Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-06 / 309. szám
1927 november 6. BÁCSMEGYEI NAPLÓ____________________________21. oldal Egy nap hazugság nélkül A közönség riportja a Bácsmegyei Napló karácsonyi számában Á legelső európai újságot a XVI. század elején a Fuggerek adták ki. Az újkor elejének leghíresebb bankárai voltak az első lapkiadók. Ez az újság híreket hozott az egész akkor lakott világból. A későbbi korokban az újság nemcsak közölte a hireket, hanem kommentálta is azokat. Később mindkevesebb teret engedtek az újságban az eseményeknek, de annál több lett a kommentár. A szerkesztő politikai, világnézeti és erkölcsi céljai szolgálatába állította a lapot és dörgedelmes cikkóriásai meleltt a legfontosabb hireket néhány sorba szorították össze. A múlt század végén az irányóikkek mellé került a folytatásos regény, amely valójában megnyitotta az újságnak az utat az olvasók szélesebb rétegeihez, A romantikus históriák, vagy az izgalmas rémtörténetek, amelyek mindig a legérdekesebb helyen szakadnak meg, hegy a közönség vegye meg a másnapi újságot is, kedvelt olvasmányai a mai közönségnek is. így történt, hogy amikor a modern újságból kiszorult a sok cikk és értekezés és a szerkesztő a saját véleményét ma már csak a vezércikkben és esetleg a hírek előtt elhelyezett színes Írásban fejti ki, a folytatásos regények továbbra is szerves részel maradtak az újságnak. A kiszorított cikkek helyét pedig elfoglalta a riport... A modern újság legfontosabb része a riport. Az események, a legfrissebb napi aktualitások leírását nevezik igy. Amikor az olvasó reggeli kávéja mellett kezébe veszi a lapot, elsősorban arra kiváncsi: mi történt tegnap? Egy szenzációs, vértől csöpögő rablógyilkosság, borzalmas hajókatasztrófa a tengeren; a letartóztatott sikkasztó bankpénztáros; a bukott tözsdés öngyilkossága; véres verekedés a parlamentben: ezek azok, amik a közönséget legeisősorban érdeklik és az a cikk, amely erről tájékoztatja az olvasót; a riport. (Ha már itt tartunk, zárójelben igazságot kell szolgáltatni az újságok ezerszemü, fürge riportereinek. »0, csak egy kis riporter« szokták mondani a szerkesztőség fiatal titánjára és ilyenkor nagyon kevesen tudják a laikusok közül, hogy ez a kis riporter végzi a legnehezebb és egyúttal a legfontosabb munkát a redakcióbán, mert ö szállítja az előfizetőknek a legkedvesebb csemegét: az eseményekről beszámoló riportot.) A legfontosabb tehát a riport, még pedig a jó riport. A jó riport legfőbb kelléke, hogy érdekes legyen és igaz Főleg igaz. A megtörtént események érdekes feltálalása, az újságíró művészete és a jó újságíró az, aki — ha éppen nem történik szenzációs esemény — a kevésbbé szenzációsak ötletes megirásával érdekessé tudja tenni a lapot, mint az, aki nem vesződik azzal, hogy érdekesen, szívesen, ötletesen megírja a szürke eseményt, hanem egyszerűen kigondolt (műnyelven; hasból ir) egy szenzációt. Az ilyen hasriport mindig sántít valahol és, ha többször megismétlődik, a lap elveszti hitelét, olvasóközönségét és az niságiró ép ellenkezőjét éri el eredeti céljának, mert épen azért találja ki szenzációs hasriportjait, hogy minél többen megvegyék az »érdekes« lapot. Persze az már az újságíró privát szerencséje, lm mindjárt maga a valóban megtörtént éseniíny érdekes. Ilyenkor egyszerűen leírja, ami történt és kész a szenzációs riport. Mindezt pedig azért mondjuk itt el, mert jó riporterré akarjuk kitanitani a közönséget. Jó és igaz riportokat kérünk olvasóinktól a karácsonyi szám részére. Ennek a riportnak azonban van néhány különleges kikötése. A riport tárgya: egy nap története. Huszonnégyóra életünkből, úgy, ahogyan tényleg átéltük, azonban nem csak az a fontos, hogy igazat Írjunk, hanem az egéBZ napnak hazugság nélkül kell lcialynia, sőt mag a már teljesen öntnd?*’ar.nA vált. konvencionálissá vált hazugságokat is keiüíni keli. A feladat pontosabban megszövegezve, tehát a következő: december 6-ig kall beküldőm a válaszokat. Hogy egy ilyen hazugság nélküli napon furcsa dolgok keletkeznek, az kétségtelen. Például reggel, ha felkelek nem fogom azt mondani háziasszonyomnak, aki egy undok, vérszivó pióca és minden elsején zordul követeli a házbért, hogy »jó reggelt kedves asszonyom«, hanem például azt: »ez a nap is jól kezdődik, már megint ezzel az undok vén szipirtyóval kellett korún reggel találkoznom/« A kávéházban reggelinél nyugodtan olvasom az újságot és mellém telepszik X ur, aki arról hires, hogy félóráig tud beszélni egyhuzamban anélkül, hogy lé-1 lekzetet vegyen. Megkérdezi: — Szabad? Én nem mondom neki bályps mosolylyai, ahogy minden reggel szoktam: — Tessék! Hanem az egyszer őszintén megmondom neki, hogy — Menjen a fenébe, van itt elég üres Ma éjjel — jaj — elsápadak a fák haragos zöldjük halványabbá halkult s a reszketésben szertezilált gallyuk bus, néma sikolyt sirt a légen át. A levelek félénken összebújtak, a félelemtől megmeredt a száruk, mert látták, hogy az erős fa, a váruk riadtan áll. A gyilkos szellők fújtak... A gyár messze volt a várostól, nagyon messze, azontúl már csak a semmi jött. De volt még Pest is, ahonnan temérdek játékom származott.- Rossz emberek tanyáznak a gyárban, kormosak, rongyosak, akiktől félni kell. így mondta ezt Teréz, a szolgálónk, aki mindent tud és már farkast is látott az erdőben. Esténkint borzongató históriákat mesélt, elalvásom előtt tündérről, rablóról, faluról is, ahol a legények és a lányok is félnek a csendőrtől. Én is féltem, nagyon féltem éjizaka, mindig. Játékok regimentje masírozott, gyárból csúnya, gonosztekintetü munkások jöttek, csendőr szuronya véres volt: mind iszonyú, furcsa, fanatikus képpé olvadt és szállt felém álmomban. Beteges, félénk, képzelődő, nyolc éves és kérdező, mindent kérdező voltam. Néha nappal is álmodtam, mikor egyedül voltam a szobábon színházat játszottam, egyedül. A messzeség möge ifi világ izgatta képzeletemet: a gyár és az azontuli semmi. A távolok nem rövidültek, nem jöttek közelebb. Kérdőjelek zsibongtak, égtek, fájtak bennem ezért, ismertem a szót: élet és szomjaztam a titkát, tudatosan: a pajtásaim csak testiek, verekedők, izmosak, míg én lélek vagyok, félénk és fehér. Gondolkoztam, méláztam és mindig valami megmagyrázhatatlan bánat ködében éltem. Az élet kontúrjai még halványak voltak. Fénytelenek és beolvadtak az éjbe. Néha csillagok fénypsóvákká nőttek köd fosz'ott, derengett és a fantázia illatos mezein voltam. Történeteket találtam ki és a mesék leláncoltak: távol titkok rabja lettem. Gólyakalifa voltam és nem nevettem soha. Nem volt realitás, éles vonalakat nem láttam, végtelenség, horizont nélküli lélek, élet s világ volt. Vágytam csend, mindent ölelő csend után és hangosan zokogtam. A vágynak nem volt alanya és tárgya, nem is tudtam mire vágyódom. Valami atasztikus kutatni kívánó kedvvel küzdöttem a távolságok ledöntéséért. Ige volt csak, egyetlen széles puhán ömlő ige a nyolc éves élet Nagy pupillája szemekkel néztem és láttam. Esténkint a hétfejü sárkány — végtelen szárnyaival repült le a felhőkből, mindig lejebb és lejebb és lejebb ereszkedett, homály lesz szürke lesz, sürü lesz, félős asztal, mért nem hagy engem nyugodtan olvasni! Persze az őszinteség nem jelent mindig gorombaságot, mert, amikor felszállók a villamosra egész nyugodtan megmondhatom Nagyságos Asszonynak, akit oly régóta csodálok, de nem mertem még soha sem megszólítani és aki ép előttem szállt fel a peronra: — Maga drága angyal, Asszonyom, a legszebb térde magának van egész Szuboticán! Azután bent az irodában, az ebédnél, otthon, a színházban és igy tovább egy egész napon keresztül. Természetesen csak olyan leírásokat kérünk, amelyek hangja elbírja nyomdafestéket. Minden ötletes, ügyes és őszinte leírást leköz'.ünk és minden közölt cikket a rendes honoráriummal díjazunk, a legjobbakat pedig a karácsonyi számban közöljük és azokat a honoráriumon kívül külön jutalomban részesítjük. A pályázat föltétele a fentieken kivül még csak az, hogy a leirás semmiesetre sem lehet nagyobb, mint amekkora egy tárca, vagy egy kisebb novella szokott lenni. Vészt várva nézték egymást tétován. A tar földön, száraz fiivön, mohán némán hevertek már a többi társak s mert dicstelen véget ért nemes harcuk az őszi cső bcmocskolta arcuk... ! Házunk elölt már kopaszok a harsak.) lesz, hangok és csend titokzatosan összefolynak és a harangszó, mintha messzebbről hallatszanék, ködösen, arányosan tc’fnpári. Egész : Sötét' lesz!' "a sárkányszárnya ráborul a földre, a házunkra rám és mindenre, ami van. Pestre is, a játékaimra, amelyek a szobában most félve fülelnek. Ráborul a szárny a villanydrótra, a toronyra, messze a városon túl — gondolom — a gyár is sötétben fél, a gyár, amin túl már csak a semmi van De a világ végén világos van, ott van a jó Isten, biztosan. Csak igy lehet képzeletben. A sötét mindent elborított és magába szívott. És most hol van az, ami volt, ami van, hova tolódott a látható határ. Ilyenkor még jobban kívántam látni a nem látottat. Ö, Istenem van valami, tudom, hogy van a tudott vonalon túl, mégsem láthatom, mégsem ismerhetem. Titok, Titok, Titok. Megfejthetetlen. Rejtelem. Lakat alatti élet. De talán kulcsa van a titoknak, talán nyitható a zár, a rejtelem talán fénnyel deríthető. Tudni akartam amit a titok takar. És egyszer nyilatkozott nekem a titok. Kocsira ültünk, apámnak dolga volt az áhitott világ szivében, a gyárban, Gerleyvel a mérnökkel. A táruló, terülő horizont küszöbén álltam. Megérkeztünk. Ez történt: Vadul verő szomjas szívvel ámulni akartam, a vágyamnak megfelelő bámulást kerestem. íme — gondoltam —- íme most a lepel lehull Jöttek a kormos, rossz emberek, akiktől félni kell, de jaj, csodálatos nem is félek. Hiszen ez az olajos bajuszos bácsi olyan, mint a biztonságos rendőr, az uccasarkon és a többieket is mind már láttam, békés jó emberekként az uccán Reng, bug, zakatol a világ körülöttem és bennem. Az ismeretlen feltárult, hozta elő rejtett útjait, de különös nem láttam semmit. Torkos szemein nem bővültek uj tudással. Zűrös kavargó örvény volt itt is a küszöbön túl. És most már tudtam, hogy az uj csak a régi tudottakból -adódik. Itt is volt ucca,- kövezet, ember, levegő, fii, ég, nap, jó kedv hu, előre, hátra és innen is nyílt uj határ és uj messze. A feleszmélés csodás perceiben fiirödtem, nagyon világosnak, naposnak, erősnek, de megszomoriteítnak is éreztem magamat. Mint, mikor szép hintalovam kimúlt és halhatatlan leikéből fürészpot ömlött. Ezt éreztem: a vágy élet, a beteljesülés elmúlás. Hatalmas udvar volt, kert és virág, a nap záporozta szeméből a sugárt, ezer hang zongorázott alá a mennyek országából, hang és és fénykeretben, glóriásan megjelent, velem egykorú nyolc éves ember. Nem olyan, mint én. Lány volt. Mosoly és csillogás. Nagy gyermekszemekkel nézett. Döbbent csodálat fényesedett kis arcán. Az ősök és utódok életének kulcsa és kapocsa. Örök isteni rejtély. A csudálatos élet legcsudálatosabb ígérete, ajándékos, dús produktuma: a Másik, akiről eddig nem tudtam, titok helyett uj titok. A megismerés sugárzó, hangos láza ujjongott két ember gyermekszemében. A pillanat szent volt, mámoros ihleteit, mint a fogantatás legszeutségesebb exotikus valósága. Remegőn egyszerre kezdtünk siriii- Kövér, harmatos cseppek buggyantak elő szemünkből és könnyíolyócskák ba-, rázdáiták szepegő arcunkat. Megremegett és űzött, riadalmas kis lány hangján szólt: »Én Gerley Liliké vagyok«. A mérnök kis lánya, gondoltam. A könnyei aztán eltűntek, angyalok törölték le, erre megeszkiiszöm és szórón, gó kedves arcán , é'cten kivánságos mosoly rózsái nyilottr.k. Egy virágot tépett le a kapaszkodó szárról és a bobzó, harmatüde kelyhet úgy adta át nekem. »Ezt a virágot magának adom«. Hazamentünk apámmal akkor. Évek tornyosultak és omoltak. A játékok regimentje eímasirozott és mások most az álmok és látások. Könyvek légióit nyüttem el, titkok erdösürüje nyitott könyv. A gyárak már nincsenek messze a városiól, kormos, tépett tagjai pedig a testvéreim uj és uj határok nyílnak, ismeretlen horizontok horzsolják a nehéz egeket: de én most már iátok, tudok. (Talán azt, hogy sosem tudhatok.) Gerley Libke virágja fehér madár, szárnyain szállóm á* a rám váró fekete utakat és a percvirágot visszavárom örök, sosem lesz időkig. Sátor Emil A vHág leggazdagabb emberei Pénz! Gazdagság! Soha még olyan bálvány nem volt ez a két fogalom, mint manapság és soha még olyan tekintély-* nek nem örvendett az u. n. »gazdag ember«, mint napjainkban. A gazdag embert általában krőzusnak nevezik, — milyen gazdagok lehetnek hát azok a kiválasztottak, akiket »a világ krőzusainak« neveznek?! Ezek azok, akik állandóan ott élnek a világ érdeklődésésnek középpontjában, akik felé az irigységnek olyan hullámai áradnak, hogy ez már szinte hódolat inkább. Kik ezek, akik a világ leggazdagabb embereiként neveznek. Itt van például Ford, Rockefeller, Harry Payne Whitney, az amerikai vasutkirály, akinek vagyona felül áll százmillió dolláron. Ugyanennyi vagyon ura George F. Baker, a newyorki bankmágnás, S B. Johl, a gyémántkirály, William Vanderbilt, akinek inár puszta neve is a gazdagság fogalmát jelenti, Vincent Astor, Pierpont Morgan stb. stb., egytőlcgyig az amerikai pluíokrácia vezérei és egyutal a világ leggazdagabb emberei. Európai vagyon tulajdonosa csak egy áll velük egyenrangú helyen, Albert Löwenstein, a brüsszeli bankár, aki most tűnt fel az ismeretlenség homályából, azzal, hogy a belga kormánynak nemcsekélycbb összeget, mint tízmillió fontot bocsátott rendelkezésére, kamatmentes kölcsönkénen. A világ vagyonának legnagyobb része Indiában összpontosul, a legendás maharadzsák kezén. Itt vannak például a következő indiai maharadzsák, akik ott állanak a világ leggazdagabb embereinek sorában: a nepáli maharadzsa, Sir Hari Singh, Jam és Kashmir fejedelme, akit nemrégiben szélhámosok fosztottak ki Londonban, de még mindig ép elég vagyona maradt, hogy ‘megállhassa helyét a világ krőzusainak sorában, a kapurtbalai maharadzsa, aki nemrégiben Budapesten is járt, Bharanoga ifjú rádzsája, aki a világ legnagyobb földbirtokának tulajdonosa és még egész sora a mesés gazdagságú indiai fejedelmeknek. VERS Vértes K. Károly.------------ i—ii iiiTlMt3aBI»ar-j'~.——__________________ Gerley Liliké virágja
