Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-13 / 316. szám
192i november iJ. BACSÄIEGYEX NAFLU szt. (TÄRn Régi újságírók, riporterek, riportok (I■) A nagy riporterek fénykora elmúlt. Az, amit a mai generáció produkál, töbhé-kevésbbé csak ügyeskedés a hajdaniak stílusa, ízletessége és vakmerősége nélkül. Szomorú látni a rend szeresen visszatérő sablonokat. Karácsonykor elmennek a riporterek a zálogházba, husvéíkor valamelyik elmegyógyintézetbe, szenzációk alkalmával az olvasó maga is a bolondok házába kívánkozik, a sok különféle lap annyi variációt tálal fel a legelemibb dolgokról is. Minden közönséges esetre ráfogják, hogy szenzáció s ezzel közönyössé teszik az érzékeket az igazi szenzációkkal szemben. Elmondok néhány fogást a régi időkből, végezze el mindenki maga az összehasonlítást. A miniszterelnök német kézirata Szápáry Gyula gróf miniszterelnöksége idején történt, hogy az egyik budapesti újság hevesen megtámadta Szápáryt, amiért német szövegű táviratban | értesítette a királyt egy nagy szeren- j csétlenség részleteiről. Közölte a lap szó szerint a táviratot is, j ami aztán állásába került a táviróíiszt-; nelc, jóllehet a szegény ártatlan volt az j egész dologban. Megindult a házi nyomozás a miniszterelnökségen s kiderült, hogy ott sem lehetett senki áruló, vagy Indiszkrét. Ma már tudjuk, hogy történt az egész. Egy riporter, Győrffy József, táviratot adott fel, de sokáig kellett várakoznia a rács előtt, mert a postatiszt valamit rubrikázott. Unalmasan topog és nézelődik maga körül, mikor a rácson belül, a hagyományos kosárkában, észrevesz egy rózsaszínű blankettát. Tisztára unalomból elolvasta, — Szápáry sürgönye volt. A Gyapju-uccal színház Minden minisztériumban volt olyan kisebb hivatalnok, aki elvitte az érdekesebb híreket a lapokhoz, — ha éppen kezükön ment át az akta. Sokszor maguk sem tudták, hogy milyen becses a hir, úgy jöttek rá másnap, mikor feldolgozva olvasták az újságban. Horváth Gyulához, a régi Magyar Hirlap főszerkesztőjéhez és megalapítójához, beállít egyszer egy fiatalember. — Hoztam valamit. — Vigye Fenyő Sándorhoz. Fenyő átveszi az írást s azt mondja: — Jöjjön el három nap múlva a honoráriumért. Három nap múlva egy heti h^asztást kap az emberünk, majd megint hármat Végül ideges lett Fenyő, előkotorászta az írást és rájegyezte: tizenöt sort írjon belőle valaki. így küldi Kdlnoki Izidor segédszerkesztőhöz, aki nemsokára rohan lelkendezve. — Elolvastad te ezt a micsodát? — Nem én. — Akkor vedd át a szerkesztést, mert én írni fogok. (Óriási szenzáció lett a dologból. A fiatalember ugyanis másolatát hozta el annak a beadványnak, amit a főváros utján a kabinetirodához nyújtott be Kochmeister főrendiházi tag, kérve a Gyapju-uecai német színház további fenntartását. A közlés aztán megindította azt a nagy botrányt, ami interpellációkkal, nccM tüntetésekkel, harcokkal folytató—- Hagyja itt, aztán jöjjön el holnap este hatkor. Majd akkor beszélünk. — Egész napot várjak? — morfondált a szegény ember. Hiszen az pénzbe kerül. Nem várt. Korán reggel fölment a Magyarország szerkesztőségébe és tiz perc múlva húsz forinttal a zsebében rohant haza. így pattant ki a mócsai szenzáció, ami aztán már szenzáció volt a javából. El lehet képzelni, mennyire dicsérték a Budapesti Hirlap munkatársát, aki fővárosi kis sakál módjára nyilvánvalóan megjátszotta magát vidéki ember előtt. A chamois-versek Nem riport-ügy, de bohém-történet és idekívánkozik. Braun Sándornál, a régi Budapesti Napió, majd később a Nap szerkesztőjénél előzékenyebb urat alig lehetett találni. Főleg azt nein tudta megmondani a kéziratot hozóknak, hogy gyönge a dolguk, ehelyett annyi udvariassággal magasztalta versüket, novellájukat — amik már-már közölhetők, — hogy azok újabb alkotásokba keveredtek. Főleg egy fiatal versiró zaklatta sokat, körülbelül minden nap. Reggel nyolc óra. Könnt tündöklőén süt a nap, de a studió ajtóit gondosan, lég- és fénymentesen bezárják és a rendező vezényszavára kigyulnak a szikrázó reflektorok. A Chantage cimü francia társadalmi film műtermi felvételei készülnek. — A legnagyobb francia film, amit az utóbbi években produkáltak — mondja a szerzője, Pierre Lestringucz. Újságíró, aki áttudta törni a filmdzsungel soropóit és ma már vagyonokat keres érzelmes, banális szüzséivek A szin egy óriási ebédlőt ábrázol, a hosszú asztal gazdagon terítve és a lovagi címerekkel díszített fal mellett libériás szolgák állnak merev vigyáz— El tetszett már olvasni? — Nézze, fiam, mondta végre Braun, minden költő tehetségnek van valami különös sajátsága s ehhez alkalmazkodnia kell magának a költőnek is. — Nem értem. — Például az ön versein határozott chamois-hanguiatot érzek, de zavar, hogy nem chamois-szinü papírra irta le őket. — Kérem, készséggel. — Hát Írja le és hozza be úgy. A poéta eleget tett az óhajnak s attól kezdve megint mindennapos vendég lett. — El tetszett már olvasni? — Épp ma estére terveztem, úgy sincs okosabb dolgom. Másnap: — Ha szabad kérnem... — Bocsásson meg, közbejött valami... Egyszer aztán megdiihösödött. — Kérem a verseimet. — Tessék, mondta Braun, szinte vaktában kapva ki a fiókjából. — Nézze, szerkesztő ur, ön tisztában volt vele az első pillanatban, hogy nem közli a verseimet. Mondja meg legalább; miért Íratta le velem chamois-papirra? — Azért, fiam, hogy ne keresgéljek sokat, ha értük jön. Nézzen ide, vannak itt piros, kék, sőt zöld versek is. géssel robognak be »jaj nem késtem cl?« »mikor kezdődik a felvétel?« — és rávetik magukat a fcstékes tálakra. A statisztákat ugyanis egy közös öltözőben pingálják ki. Itt kilószámra áll a iesték, rúzs, makiázs, olaj, púder. A néger házaspár közös öltözőt használ. Egyébként teljesen külön vannak a níjk és, a, férfiak. Ha,egy Valentino jelölt önfeledten átsétál a hői fertályra, nyomban rárivall a segídrendező baritonja. — Tessék visszafordulni! Az öreg orosz a gyönyörű szakállára büszke. Ez a patriarkalis szakáll mentett^ meg a nyomortól és biztosit számára csinos egzisztenciát. A statiszták A mesebeli kenyér, amelyre rátapos a hálátlan ember Irta : Tamás István dóit, A mócsai emberkinzás' Jl'xn.;.rmán jutott a »Magyarország* is olyan témához, amely az egész kontinenst érdekelte. A mócsai etnberkinzókat már vád alá helyezte a komáromi törvényszék, kitűzték a vég tárgyalás napját; de a nyilvánosság szót se tudott róla. Egy ügyvéd hozzájutott a vádhatározat litografált példányához, segíteni akart valamelyik szegény ismerősén, azért oda adta neki zárt borítékban az Írást. — Menjen föl ezzel Budapestre, adja el valamelyik lapnak, kap érte vagy húsz forintot. Későn este érkezett meg a szegény ember, bekopogtatott a Budapesti Hírlaphoz, ahol inspekciózott egy ifjú. ban. Lady Withcomt kastélyé 1 r: vagyunk (Huguette Duflois) köiöré ü csupa Compteok és lordok, mint a lovagregényekben. Jean Angeld, a hősszerelmes, a menükártyáját tanulmányozza. Ezzel nem a moziközönséget akarja megtéveszteni, a színészek itt tényleg végig eszik a pazar menü elejét és a végét. — A régi ebédek — magyarázza Angelo — olyan hatalmas gyomrok számára készültek, hogy a magamfajta nyápic legények egy hétig kosztolhatnának belőle. (Amint azonban később a felvételnél láttam, a hösszerelmcsnck egészen ókori, hogy ne mondjam: klasszikus étvágya volt.) A kiskapun át egymásután érkeznek a figuranok. Mint a diákok az iskolába, olyan sietős izgalommal, zajjal és fecse’ bi o'"negyedrésze orosz. Ezek a levitézioit muszka főurak nemcsak hogy.be- I ietörődíek már a nyomorúságba és a munkába, de egyenesen ambicionálják is a filmet és legnagyobb gyönyörűségük, ha reprezentáltok kell. Például egy elegáns lokálban, vagy diplomáciai [ estélyen frakkban ülni, pezsgösvödör mellett, rendjelekkel a mellükön. És az ősz, öreg dámák! A hamis ékszereikkel, nagy kebleikkel és tornyos parókájukkal! Itt újraélik a régi dicsőséget és láttam egy berúgott cári tisztet, aki leakarta kaszabolni a rendezőt, mert utasításokat adott neki.. — Főbelőni! adta ki a parancsot. Mintha egy lázálom elevenedett volna meg az alkohol ködén keresztül. Tiz évvel ezelőtt ... a rendező rég hulla lenne. Így pedig csak röhej volt a válasz és a részeg atyuskát kidobták a műteremből A statisztákról külön regényt kellene írni. Hallatlanul érdekes emberek. A világ minden tájáról verődött össze ez a horda. Spanyolok, arabok, négerek, angolok, németek, japánok, magyaroké franciák és ki tudná még felsorolni hányféle náció. A nők fiatalok és sokszor csinosabbak, szebbek a starnál. Kerülő-’ vei vagy egyenes utón mind a filmhez: igyekezett. Az egyiket megszöktették és otthagyták: felcsapott statisztának. A másikat megverte a mamája: csakazértis Pola Negri lesz belőle. És hányán vannak, akik ott ácsorognak óraszám a kapu előtt és várnak dühös türelemmel: hátha hiányozni fog valaki? — és beugorhatnak, ha nem is a csillag,1 de a figurán helyébe. Egy napig tartó ragyogás, akár a lepkék élete, aztán mikor kihunynak a fényszórók szemei, a vidám siserehad szétszéled, levakarják a festéket, a csá-1 bitó estélyi ruha a kézi kofferbe kerül és a báránykák úgy remegnek a kassza előtt, mint a halálraítéltek: kapnak-e holnapra is meghívást? A statisztát1 ugyanis két-három napi használat után leváltják, ujjal pótolják, frissítik .»az1 anyagot«, nehogy a közönség túlságosan hozzászokjon egy ismeretlen archoz. Ép ezért a figurant sohasem állítják be élesre, nehogy magára vonja a figyelmet és esetleg agyoncsapja a sztárt. (Amire a legközelebbi példa a szuboticai Nagy Kató esete, aki egészen apró mellékszerepből nőtte ki magát, véletlenül, mert a darab olyan rossz és unalmas volt, hogy az ő temperamentumát észre kellett venni.) Vannak női statiszták, akik sokkal fiatalabbak, szebbek és tehetségesebbek a primadonnánál. Ezek egyenesen veszedelmesek és a rendező külön felügyel rájuk, hogy ne szerepeljenek sokat a vásznon a sztár rovására és egyáltalán, ne akarjanak több lenni dekorációnál. Persze vannak tolakodó alakok is, akik mindenárén játszani akarnak, eredetieskednek és úgynevezett egyéni játékot produkálnak, mire elrontják a jelenetet és A hendekő fcüiiiyörfelenül lerúgja őket a színről. Ilctyen frankot fizet a gyár egy napért. Reggel nyolc órától este hatig kell azért robotolni egyhuzamban, mindössze más'élórás ebédidőt engedélyeznek. Akinek nincs pénze ebédre, az átsétálja a szünetet és éhomra játszik tovább. Játszik? A statisztának aránylag nincs sok dolga. Ül egy asztal mellett, vagy átmegy a szilien, vagy odaállítják beszélgetni egy kasírozott uccasarokra, vagy tömegbe verődve rohannak üldözni a rablót. Igaz viszont, hogy a »művész« sem produkál sokkal többet. A párisi és a berlini stúdiókban eltöltött idők alatt igazolódott be az a régi gyanúm," hogy a filmhez nem kell tehetség. Legalább is olyan értelemben, mint a regényíráshoz, vagy a színpadhoz. A jó filmdarab elsősorban a rendezőtől függ, aztán a szereptől, a kellékestől, a hangulatzongoristától és csak a legeslegutolsó sorban a primadonnától. Vegyük például a Chantage egyik mellékjelenetét. Diillois asszony, a szőke szépség bevonul az ebédlőbe Angeló lovag karján. Az ötödik lépésnél hátrafordul félprofilban, mosolyog és rákacsint a partnerére. Ezt a semmitmondó epizódot két délutánon át próbálták, sikertelenül. A rendező eljátszotta, majd beidomitotfa a nagymuttu művésznőt, minden centiméternyi mozdulatát kimérte és mégis: újra és újra elrontotta a felvételt. Az ebédre harmadnap délután négy órakor került végre sor, fonnyadt rózsák és száraz kenyerek közt fullasztó hőségben. Az éthordó-imitátorok érzéssel vonulnak be a gőzölgő leveses tálakkal, mint egy diadalmenet. A reflektor kiégeti a lelkűket és a gyomrukat. A szemük káprázik és a nyakuk megmerevedik a dermesztő várakozásban. A rendező pedig harsonázik, bömböl, mert’ nincs élet az emheieKn..i. Művészet ez? Nem. Filmipar. A mai mozi drámák és vígjátékok egyszerű filmipari termékek, akár a terpentin, vagy a cipőkrém. Mindenki kisubickolja a cipőjét, de azért mégse ünnepeljük a finomlelkü cipőkrémgyárost! Mért rajong tehát a közönség ‘Norma Talmadge-ért
