Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-27 / 330. szám
1927 november 27______________BACS'MüGYEl NAPLÓ Aktív lsékepoütika Irta: Salímann Rezső Budapest, 1927. nov. hó Igen jelentékeny eseménynek kell nevezni azt,^ ami az elmúlt héten Londonban játszódott le, jóllehet a lapok csupán mint megtörtént tényt iktatják azt be, a csatornán innen és túl. Az angol vezérkar főnökének beszéde ez a nagyfontosságú esemény, melyről szólnunk kell s amelyről tudomást kcD szerezni mindenkinek, akit még érdekelnek a világpolitika változatos eseményei. Az idő, amelyben az angol közlegényből lett marsall beszédét elmondotta, egybeesik Baldwin miniszterelnöknek a londoni Qulldhallban az uj lord-major tiszteletére rendezett banketten elmondott hasonló tendenciájú kijelentéseivel, melyet bizonyos parlamenti támadás előzött meg. Mindkét államférfinak a megnyugtató kijelentése pedig ugyanakkor történt, amikor a világsajtó örömmel iktatta be, hogy a német kancellár és külügyminiszter bécsi politikai látogatása nemcsak, hogy nem okozott semmiféle emóciót a franciáknál, hanem ellenkezőül a legtárgyiiagosabban számol be arról, jóllehet a francia politika —- érthetően — nem híve az »Anschluss« gondolatának és tervének, melyet a német imperializmus követelményének tart fipngy igen tárgyilagosan kezelte a német sajtó a francia-jugoszláv szerződést s ez az ellenséges indulat nélküli megítélés a legszebb visszhangja Locarnónak, a mely, mintha 1925 óta feledésbe ment volna, most, az elmúlt héten lett ismét vezető külpolitikai programmá és pedig épen ott, ahol annak kiépítésére a legtöbbet tehetnek: Londonban. Az előzménye, amelyre céloztunk, ennek az, hogy az angol alsóházban a liberálisok, főleg azonban a munkapárt, élén Ramsay Macdonald volt miniszterelnökkel, feltűnően heves támadást indított meg a jelenlegi konzervatív kormány ellen, élénk tudatában annak, hogy a közvélemény az akciót csak helyeselni fogja. A Baldwin kormány napjai ma már meg vannak számlálva s a következő évi választásokon minoritásban fog maradni, ez közismert dolog Angliában. Bogy a jelenlegi szám: 400 konzervatív és 200 ellenzéki, fordítva kerül be a parlamentbe, az sem kétséges. Azonban mit jelent ez? Jelenti annak a locarnói és Pedig Világ-locarnói szellemnek a kiépítését, amelyet épen a mostani kormány hagyott el s amelyért a liberális lapok támadásainak középpontjába kerüJt a mostani kormány, melyet azzal vádolnak, hogy csupán Locarnó árnyékában sütkérezik két év óta, de tenni, semmit sem tesz ez értelemben. El kell Ismerni, hogy a Baldwin-kormány maga is megérezte eme vád igazát s hogy megelőzze a tetemére várakozó liberálisokat és munkapártot, ő maga lépett a tettek mezejére. I Először is a vezérkar főnöke Sir William Robertson marsall rukkolt ki egy valóban feljegyzésre méltó speechesel, amelyben a háborút ő, az aktív marsall »egy teljesen megvctésremélíó dologinak nevezte. Beszéde abban kulminált, hogy az internacionális véleménykülönbségek eloszlatására emberibb módszert kell alkalmazni, mint amilyen az eddigi pusztítás volt, an ely mindig eredménytelen maradt s a győztesekre is csak mérhetetlen kárt és elszegényedést hozott. Kimondta a marsall kereken azt is, hogy a szerelések esztelen folytatása nem eszközéi a béke feníartásának s követnie a szerelések korlátozását. Ez mindenestre olyan tónus, mely merőben szokatlan volt eddig egy vezető állásban levő, felelős katona részéről, jóllehet erre már volt eset, hogy volt tábornok nyíltan a pacifizmus szolgálatába állott, mint p. o. épen Angliában Jan Hamilton tábornok, a Dardanellák háborús parancsnoka és kiváló katonai iró vagy Németországban egész sereg kiváló tábornok. A vezető állásban levők azonban még mindig rezerváitan viselkedtek a pacifizmussal szemben. S hogy Robertson marsall akciója nem egyéni akció, hanem épen a konzervatív kormány akaratát jelenti, azt megerősíti egy másik, hasonló tartalmú pacifista szónoklat, amelyet Hills ezredes, a hadügyi hivatal pénzügyi titkára mondott mely igazi angol-ízü pacifista hitvallás:' »Szegények vagyunk, tuladózásban szenvedünk, de meg vagyok győződve arról, hogy senki sem fog bennünket támadni, aminthogy Anglia sem fog senkit sem támadni akarni. Mire való hát a pénzt szerelésre kidobni?« Baldwinnak, a lejáratban levő kormány elnökének, akit a ’»honest« azaz -becsületes« jelzővel illetnek barátai és ellenségei egyaránt, az okosságára vall, hogy ezen nyilatkozatok megtételével nemcsak beiktatta kormánya béketörek-1830 február 3-án, Mozartról lévén szó, az agg Goethe így szólt Eckermannhoz: — Láttam őt hatvanhét év előtt, ö akkor nyolcadik évében járt és Frankfurtban hangversenyzett. Én I magam éppen tizennégy lettem ak- I kor s még egészen világosan áll eíőtj tem a kis cinberke a frizurájával, meg a kardjával. Az öregur jól emlékezett. 1763 augusztus 25-án dr. juris Johann Kaspar Göthe, a frankfurti Rathsherr, családját koncertbe vitte, a Scharf-terembe (a Liebfrauenbergen), leginkább a fia kedvéért, akinek születésnapja lesz a héten, s igy állván a dolog, egy kis szórakozást nem lehet megtagadni tőle. A tizennégyéves Wolfgang s a csak valamivel fiatalabb Kornélia boldogságban úsztak. Nekik való produkció volt ez. Csodagyermckek léptek föl: a két Mozart-gyerek (aus dem Salzbur gischen, ahogy hirdették őket), a 12 éves Mária Anna s a hétesztendős Wolfgang Amadeus. Főleg az utóbbit bámulták meg, mert igazán mesébe illő volt, amit a pöttön emberke a ciavecin-en müveit A lány is szépen, finoman zongoráztt (s talán ennek köszönhette, hogy később Hofrätin és báróné lett), de a fiú mutatványa boszorkányosabb volt mint bármi, amit a jó frankfurtiak eddig a Messe-iken vagy bármely ünnepükön tapasztalhattak. Az ifjú Goethének jajde csillogott a különben is fényes szeme! — s mikor a klavirozásnak nagy sajnálatára vége lett, arra kérte a szüleit, hívják meg másnap ozsonnára a kis művészt, szeretne jobban megismerkedni vele. A tanácsos ur arca a kívánság hallatára nem volt épp beleegyező, de a Frau Rath (Katharina Elisabeth Göthe, geborene Textor) a meghívás mellett volt. Wolfgangnak születési napja közeledik, mért ne teljesítenék az ártatlan kérését? (Mellesleg tán arra is gondolt, majd megmutatja a salzburgiaknak, hogy minő konyhát s kosztot talál az utasember Frankfurtban, olyat is, ami megszégyeníti a Salzburger Nockerl-t.) Súgott valamit a szigorú urának, aki végül helyeslöleg bólogatott. E családi tanácskozás eredményeképpen, amikor a közönség ovációi szűnni kezdtek és a kis Mozart már huszonötödször hajlongott a frizurájával és a kardjával a lárnnák előtt, a jó asszony megielent a dobogón s a Mozart-familiát kedélyesen ugyan, de nem minden ünnepélyesség nélkül, meghívta holnapra egy csésze kávéra. A kisebbik Mozart-gyerek arca fölragyogott erre a szépen hangzó Ígéretre. A kávé nagy lukszus volt akkor, s német földön még I jómódú úri családok is Morgensuppe-t früstököltek s csak ünnepi alkalmakkor szürcsöltek illatos kávét. Mozarték másnap délután pontosan beállítottak a Goethe-ék portájára, a Hlrschgraben-en. abba a szép házba, amely bizonyos idő múlva nemcsak a császárkoronázó városnak. de az egész müveit világnak egyik ele érdekesebb épületévé lesz, mert hát benne született a nagy Goethe. Ám akkoriban a nagy Goethe még csak kicsi fin volt s a várható gazdagabb ozsonnának talán még jobban örült mint a csodagyereknek, akivö szándékát, hanem ellenfelei kezéből a legfőbb tromfot is kicsavarta, főleg azáltal, hogy ő maga is hasonló szellemben beszélt a Guildhall felette diszes közönségéhez. Baldwin elismerő szavakban dicsérte meg a francia és német külpolitika irányítóit, Briandt «és Stresemannt, akiknek szerinte minden ember hálával tartozik, mert ők voltak azok, akik a béke útját leginkább egyengették, illetőleg az ehez vezető úthoz pozitív alapot találtak. nek mesteri játéka annyira elragadta tegnap, hogy egész éjjel arról álmodott. A császári tanácsos Leopold Mozart urat (Kurfürstlich Salzburgischer Kapelmeister) iparkodott szórakoztatni, Frau Rath az ozsonna előmunkálataival foglalatoskodott, Göthe Kornélia a vele majd egykorú Mozart kisasszonnyal leányi dolgokat tárgyalt, a két Wolfgang pedig a köztük tátongó korkiiiönbség ellenére is jól elcsevegett ozsonnaidöig, amelyet mind a ketten egyenlő és egyre növekedő érdeklődéssel váriak. A leendő nagy költő megmutatta a készülő nagy művésznek a bábszínházát, a hires Puppentheater-1, amely harminc év múlva nagy szerepet fog játszani a Meister Vilmosban. Végigvezette a nagy háromemeletes háznak minden íermén-zugán, a földszintjén bekukkant vele a kék szobába, meg a sárgába és a Speisekammer-be, ahol Göthéné nagyasszony sok jó dolgot halmozott össze, — eldicsekedett az első emelet három szép termével s a másodikon bevezette az apja szobájába. valamint az anyjáéba s a nővé* réébe és abba, amelyben ő született ezelőtt 14 évvel (épp holnapután lesz ennyi), s amely erről az esetről akkor még nem volt híres. A Gemäldezimmer-be lábujjhegyen lépett be a vendégével s azt mondta: — Ez a házunk szentélye. Satictuarium, ahogy az apám szokta nevezni. De a müvészgyereket e szentély nem érdekelte, valamint a jókora Bibliothek se, ameiy pedig a tana-! esős ur nagy büszkesége volt. A kis i Mozart azt meglehetősen fölösleges j intézménynek tartotta, és azt se ér- j tette, hogy ily kis családnak mért j van akkora nagy háza? Meg is kér-' dezte: — Minek nektek ennyi szoba? Az ifjú Göthe pedig nem tudott a kérdésre felelni. A szülei házban levő alkalmatosságokat sose sokallotta, s bár csak egyben született, mindegyikbe belenevelődött, s neki I az lett volna furcsa, ha kevesebb emeleten és kevesebb Stube-ban kellett volna lakni. S mikor a kis zongorista elbeszélte, hogy otthon ő a papájával s nővére a mamával hál egyszobában, ifj. Goethe ur csodálkozva mondta: — Ne beszélj! Tán el se hitte... S aztán, csakhogy mondjon valamit, igy szólt: — Rómában a pápának ezer szobájánál több van. Amire a kis Mozart felelte: — Ne beszélj! Bizonyos, hogy nem hitte, amit ez a nagy fiit el akart vele hitetni. Ez pedig hozzátette: — Es a pápának, amint tudod, nincsen is családja, se felesége, se gyereke. A csodagyermek ezt nem_ tudta, de belenyugodott, mint valami megváitoztathatatlanba. Leültek a kis háziúr Studierzimmer-jében s a művészetre tértek. — Nekem az tetszett legjobban. — mondta a frankfurti fiú, — amikor posztóval takarlak le a_ billentyűket s te éppen olyan tökéletesen; látszottál rajtuk, mint ha takaratlanok lettek volna. Amadeus, — Tévedsz. Az csakúgy' 17. oldal látszott. Még lobban tudok, ha a posztó nincs ott. Wolfgang. — Én még sohase hallottam ilyen nagyszerűen klavirozni, pedig már felnőtt művészek koncentjére is elvittek. Amadeus. — Én se hallottam olyat, aki jobban tud. ügy látszik, én tudok legjobban az egész világon. Wolfgang. — Na, na— Ez nem olyan bizonyos. De hogy nagy ritkaság vagy, az kétségtelen. Te talán már akkor is zongoráztál, amikor születtél. Amadeus. — Mily gyerek vagy! Amikor születünk, nem tudunk zenét. Tanulni kell azt, barátom! Wolfgang. — Korán kezdhettél tanulni. Amadeus. — Már nem tudom, mikor. Nem emlékszem rá. Nagyon régen volt. S egyszerre csak tudtam. Wolfgang. — Igaz, hogy már irtai is muzsikát? Amadeus. — Igen, már komponáltam. Wolfgang. — Más ebben a korban még a kottákat se ismeri. Amadeus. — Igen, de én csodagyerek vagyok. Wolfgang. — Én még sose láttam csoda,gyereket. Te vagy az első. Vajmi kevés lehet a világon. Büszke lehetsz erre a cimtrp. Amadeus. — Nem vagyok büszke. A Nannerl se az. Wolfgang. — Ki az a Nannerl? Amadeus. — A nővérem. Az is tud ám! Wolfgang. — öh, távojrul se úgy. mint te. Ugy-e bár, ö nem tud letakart klaviatúrán játszani! Amadeus. — Persze, hogy nem tud! Hisz’ ő csak leány! Wolfg. — »Csak?« Te nem vagy udvarias testvér. Én sose mondanám Kornéliára, hogy »csak«. Amad. — Kornéliának hívják a nővéredet? Szép neve van. És téged hogy* hívnak? Wolfg. — Mint téged: Wolfgang* nak. Ml tulajdonképpen druszák vagyunk. Amad. — Nem a’! Én Amadé vagyok. Wolfg. — A plakátokon Wolfgang Amadéidnak hivnak. Amad— Az semmi, teljes nevem: Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Sigismundus Amadeus Gottlieb. Mit szólsz hozzá? Úgy látszik, csodagyerekek sok nevet kapnak. Wolfg. — Kezdesz imponálni nekem, hogy igy elő tudod sorolni őket. Amad. — Betanítottak rá... Otthon röviden Amadénak hivnak s azt mondják, ez az igazi nevem s ezen leszek hires. Wolfg. — Már is az vagy. Ha nem volnál hires, Frankfurtban nem is tudnánk, hogy a világon vagy. Ki tud rólam Salzburgban? Senki, — mert nem vagyok hires. Ha majd az leszek, ti is ismerni fogtok engem ... Sokat gyakorolsz, ugy-e? Nem fáraszt ez nagyon? Amad. — Este igen. Nappal nem, mert akkor nem vagyok álmos. Wolfg. — Mondd, kérlek, tudod mi az az ambíció? Amad. — Mi az? Valami zsidó szó? Wolfg. — Nem, latin. Annyit jelent, mint vágy kitűnővé lenni, valami nagyot teremteni. Én ezt érzem néha s ha kitudnám elégíteni, boldog lennék... Neked, aki nagy zseni vagy, ezt_ még inkább kell érezned. Amad. — Már sokszor hallottam, hogy zseni vagyok, de azt a latin szót még nem éreztem. Wolfg. — Talán, mert már elérted az elérhetőt. Amad. — Tudod, hogy már az udvarnál is játszottam? Wolfg. — Melyiknél? Amad. — Ott. minálunk, Bécsben, ahol az a nagy temnlom és Burg van. A császárnénál. Nagyon barátságos néni. Egy boltosnénak se kell nyájasabbnak lenni. Szörnyen szeretett engem. A családja is. Legjobban a lánya, a Tóni. Elcsúsztam, amikor vendégségben voltam náluk, mert a padlójuk nagyon vikszes. Sokan ki-KETTEN IRTA: BAEDEKER
