Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-30 / 333. szám
4. Oldal ÖACSMEGYEI NAPLÓ 1927. november 30. A pap esküje Mi törtint a szerbcrnyai agyh izkőzséj pénzével ? Becskerekről jelentik: Rendkívül érdekes tárgyalás folvt le a becskerekl járásbíróságon A'ikovics Milos büntető járásbiró előtt. Csirin Nenad. a szerbeern.iai _ görögkeleti szerb hitközség elnöke rágalmazás címén tett panaszt a járásbíróságon Grbics Angyelko szerbcerniai. plébános ellen, mert állítólag többek előtt azt állította, hogy a hitközségi elnök ellopta a hitközség pénzét. A vádlott pap tagadta, hogy az inkriminált kifejezéseket használta volna, ő csak annyit mondott, hogy Csirin Nenad szabálytalanul vezette a könyveket és rovancsolás alkalmával h'ányt találtak a pénztárban. Ezt a tényt hallandó bizonyítani is. A tanúkihallgatások igen kedvezőtlenül hangzottak a vádlottra, mert a három tanú közül csak egy igazolta a pap állítását, m’g Martinov Zsárkó földműves és Nikolin Vlása azt vallották, hogy a pap igenis azt mondta előttük, hogy a panaszos elsikkasztotta a hitközség pénzét. Dosen Vojisziáv dr.. a pap védője tanukat jelentett be annak bizonyítására, hogy Martinov Zsárkó azt mondta a vádlott feleségének, hngv ötven-száz, legfeljebb kétszáz dinárért lehet hamis tavukat szerezni és igy Martinov tanúvallomása nem hitelt érdem'ő. A másik terhelő tanú. Nikolin Vlada vallomását tigv akarta dr. Dosen értókteleniteni, hogy tanukat jelentett be. akik tudják, hogy Nikolint Csirin Nenad beszélte rá, hogv a ran ellen valljon, A iárásbiró azonban elutasította dr. Dosen előterjesztését. mire Dosen semmiségi panasszal élt és egvben lemondott a vádlott védelméről. Ezután Ankles Rózsa dr.. a panaszos képviselőié jelentett be ujabb tanukat, köztük Jaksics Miimin esperest, akikkel bizonyítani akarta, hogv Orbics plébános csakugyan használta az inkriminált kitételeket. Ez ellen azonban a vádlott hevesen tiltakozott: —T Jaksics esperes nekem ellenségem! — kiáltja. Még mielőtt a biró dönthetne, a vádled és a panaszos között szóváltás támad. — Én azt magáról nem mondtam —. mr.nđia végül a ráp •— én arra mexcs’-fiszöm a bíróság e'őtt. , Erre c'rök kéri a 'Ifásbizőfl hoyv "á‘ fespot' foosáíSa esküre és ha az kész !eesktidin: arra. • - '-nr mondta akkor fi e’á'l fi mórtól. Nfkovic? Tá’űshiró r-iegraam-arärza, hogy a vádlottat nem Iahet esküre bemenni. az->rb-.n azt iavaopita, hogy, a ó* ^ fv'citv ott tegyen a pap a panaszos előtt ma-, gánesküt. — Jól van, de ml lesz a költségekkel? — kérdi a panaszos. Ezen megint összevesztek a már-már megbékélt felek. Mindegyik hajlandó volt a maga ügyvédiét fizetni, azonban a tanuk diját senki sem akarta magára vállalni. Végül is a tanuk egymásután Csakovecrő! jelentik: Muraközben élénken tárgyalják azokat a híreket, hogy a maribori zsupánság a szlovén ügykezelést az oblasztjához tartozó Muravidékre is ki akarja terjeszteni és igy nemsokára — állítólag már 1928. január l-től — Muraközben is szlovén nyelven fognak tanítani és adminisztrálni. Ezek a hírek aggasztók a muraközi lakosságra, mert egyetlen idevaló ember sem beszéli a szlovén nyelvet. A háború előtt még majdnem mindenütt magyar iskolákat végzett és magyarul beszélő muraköziek az egyesülés óta lassan elsajátították a horvát nyelvet és egy iskolai generáció már a horvát nyelvet tökéletesen beszélő hivatalnok-ifjúságot is ne- : veit, azonban a szlovén nyelv behozatala ujabb tiz esztendőre vetné vissza a muraközi állapotokat. A Bácsmegyei Napló munkatársa felkereste ebben az ügyben Dubenik Stefánt, a muravidék kormányzóját, aki a következőket mondotta: — Olvastam in is a Bácsmegyei Napló-hon Muravidék szomorú helyzetéről, azonban örömmel közölhetem azt is, hogy azóta már lényeges változások történtek. A parasztadósságok dolgában volna talán még egy és más nehézség, a malária és a trachoma is sok gondot okoz, azonban az állapotok ezen a téren is az utóbbi években erősén javulnak. Az adminisztráció változás szintén sok nehézséggel járt és sok tekintetben a magánérdekeket is érintette, de hát ezeken régen túl estünk már és elődeim: dr. Novak, dr. Sambrisák és dr. Skáhec Igén sókat fáradoztak, hogy ez a változás a legsimábban menjen végbe. Most — úgy látom — keresve sem lehetne panaszt találni, hiszen a Murajelentették ki. hogy ők a békesség kedvéért lemondanak a tanudifról. Erre a felek a tanukkal átvonultak a másik szobába és ott Grbics Angyelko plébános esküt tett arra. hogy ő nem mondta Csirin Nenadról. hogy ellopta a hitközség pénzét. Ezután Csirin visszavonta panaszát, a bíróság pedig az eljárást megszüntette. vidék eseménynélküli békés rendiéhez messze földön nem lehet hasonlót találni. — A Muravidék valóban szlovén adminisztráció alá tartozik. Ami engem illet, én nem egy oblaszt ólén álló zsupán vagyok, hanem a Muravidék kormányzója ... és ha ezt a rendkívüli pozíciót az a rendkívüli helyzet követeli is, hogy Muravidéken még a magyar törvények vannak érvényben, Mariborból viszont még a régi osztrák jog szerint jönnek ki a rendeletek, az egyeztetés és az alkalmazás joga teljesen engemet illet és a jelen viszonyok között a Muravidéken teljesen az történik, amit én akarok. Ha a közigazgatási funkcionáriusok minden tekintetben az állam érdekeit tartják szemük előtt, akkor a békés együttműködést semmi sem zavarhatja meg közöttük. Ami pedig enné! is fontosabb, a politikát nem szabad belevinni a közigazgatásba! Csakis politikamentes adminisztrációval lehet igazán a népek békéjét biztosítani. A közigazgatási tisztviselőknek csak magával az üggyel szabad foglalkozni. Ha egy elébe kerülő kérelem a fennálló rendeletek és törvények szerint elintézhető, akkor azt a kérvényező pártállására való tekintet nélkül kell elbírálni és teljesíteni. — Igaz-e az. kormányzó ur, hogy a muraközi iskolákban nemsokára szlovén nyelven fognák tanítani? — kérdeztük. — Ha a területi beosztás igy marad,, akkor minden bizonnyal. Ha Muraköz és a Murántul továbbra is a szlovén oblaszt kötelékébe íoá tartozni, akkor nemcsak az iskolákban, de a közigazgatásban és a hivatalokban is a szlovén nyelv lesz a kötelező. A területi ««aggjai Szlovén lesz a tanítási nyelv a Muravidéken Nyelvi és gazdasági problémák a Mura mentén — Beszélgetés a muravidék! kormányzóval — beosztás megváltoztatása pedig már a parlament dolga. — Kijelentettem — mondotta búcsúzóul a kormányzó — hogy az én célom a muravidéki nép megelégedettsége. Nincs nagyobb örömöm, mint amikor a falvakból bejönnek hozzám az emberek és azt mesélik, hogy jól megy a soruk és meg vannak elégedve. Ott, ahol a nép megelégedett, könnyű rendet tartani és ahol könnyű rendet tartani, ott könnyű adminisztrálni is. Kotzlg Károly Lakodalom helyett temetés A ablakon kérésziül aay on öltek egy lajosm 'zsei leányt, a'cinek vasárnap letl tolna a lakodalma Budapestről jelentik: Megrendítő gyilkosság történt I.ajosmizse egyik tanya* ján. Bállá József gazda házában lakodalomra készülődtek. A gazda lányát Rózsit Lebeczi Sándor fiatal legény vasárnap akarta oltár elé vezetni. A lakodalomra egész héten készült a Balla-család: a menyasszony kelengyéjét készítette és menyasszonyi ruháját varrta. Pénteken este többen tartózkodtak a Balla-íanyán és a szoba egyik sarkában a boldog Rózsi utolsó öltékeket várta, amikor valaki belőtt az ablakon. A lámpa csörömpölve lehullott az asztalról és a szobára sötétség borult Mikor a haláirarémült Balláék világosságot gyújtotta, a varrógép mellett vérbeborulva találták a fiatal menyasszonyt. A golyó a szivébe fúródott és a testén áthatolva érte a petróleumldmpdst.. Néhány percig élt még, aztán anélkül, hogy eszméletre tért volna, kiszenvedett. A csendőrség rögtön megindította a nyomozást. A gyanú a leány volt udvariéira terelődött, akik állítólag kijelentették, hogy Balta Rózsi meglakol azért, hogy feleségül megy Lebenczihez. ' Az udvarlóikat kihallgatták, de valamennyien tagadták, hogy a gyilkosságban részük van. A csendőrség nagy cré'lyel folytatja a nyomozást és reméli, hogy hamarosan elfogja a tettest. A tragikus végű menyasszonyt vasárnap a lakodalom napján temették - el nagy részvét mellett. Menekülés . . . vagy csak nyávogni legalább... Csak súlyos álomban fordui elő az ilyesmi... Semmi sem sikerü’t. Most minden akaratommal azon voltam, hogy egyik ttfi'alr a . Somi jó Zolién A legszőkébb májusi reggel volt, vasárnap reggel... Háromszor kellett próbálkozni a telefonnal: végre ott állt a kapu előtt a mentökocsl. egy k.s bőrellenzős sapkája mentöorvossa! és két ápolóval. A két ápoló kihúzta a mentőkocsiból a hordagyat, azzal átmentek a • pesti bérház kőkockás udvarán a hátulsó lépcsőhöz, ott az első földszinti ajtón benyitottak. Mint valami álom ... Bábszerüen mozogtak... Csak a könyökük volt rea'itás, csúcsosra fordult igyekvő könyökük, amellyel a hordagyat ügyesen úsztatva kezelték. A fejük valami angyali és álomszerű volt. hát még a kis orvos, aki szemüvege alól a melegség á'.omzuhatagit ontotta. Én csak lesfib edt szemem félmilliméternyi nyilasán át láttam mindezt... Ahogy a kis orvos rámnéz, áhogv a két ápoló várakozik, ahogy aztán a kis mentcorvos a szivemre teszi a kezét és ezt mondja: — Azt hiszem, meghalt... És tanakodni kezdtek. A hozzámtartozók, pláne egy nő, váltig erősitgették. hogy élek, bátran feltehetnek a hordágyra és vihetnek a klinikára! Sőt: siessenek is velem az istenért, gyorsan ... gyorsan... amig nem késő!... De a kis “mentőorvos nagyban erősködött, nem hitte, hogy élek... Nem mentő és nem orvos kell ide — mondta — hanem hullaszállító kocsi... Éktelen zokogás, csukló slrógörcs felelt erre. amelynek az én hajszál-gyenge energiámban már semminő resonunciája sem volt... Magam se tudtam már, kinek van itt igaza... A szemem csak annyira volt már nyitva, hogy a szempilla szőrét vastag börtönrácsnak láttam még — de tudtam, hogy ők halálosan becsukottnak látják a szememet. Megmozdulni pedig már sehogyse tudtam, vagy hangot adni... Borzasztó belső erőlködéssel bömbölni igyekeztem, mat megmozdítsam: ez re sikerűit. Nem tudtam jelét acini az éleinek, végleg megbuktam az életről leteendő vizsgán... Most végre már egy gondolatnyira se tudtam felnyitni a szememet, végleg bezárult az, mint egy bedőlt árok. Tehát meghaltam! — ezt éreztem — szabályszerűen halott vagyok. De hát akkor, mégis, miért hallom, hogy ez a nő itt zokog, hogy térdeállva könyörög az orvosnak: fogadjon el előliek?!... Amikor végre mégis végigcipeltek hordágyon az udvar kőkockáin, csukott szemeim fölött feszülő halántékaimmal tisztán láttam, hogy az összes lakások ablakai tele vannak kiváncsi arcokkal a vasárnap reggel ragyogó fényében és hallottam is szenzációéhes suttogásaikat. Mert a fül a legkonokabh szerv, az nem csukódhat be, mint a száj, meg a szem. A fül él legtovább, az élet elnyiigöző csattogásától lebilincselve. Szégyeltem magamat. Ezek most látnak és én nem védekezhetem... Esetleg lecsúszott valahol a hordágy durva takarója és én — jól tudtam — csak egy szál ingben vagyok... Borzalmas!... De ettől eltekintve, az egész cerimóniát resteltem. Én. aki oly peckesen szoktam itt végigsétálni, kacsintgatva a nöialkókra... mint a diadalmas örök élet... én itt... igy... Fortéiéul!... Beiül sírtam irtóztató dühömben. A nő, akinek élete az enyémhez van láncolva, aki oly elszánt viaskodással, térdenállva könyörögte ki a tudomány szédületes magaslatán álló mentőorvostól, hogy meggyőződése dacára a hullaház helyett ispotályba szállítsa a szabályszerű hullát... nem, a nő nem indított meg a sírásig — közönnyel hallgattam értem való vergődését. De a szégyenem felkorbácsolta eltompult indulataimat ... Amikor a mentőkocsi megállt és tudtam, hogy most hordágyon a klinikába visznek te, határta'an szégyenemben is mentőötietem támadt. Hopp!... megvan!... Hisz nem is igaz! Nem visznek engem sehova! Fikció ez. vagyis álom az egész. Hisz meghaltam és most álmodom a sírban. Ez az, amit az é'ök a mai tudomány tanítása szerint nem tudnak, nem hisznek. Az ember a sírban álmodik tovább... Hogv meghaltam: bizonyltja teljes mozdulatlanságom idegeimben és izmaimhan. Meghaltam és álmodom mindezt... Tehát: nyugodjunk bele! És szépen végigálmodtam az egészet. A klinikai ágyat, az apácát, orvosok suttogását, betegek lábujjhegyen járását, a magas, vászonból készült spanyolfalat, aztán az elhallatott szavakat: »szegény«... szegény« ... Minő másfajta álom ez. mint az élő emberek álmai... És mégis mennyire hasonlít hozzál... Furcsa.., Hogy ezeket az észleléseimet már sohasem Írhatom meg... Milyen nagy kár! No, nem baj... De most változik az álom: Mély sírban fekszem, sötétség mély, fekete sötétség. No, most habiam meg igazán, eddig nyilván csak haldokoltam. Élő ember mindég az életről álmodik, csak a halott arról, hogy a sirban fekszik. Tehát vége!... De mit csinálhatnak most ők? Otthon? Meg a nő, aki ug5r könyörgött?-... Borzasztó, hogy milyen cl-elcsuszó. kellemetlen hangokat adott; soha se tudtam eddig, hogy ilyen éles, rikácsoló hangjai is vannak... Mennyire téved az ember életében! Mily fület fájdltó volt a bőgőse!... Csudftlom. hogy az a kis mcntöorvos nem vágott oda neki valami gorombaságot Örülök, hogy eljutottam idáig, a sírig ahol ily tisztán, elvonatkozottan tudok látni... Nos, ám álmodjunk tovább! Meddig? Majd meglátom. Majd megfigyelem... Egyszer csak... Reggel van... És egy kedves, sugaras arcú apáca ránlhfa .i. És igy szól: — Jobban van? Csuda: nyitva a szemem, nyitva a szám, a kezem mozog, ahogy akarom: a lábammal rúgni próbálok, mint valami csikó: nagyszerűen sikerül... No, akkorát nem tudok rúgni, mint egy csikó, de megmozdul a lábam és aztán mégegyszer és mégegyszer... Most vizsgát akarok tenni, csak úgy magamnak és odahajolok az apáca fehér keze fölé.. És megcsókolom... Sikerült... Jóságosán elvonja a kezét és örvendve mosolyog kis finom mosolylyal: — Megmenekült... — mondja és áhítattal imádkozik... Felülök az ágyamon. Örülök a beáradó napfénynek... És a vászonból való spanyolfalat elguritják előlem ... És jön az orvos és én látom... És gratulál ... És jönnek az otthoniak és simogatnak ... Virágot hoztak... Ejnye, ejnye, hát: szóval élek! Hisz ez gyönyörül És a nő!... Most milyen édesen reszkető a hangja... Mi történt? Meghaltam és feltámadtam?... Vagy csak álmodtam, hogv meghaltam? A sötétség odalenn... a mozdulatlanság... a csukot szemek... minden csak álom volt?... És ez itt: ez az élet. az emberek, az öröm bennem és bennünk, az elguritott spanyolfal, ez az ucca, ahol ma járok, ezek a virágok... ez az élet? Megsimogatom a virágokat, hogy bebizonyosodjam: valóban élek-e?... De — micsoda bizonyosság ez! Ki tudja, mely pillanatban ébredek ebből az éle,bűi a halálba, a sir sötétségébe, a mozdulatlanságba!... És széjje'foszlik ez a virág, amelynek húsos szirmát most. e pillanatban még morzsolgatom kábuló ujjaim közt... Hátha mindezt csak álmodom!... Ki garantálja nekem, hogy élek!... Hátha csak álmodom!... Hátha mindnyájan csak álmodunk!... Emberek!... Emberek: jajj!...
