Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)

1927-10-30 / 302. szám

18. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

fleur-jenek, s a. sikkasztókat a legérdekesebb geutleman-eknek, s a retiküljében rekedt 650.000 frankot a Crédit Lyonnais-ban helyezte el, hogy az rendelkezésére álljon, mihelyt a derék ur a mások pénzét veszti el 'a blatton s nem tud vele elszámolni Ezt fogja cselekedni a kitűnő -delnő s e tőke birtokában nyugodíabb élete lesz, mint Róbert ur idejében volt. A Crédit Lyonnais jó intézet {alaptőke: 800 millió frank /megfelelő tartalékokkal), s igy miniden skrupulus nélkül adhatja át magát a szerelmes grófné azoknak a -gyönyöröknek, amelyekkel egy szenvedélyes játékos kártyacsata előtt Vagy után szolgálhat neki. Az áldozatkész hölgy annál nyugodtabban alhat e tőkeelhelyezés után, mert biztosra veheti, hogy ennél az öszszegnél nagyobbat Chassé-Croisé ur se fog elkezelhetni. Hatszázötven,czer frank még sikkasztás céljára is ,yan akkora összeg, mint szerelmi tiszteletdijnak: igazán nagyon tekintélyes. Ennél több pénzt bajos sikkasztani és nehéz szerelemért kapni.

Ez semmiesetre se lesz a legötletesebb megoldás, de talán az, amely leginkább folyik az utálatos darab »rokonszenves« hősnőjének jelleméből.

/ TINTA

Orosz aranyidők

r. Itt az orosz menekült. Ifjú, karcsú, főúri sarj. Müveit, rokonszenves, egyszerű. Arca, mint a kardpenge. Halántékereiben — látni — igazi kékvér csörgedez. Történeteket mesél, de közben nem veri le idegesen cigarettájának hamvát, mint a régimódi elbeszélések hősei. Többek közt a dohányzás fényűző élvezetéről is le kellett mondania.

— Bőség, monsieur, bőség, melyről önöknek fogalmuk se lehet. Talán ezért rnem is fáj az az úgynevezett gazdagság, melyet itt, vagy egyebütt látunk, mert ahhoz képest ez szegénység. Bolrdog isten, mennyi ember, mennyi állat, mennyi kincs.

Nagy mozdulat, mely mindegy az egész világot jelenti.

— Tudja például, hogy mikor a cári udvarnál császárnőket, királynőket foigadtak, a mi udvarhölgyeinknek csak fél ékszerkészletüket volt szabad viselniük? Tapintatból történt ez az intézkedés. Nem akarták, hogy az idegen császárnők, királynők pironkodjanak miattuk. Főrangú hölgyeinknek, a legszerényebbeknek is, annyi ékszerük volt, hogy ;az egész égboltozatot ki lehetett volna vele rakni.

y Gyorsan tólulnak emlékei.

— Csikorgó hideg, kis állomás, váróterem. Mint fiatal tiszthelyettes a vonatot várom, hogy Carskoje Seloba utazzam. Belép egy gárdatiszt. Hozzám fordul. Megtudja, hogy a gyors csak öt perccel ezelőtt füstölgőit el. Ajkát elránditja, aztán intézkedik: »füttessenek be egy különvonatot.« Vállamra csap: »magammal viszem.« Pár perc múlva robogunk Carskoje Selo felé, a gárdatiszt, meg én.

Sóhajt, tenyerével eltakarja arcát:

— Ismeri I. hercegnőt? Esküvőjére a család különvonatot küldött a vendégekért. Képzeljen el husz-harminc különvonatot, mely a végtelen birodalom hósivatagairól a lakodalmas házba szállítja a násznépet.

Más kép:

— Vadászatra voltunk hivatalosak édesapámmal egy vidéki nábobhoz. Este fácánt, nyulat ettünk. De házigazdánknak marhasültre volt gusztusa. Azonnal leütötte azt a tehenét, mely a mezőgazdasági kiállításon aranyérmet nyert. Egy beefsteek-ért.

A népről ezt mondja:

— Gyermek. Jóságos és véresen-kegyetlen, mint a gyermek. Kevéssel a forradalom előtt arról értesítették ezredesemet, hogy a szomszéd nagybirtok urát megfojtották a muzsikjai, feleségét kútba fojtották, kastélyát fölgyujtották, kirabolták. Nyergelünk, odalovaglunk huszárjainkkal. A lángoló kastély körül

ott álldogáltak a parasztok. Mit tettetek? — ordított az ezredes, nagajkáját csattogtatva. »Mi, bátyuska, semmit se tettünk.« »Megöltétek az uratokat.« »Mi keresztények vagyunk, mi nem ölünk embert. Beszélgettünk vele, vitatkoztunk, megdühösödött, beleszaladt a késünkbe.« »Hát a felesége, akit a kútba dobtatok, gazemberek?« »Mi nem dobtuk a kútba. Maga ugrott a kútba szegényke, mikor látta, hogy meghalt az uracskája. Mert hát te is tudod, bátyuska, hogy galamb nem élhet a párja nélkül.« »És a kastély? Ezt ki gyújtotta föl?« »Talán egy szikra. Talán a villám. Egyszer az ur

kastélya ég el, egyszer a paraszt kunyhója.« De ti kifosztottátok, elhordtatok mindent, az utolsó szögig. Dehogyis, bátyuska. Csak hazavittük a holmikat, hogy el ne égjenek. Ha akarod, mindent viszszahozunk. Az ezredes ámult, sápadozott, toporzékolt. Ilyen a nép. Megfoghatatlan. Kiismerhetetlen. Érthetetlen. Most elhallgat, vár. Végül idéz:

— Oroszországot nem lehet megérteti. Csak hinni lehet benne.

Lámpagyujtás előtt vagyunk, entre chieit et loup. Üldögélünk a félhomályban.- Tűnődünk.

Kosztolányi Dezső

ELMERÜLT NEVEK

Jönnek váratlanul, néha hónapok, máskor esztendők szünetelése után. Hiábavalóság volna találgatni, hol pihentek addig, annyi a bizonyos, hogy hozzátartoztak az élethez, a gyerekkorhoz. A javarészük eltűnt, idő előtt elment a túl világi szérűkre, a másikat veti, kergeti a sors, maga is begubózott.

Tudom, hogy sokan élnek még a gyerekkori kortársak közül, mégis a halottak ünnepe eleveníti meg lelkemben az egész időt Hiszen olyan az élet, mintha nagy temetőkert volna, mindössze anynyi a különbség, hogy az egyik ember a föld alatt álmodozik, a másik pedig idefönn sóhajtozza el a nagy bánatot, amiért történelmi időkbe született bele. Akárhányan elengednénk ezt a nagy dicsőséget, el is viselnők valahogy nekiszabadult erkölcseivel, kétségbeesett élniakarásával — és élni nem tudásával, — csak tudnók bizonyosan, hogy megkapják-e gyerekeink, unokáink, azt a nyugalmat, békét, amelyet valamikor nem tudtunk eléggé megbecsülni s amibői olyan tökéletesen kizökkentünk.

Jó volna még egyszer visszacsinálni, akár csak néhány hónapra, az Uri-uccai csendéletet, amely mindennek volt nevezhető, csak csendesnek nem. Hol van Hegyi Andor, a glikker-király, aki legyőzhetetlen volt ebben a tudományban épp úgy, mint a gombozásban?

Abban a házban lakott, ahol Debreczeni Bárány Ágoston emléktábláját olvastam el kimondhatatlan sokszor a falon, — viszont mi a szomszédos Schubert-házban ástuk a házigazda bosszantására a glikker-ljukakat.

Igazoljanak a régiek, hogy abban az időben rendes beosztása volt az évszakoknak, a hó csak hosszú hetek múlva és kellő időben kezdett olvadni, márciusban éreztük a tavaszt akkor is, ha nem hozták volna cifra tányéron mezítlábas apró szerb lányok a halovány erdei ibolyát, viszont ha — teszem azt — hosszú alvás után felébred valaki, szemét dörzsölve nyomban kijelenti:

— Mégis van!

Ma épp úgy nem tudunk tájékozódni az időszakokban, mint ahogyan nem tudhatom pontosan: ártatlan lánnyal beszélek-e, vagy hetérával, esetleg hol döfi belém tőrét szeretetreméltó barátom, aki könyezik a látásomon.

De akkor tavasz volt és Putnik Emil képviselte szememben a klasszikus tudományokat, mert fekete fogai mögül mindig a Xenophont hangoztatta.

— Milán és a Xenophon elválhatatlanok voltak a koszthelyen, ahol a mélyhangu diák igy adta fel a szót:

— Milyen versmérték van a nevedben, hallod-e Dazsdea Pánt a?

Ezek nagy diákok voltak, három, sőt négy évvel is fölöttünk jártak s mi áhitatos tisztelettel öveztük őket, akárcsak Engel Franci kredenciális Bobor Gyulát, aki a falujabeli fiúval kézbesittette szerelmes leveleit a vasárnap-déli misén.

Muth Gáspárról senki sem sejtette, hogy idővel sváb-vezér lesz. Akkoriban Kis-Ugronnak hívták, tökéletes szónok volt már önképzőköri elnök korában is, úgynevezett tüzes magyar. Geisz Antal papnak született, verseket bírált nagyszigoruan; Sántha Ernőben tűnt föl először a tartózkodó elvonultság, amely sok komolyságot takart, viszont ma is csodálkozom, hogy fiatal diák, ha irás-alkotásra támad vágya, hogyan találja ki, hogy az osztjákokról, erről az északi népről, értekezzék, mint ahogy Babiczky Lajos tette, aki hideg természetű volt, barátkozásra beyésbbé alkalmas. Nyilván ezért fedezte föl az osztjákokat, anélkül, hogy elevenen egyet is látott volna közülük.

Muth ma román szenátor, de hol van a többi fiú? Hová merítette el a nevüket az élet? Guttmann Náci olyan cinikus és szertartásos volt már diáknak is, mint egy börziáner, ellentétben a későbbi Berger Zsigával, aki a fékezhetetlen jókedvet, az ötletességet és a kedélyt jelentette.

Korán halt meg Rein Péter, a szelíd begaszentgyörgyi svábfiu, akinek mi jelöltük ki az ideált.

— Péter, te nem vagy szerelmes?

Vonogatta a vállát, hogy nem tud határozni.

Hát ez nem járja, el voltunk képpedve. Mivel tölti ez a fiú az idejét? Csak nem fog mindig tanulni? Megbeszéltük azért, hogy a lányok közül kicsoda szabad még s kiosztottuk Péternek. Szép barna szerb lány volt a Melencei-uccában, — Istenem, hol van most? Péterről tudom, hogy a temetőben. Letette a jegyzői vizsgát, állásba is jutott, aztán hamar befejezte.

Egy másik jegyzői vizsgás fiúra sokszor gondolok szomorú meghatottsággal. Pancsova környékéről való román fiú volt. B. s hogy oklevelet szerzett, ez többet jelentett az életében a legnagyobb csodáknál. , Most már szabad egyszer mulatni is, eleget volt éveken át szolid. Éjszaka aztán elvetődött egy lebujba és ott ragadt hónapokig, képtelenül a szabadulásra. Halálosan beleszeretett egy szerencsétlen teremtésbe, a rabja lett, a szülei kérésére sem tudott vele szakita ni. Elsorvadt, elpusztult, úgy vitték haza a falujába, csontra soványodva, meghalni.

Ezek azonban már későbbi dolgok, nem az első gyerekkor szépségei, az abból valók, amikor soha semmi nem volt sok, vagy fárasztó. Az Uri-ucca minden háza emlék, kis regény. A sarkon a Pleclil-ház a ragyogó tisztaságú, orvosság-szagu doktor bácsival, — a másik végén az első regényhős a Mokker-i\n, nagy kamasz, azonban tátva marad a szánk a csodálkozástól, hogy szeretője van, egy cseléd. Ha rajzolni tudnék, papírra vetném a kócos fekete lányt, olyan élénken él az emlékezetemben.

Különös az a memória. Épp mostanában tűnődök valamin, de hiába. A háború utáni zavaros időkben tanácskozásom volt egy sokat emlegetett férfiúval, de csak körvonalazva tudom a tárgyat, amiről beszéltünk s hiába igyekszem, nem jutnak eszembe a részletek, még a helyet sem tudnám megjelölni, hogy hol találkoztunk. Viszont napok egész sora tárul fel az Uri-uccából; itt libeg a lenszőke HahnelAeány; a Matuskovich Vilma barna gyermekkoponyája visszatér álmaimba a túlvilágról: egyszerre a falhoz lapulok, mert közeledik Dienstl Emilia óvókisasszony szigorú finom alakja; az Éhas-lányok mintha Huber Guszti valamelyik tortaremekéről szálltak volna le. hogy hamar tovább suhanjanak; a kis Tárczay-lány filigrán finom figurája topog az iskolába; itt van a Zecha-ház a két jópajtással, Fricivel, meg Egonnal. A hatalmas udvaron állandó rajcsul, cigarettázás a szénapadláson. Mind a két fiú katona lett, a nagyobbik régebben meghalt, Egont az idei tavaszszal temették el mint nyugalmazott tüzérezredest. Csupa emlék minden ház. A Zecha-környezethez tartozik a Baczófiu, körülbelül egyidős velünk, mégis korán érett, — aztán agyon is lövi magát gyerekkorában. Ki tudná, hogy miérv?

1927, október 30 ■

Mindig a férfiasságával dicsekedett, talán ez is póz volt.

Itt lakott egy asszony, akinél szebbet elképzelni azóta se tudtam, öt illették,

— anélkül, hogy tudott volna róluk — azok a szerelmes versek, amiket kimondhatatlan régen álnéven követtem el a Torontói hasábjain Rózsa-dalok címen. Istenem, ha még egyszer láthatnám! Egyáltalában szabad-e ilyesmire gondolni is.

Macher Károly odább lakott, a-Magyar-uccában, de ő volt a legtökéletesebb lapdaverő, habár erősen bicegett a jó fiú. Kis udvaruk fenyőfáin milyen izgalommal tudtam kisérni a cinkék játékát!

Várady Dezső megvan-e még valamerre? Hová széledtek a Baaden- fiuk, meg az a Lakatos Dezső, akit német szóra küldtek Szegedről Becskerekre s akinek nevével később — katonakorában

— egy borzalmas bűnténnyel kapcsolatban találkoztam.

Seregszemlét tartok a múlt alakjai fölött, valószínű, hogy választ csak a fejfák adnak kedden a becskereki temetőben, ahol megkeresem Schiipfer Károly sírját is. A tökéletesség, a tisztaság, a rend volt maga ez a fiú, aki akaratlanul is annyiszor megkeserítette az életemet A vármegyei számvevőség nevelte, azt hiszem, Keresztes Aladár akadt rá valamelyik hivatalos utján. Aztán behozta a városba s kivetették létfenntartására a hivatalban a fejadót. Oda vitte elsőnek a tiszta jeles bizonyítványait is, de szegény apám olyankor nem ebédelt a szomorúságtól.

— A Schüpfer Károlyt nem kényezteti senki, mégi? jól tanul.

Szorongattam kezemben a magam bizonyítványát.

— Hadd ebéd utánra, mondta látnoki szemmel az anyám, most ebédeljünk.

—• A szegény, árva sváb gyerek mindent megérdemel, nem sajnálom tőle... tűnődött az apám és étel helyett a boros pohara után nyúlt, továbbá beburkolózott a pipája füstjébe.

Schüpfer Károlyt, mindig csak Schöpfer Károlyt kellett hallani s a velünk érző anyai szív már csaknem gyűlölte a szőke fiút, aki sose játszott, mert kredenciális volt, de meg szabad koszton is inkább a könyvhöz vonzódott

... Mikor beszélgetni szoktam az édes apám leikével, ha gyónok neki, ha örömömet jelentem, — sosem marad ki Schüpfel Károly. Megkérem, hogy ne haragudjon érte rám Azóta sok mindent expiáltam én is.

Bob

Elég volt a szenvedésből!

OMRZlINy 0*UNIMO«OU

SZENT RÓXU3 LÁBSÓ UJ L:\3ATU3INAL

Ezen készítményből, mely külföldön régen és kitünően bevált, elegendő, ha egy csekély mennyiséget bele eszünk egy lavór melegvízbe és áztatjuk a fá;Ó3 lábat 10 —15 percig. Ezen idő múlva a láb dagadtsága, zuzódása, a kinző égető érzések egy csapásra megszűnnek és többé újra el nem kezdődnek.'Hosszabb áztatás megpuhitja a tyúkszemet és bőrkeményedéseket annyira, hogy azok könnyűszerrel, kés vagy beretva nélkül eltávolithatók. A legégetőbb, legmakacsabb lábfájások, fagyások elmúlnak a Szent Ttőktis Lábsó használata által. Meg lehet ön győződve, hogy a S ént Rókus Lábsó a lábat tökéletesen újjáalakítja, úgyhogy a szűk cipő, az uj cipő is éppen olyan kényelmes lesz, mintha évekig hordta volna. Megszabadítja Önt a láb lülőnböző zavaraitól, gyal golhat vagy állhat egyhelyben órákig a fáradtság vagy fájdalom legcsekélyebb érzése nélkül.

Egy nagy adag Szent Rókus Lábsó ára 16 dinár. Kapható minden gyógyszertárban.