Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-06 / 309. szám
1927. november 6 fcÁCSMEGYEI NAPLÓ SZÍNHÁZI kistükör A kritika nagybácsija - A három Strauss Ez év október 8-án volt száz esztendeje, hogy Francois Sarcey, a francia kritika »nagybácsija« született Dourdanban. Az »oncle« félszázadig tartott kezében — megtámadhatatlanul — a kritika jogarát. Előbb tanárkodott, de az újságírás vonzotta, kezébe vette kritikusi tollát. Alig volt hatalmasabb kritikus nála. Mindig őszintén, becsületesen, méltányosan, függetlenül mondotta ki véleményét s annyira vigyázott függetlenségére, hogy sohasem fogadott el kitüntetéseket, sőt még az akadémia fölajánlott tagságát sem. Nem akart »hallhatatlan« lenni s igy lett — hallhatatlan. 1889-ben hívták meg akadémikusnak.’ Az akadémia legkitűnőbb tagjaiból alakult bizottság kereste föl, hogy fölajánlja neki jelöltségét, de ő egy heti gondolkodási időt kért: aztán visszautasította. Attól tartott, hogy az akadémia befolyásolhatná s inkább szürke újságíró maradt. Sírkövére csak ezt íratta: — Tanár és újságíró. 1899-ben halt meg s azok, kik támadták, lekicsinyelték, nem tudták folytatni munkáját, mert hiányzott belőlük mindenekelőtt az erkölcsi erő. Szülővároskája most kegyelettel fogja megünnepelni nagy fia születési évfordulóját. Ebben a társaságban, ahol sok színésznő és színész van jelen, néhány iró és a kritikus, arról vitatkoznak, hogy mikor kell visszavonulnia a színésznőnek a színpadtól. Egyesek azt a nézetet vallják, hogy a színésznő, az igazi tehetség sohasem öregszik meg, mások viszont azt, hogy bizonyos idő múltán okvetlenül, vLjs kell vonulnia^ nem szabad megvárnia a? öregkort. A primadonna, aki már nem nagyon fiatal, igy szól: — Én is ezt hišzem. Elhatároztam, hogy amikor eljön az idő, egyszerűen szivén lövöm magam. A kritikus az Íróhoz hajol s halkan, de igen határozottan ezt súgja fülébe: — Tűz! A tudós a világvégéről tartott előadást. — Számításom szerint — mondotta — a világnak körülbelül 217 millió 800 ezer 345 év múlva lesz vége. Ebben a pillanatban az ismert kabarészinész sápadtan és izgatottan áll föl a hallgatóság soraiból. — Bocsánat — dadogja — hány év múlva? — 217 millió 800 ezer 345 év múlva — ismétli meg a tudós. A kabarészinész, mint akinek nagy kő esik le a szivéről, fölsóhajt. — Úgy értettem, hogy 117 millió év múlva. Roppant megijedtem. Köszönöm... Uj rekord van: a pirouette-nck, a lábhegyeri való körforgásnak a rekordja. Egy orosz ballerina, Mcmcsinova érte el, aki harmincnyolcszor tud egymásután megeprdülni a lábujja hegyén, minden megszakítás nélkül. Az angol újságok, melyek közlik ezt a hirt, megemlítik, hogy ebben a tekintetben csak négy táncosnő fogható hozzá. De kétségtelenül Memcsinováé a babér. * Bécsben Strauss .József születésének száz éves évfordulóját ünnepelték. Ezt a zeneszerzőt bámulói a »tánc Schubert«jének nevezték, ö a 5/rauss-testvérek között hírességben a második. A bécsiek őt is ép annyira szeretik, mint sokkal népszerűbb testvérbátyját. Jánost. Polkái. mazurkái úgy hatnak kedélyükre, mint Chopin Mélabu van bennük, érzelmesség, mely megfelel természetüknek .Siegfred Loewy. a zenekritikus azt írja munkáiról, hogy azok a bécsi emberek paradicsoma Ebből sohase lehet kiűzni őket. Egyébként Strauss János a »kék Dunáról« szóló keringő szerzője, akinek emlékezetére a bécsiek a városi parkban aranyozott emlékművet állítottak, női figurákkal körülvéve, azon a véleményen volt, hogy testvére nagyobb tehetség nálánál. József nem szentelte magát a művészetnek. Miután elvégezte a műszaki egyetemet, majdnem minden foglalkozásba belekezdett, végül mérnök lett. Ép egy uccasöprögép tervrajzával bíbelődött, mikor egy napon János testvére, — az akkor még hires, körülrajongd zeneszerző — berobbant hivatalába, megkérte, hogy azon az estén a Volksgartenben ő vezényelje a zenekart, mert azonnal el kell utaznia. — Komolyan beszélsz? — szólt a mérnök, aki jó zongorázott, de eddig még sohase vezényelt zenekart., — Persze, hogy komolyan — mondta János — és különben is föltétlenül el kell utaznom. Ezen az estén egész Bécs tapsolta az uj karmestert, a legszebb hölgyek, a legragyogóbb tisztek ünnepelték, a főhercegekkel élükön. Pár nappal e váratlan siker után Strauss József, aki addig nem áhítozott zeneszerzői babérokra, szeszélyből egy keringőt szerzett: »Az első és az utolsó« címen, azt óhajtván jelezni vele, hogy ez az »első és utolsó« kísérlete. Ezt is lármás tetszészajjal fogadta a közönség. József ettől kezdve rendszeresen komponált s 282 kompozíciót hagyott hátra, nem számítva félezer zenei átdolgozását, melyet Wagner, Verdi, Schubert s más mesterek müveiből készített. Melódiáiból állították össze »A tavaszi lég« cimü dalmüvet is. A bécsiek bálványozták a fiatal muzsikust, minden hangversenyre elmentek, melyet ő vezényelt. Különben szomorú vége volt. Fiatal korában — csak negyvenkét esztendős volt — 1870. augusztus 22-én érte utói a halál Varsóban egy hangversenyt vezényelt, mikor hirtelenül elsápadt, leesett a dobogóról s szörnyet halt. Agytályog ölte meg. A bécsi újságok, melyek a két Straussról Írnak, szóba hozzák a harmadikat is, a nagy Richardot, aki nincsen vérségi rokonságban velük. Megtudjuk, hogy az uj zene titánja szereti a humort, a vidámságot. Azonkívül bármennyire modern és »nehéz« zeneszerző is, nem rajong föltétlenül a kakofóniáért. Egy nagyon ismert, ultramodern zeneszerzőnek, aki újabban megmutatta neki munkáit, atyai nyájassággal ezt mondta: — Mondja, miért ir maga ilyen képtelen dolgokat. Hiszen van tehetsége. Mint a legtöbb nagy zeneszerző, Strauss Richard is elismeri a klasszikus zenei műveltség alapvető fontosságát. Egy lelkes fiatalember, aki múltkor meglátogatta, dicsekedve mesélte a mesternek, hogy minden müvét tüzetesen áttanulmányozta s megkérdezte tőle, mi a teendője ezután? Ezt felelte neki: — Az én müveimmel még várhatott volna. De miután már tanulmányozta őket, azt tanácsolom, hogy a jövendőben játssza csak — Mozartot. TERE-FERE Mmsí első festménye. Manet, a fran-Jta juságen ment keresztül, minekelőtte ecsetjével meghóditett»^'a'*!#iIágot. A Renaissance bájos adomát mesél el, melyet eddig nem ösrhertek. A művész annakidején egy barátjával közölte. Arról szól, hogy mi volt az ő első — festménye. Tizenhét,, esztendős korában, mikor családja arra akarta rábírni, hogy menjen a jogi egyetemre s legyen ügyvéd, Manet, aki már érezte magában az isteni szikrát, ellenszegült szüleinek. Atyja könyörtelen maradt. Ekkor a leendő mester elszökött hazulról, Délamerikába vándorolt ki. Hajója már Rio de Janeiro felé közeledett. Most vette észre a kapitány, hogy az a nagy szállítmány hollandi sajt, melyet a kikötőben el kellett volna adniok, a kedvesség következtében megromlott. Kérge fölhólyagzott, megpetyhüdött, elfehéredett. Nyilvánvaló volt, hogy az árut nem fogadják el. ami nagy kárt jelentett volna a hajónak. Manet komoly arccal jelentkezett, hogy ő majd »rendbe hozza a dolgot« Elővette festéktálcáját, kezébe kapta vastag ecsetjét s ezekkel a szerszámokkal gondosan átfestette a sajtokat, melyek ismét borpirosak lettek, mint akkor, mikor föladták őket, — Ez volt az én festményem — mondogatta gyakran Manet. Mit adnának ma egy ilyen darab sajtért a mübarátok? Kinek a kutyája okosabb? Megrögzött kűtyabarátok, lelkes ebtenyésztők ülnek együtt egy szobában. hárman. Mindenki a maga kutyáját dicséri. Az első egy vénkisasszony: — Nekem van egy kutyám, de az olyan okos, hogy szinte beszélni tud. Egy napon elfelejtettem neki ebédet adni. Mit csinált ez az okos áltat? Kiment a kertbe, szájába kapott egy csomó nefelejtset, bejött hozzám s rám tekintett. Nefelejts, nefelejt! A másik ebbarát, egy fiatalember megszólal: — Ez semmi. Az én kutyám maga jár a pékhez, ebédelni. Naponta hagyok neki a kosarában pár fillért, hogy vegyen kenyeret.' Múltkor a pék figyelmeztet, hogy már egy hete nem volt ottan. Erre lesbe állton,, «lesjigyeltetn. Ez a nagyszerű kutya, kérem alássan, elásta a pénzt, aztán — egy hét múlva — elment a henteshez s ott, az összegyűjtött összegen vásárolt magának egy jókora — fokhagymás kolbászt... A harmadik, a leglelkesebb kutyabarát, egy vadász, igy tóditja a mondottakat:4 — Az én vizslám páratlan. Tegnap bemegyek a kávéházba s észVeveszem, hogy egyszerre izgatottan megnyúlik, fejét előre szegi, farkát behúzza, mint mikor vadat szimatol, készenlétben áll. Fogalmam se lehetett, mi ennek az oka. Végül észreveszem, hogy egy urra mered, aki magányosan olvassa újságját. Bemutatkozom neki, megkérdezem tőle, nines-e nála valami vad. Azt feleli, hogy sohase volt még a kezében puska, elvből nem vadászik. Találják ki, mi hozta annyira izgalomba a kutyámat? Amint később megtudtam, ezt az urat — Fácán Jánosnak hívják. Idő és álom. Mr. Dunne, aki polgári 11. Oldal foglalkozására nézve repülőgép- tervező, feltűnést keltő könyvet irt az álomról a az ő időelméletéről. Évek óta figyeli már magát, tapasztalatait rendszerbe foglalta. Első tapasztalata 1898-ra nyúlik vissza. Azt álmodta, hogj^ zsebórájára pillantott, de az megállt s a mutatók félötöt mutattak. Mihelyt fölébredt, kereste a zsebóráját. Az tényleg megállt s félötöt mutatott. Később megállapította, hogy órája abban a pillanatban állt meg, mikor ezt álmodta. Máskor az ágyban heverészett maga elé próbálta képzelni zsebóráját. Ezen a zsebórán, melyet képzelete vetített ©léje megnézte az időt: Két és fél perccel múlt nyolc óra. Erre zsebórájához ugrott, azon is két és fél perccel múlt nyolc óra. Mindebből csak az derül ki, hogy az angol ur látnoki képességgel rendelkezik. De későbbi észleletei már nem erre a lapra tartoznak. Arról álmodott, hogy Egyiptomba járt Karthum közeiében, élesen látott három embert, aki délről közeledett. Beszédbe elegyedett velük, megtudta tőlük, hogy Capeból jönnek. Reggel azt olvasta az újságban, hogy Capebőí Kairóba érkezett a Daily Telegraphe huta tórái a, amelyről semmit sem tudott. Azután még meglepőbb tapasztalatott tett. Élénk részletességgel álmodta meg a Martinique szigeten a tűzhányó kitörését. Általában a leendő eseményeket finom idegzettel érzi meg, de csak álmában és a reája való hatásukat. Többnyire aat látja, hogy az újságban olvassa azt, ami1 meg fog történni. Ismerőseivel, barátjaival is kísérletezett s arra a meggyőződésre jutott, hogy bennük is megvannak ezek a szunnyadozó képességek. Sőt éber állapotban is voltak ilyen víziói. Átlag két nápra tudja kivetíteni figyelmét, de akadtak olyan dolgok melyeket hónapok, sőt évek távolságából is megérzett. A Times, mely a könyvet bírálja, igy nyilatkozik a kérdésről: — Ezek az észleletek meggyőzőek és gyökeresen megváltoztatják az időről való fogalmunkat. Ha más kísérletezők^ is megerősíti, nyilvánvaló, hogy az időről való szokásos fölfogásunkat,, mely sze-rint az idő, egy mozgó jelen a nemlétező múlt és a nemlétező jövendő között föl 'kell Ifdnünk. * Biadwick ur kalandjai. Bladwick ur, az angol, humorban a szájhős, aki kép-' telennél képtelenebb históriákat mesél el barátjainak. íme két legfrissebb esete: — Írországban történt — mondotta Egy kis ütött-kopott szállodában háltam meg, már-már ágyban feküdtem, mikor mögöttem furcsa, szokatlan zajt hallok, Gyorsan sarkon fordulok. Hát nem egy óriási, félelmetes sas ül az éjjeliszekrényemen? — Nem — válaszolják barátai határozottan. , Oroszlán-kalandját meséli. — Tizennyolc esztendős voltam s a hét végén lerándultam nagybátyámmal Indiába. Roppant meleg éjszaka volt s minthogy benn a szobában majd megettek a szúnyogok, künn kellett aludnom, Éjféltáján ezekkel a szavakkal riaszt föl nagybátyám: »Bladwick, egy oroszlán van itt, tégy úgy, mintha meghaltál volna.« Követem tanácsát. Az oroszlán körülszaglász, rám teszi talpát, aztán vakarni kezd minden oldalamon. Ha moccanok, végem. De tudjátok, milyen csiklandós vagyok. Amint a fenevad kapirgá! rajtam, elvigyoródik az arcom, majd kipukkadok a nevetéstől. Nagybátyám is alig tudja már tartani magát. Pár pillanat múlva mindaketten torkunkszakadtából hahotázunk. Hát barátaim az oroszlán annyira elcsodálkozott ezen, hogy egy pillanatig ránk meredt, aztán boszszusan, lesunyt fejjel, farkát lábai közé csapva visszakotródott az erdőbe . . . Bladwick befejezte. Megkérdezte barátját: — Elhiszitek? — El — ümmögtek a barátok unottan — elhisszük... — Akkor — mondotta Bladwick kissé megsértődve — újra el kell mesélnem. Nem figyeltetek eléggé.
