Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-30 / 302. szám
10. oldal 1927. október 30 BÄCSMEGYEI NAPLÓ Hét aranyos péntek Ettől kezdve békesség lett a házba, de meg a kenyérnek se lett sose többet baja. De mondom az égbe is be-be tekint* hét az, aki tartja a két aranyos pénteket. Egy reggel aszongya a Róza néni: hallod Márton, az éccaka láttam az eget. A fényességű nem is mondhatja el élő ember. A Szűz Anyát temérdek angyalka röpködte körül. Az egyik kis angyal csak mindig felém akart szállni. Olyan volt, akár csak a Zorád Misa árvája, a Vince. No aszondja erre Márton bácsi, ez ugylehet égi parancs, hogy gyerektelen párnak nehéz szálást kapni odafönt. így kerül a kis árva Róza néniékhez. Mondom nem lehet se ellesni se elmondani, hogy-mint köll tartani a hét aranyos pénteket, de az a szent való igaz, aki megtartja, az akkor is bepillanthat az égbe, amikor más ember szeme a lesötctebb felhővel látja is betakarva. Novoszel Andor Szép az nagyon, hogy olyasmit is kitaláltak már, hogy ezer meg ezer kilométerről meg lehet hallani, ha valaki énekel. Azon is lehet csndálkozni, hogy már ugy röpködnek a levegőben az emberek, akár a madarak, de mégis sokkal szebb, sokkal csodálni valóbb az, ha valaki egyenesen az éggel kerül összekötetésbe, földi ember léttire. Mert vannak ilyenek is, csakhogy nagyon ritkák! Az megint igaz, hogy nem iskolázottság kell hozzá, hanem, de tán mégis jobb lesz, ha mindjárt el is mondom az egészet, mert úgyis nagyon bajos, dolog az ilyesmit megmagyarázni. Egy reggel aszondja Róza néni az urának, a vén istentelen Mártonnak: hallod-e hékám, mátul fogva ne legyen káromkodás a házba, intést kaptam álmomba. Boldogult öregszülém élgyütt hozzám az éccaka. Felőled is sok szót ejtett. Bolondság, igy a Márton. Engem nem is ösmert öregszüléd. Mikor én hazakerültem a katonáéktól, már régen el is volt temetve. No csak ne istentelenkedj. Az üdvözöltek mindenkit ismerhetnek, akit csak akarnak. A csurogi vásárba pedig ne menj el, mert bajod esik. Ahogy a Napnak lehet mondani, hogy ne süssön, mikor süthetnékje van, ugy volt Márton is a káromkodással. Intés ide, intés oda, teljes meggyőződéssel végig káromkodta az egész hetet. Szombaton éjjel meg csak azért is kocsira ült, oszt elment a csurogi vásárba. Azaz mit is beszélek, dehogy is ment el, csak el akart menni. Még fele utón se volt, az országúton valaki szemközt jött a kocsijával. Csak ugy gyalogosan. Ember-e, asszony-e, nem lehet tudni. Vagy szűr, vagy nagykendő volt rajta, a holdvilágnál nehéz az ilyet kinézni. Az egyik lova Mártonnak megriadt, a kocsit félrecsavarta és befordította az árokba. Hajnalban akadtak rá a vásárosok. Se a lónak, se a kocsinak semmi hibája nem volt, de Mártonnak eltört a ballába. Ettől az órától kezdve Márton1 bácsi elcsendesedett. Hiába no, mikor az ember már kifelé megy az életből, nem árt ha fölfelé Is tekintget. De meg tagadhatlan, nem is egész véletlen lehetett az a szerencsétlenség. Ugy lehet, nem is földi ember riasztotta meg a lovat. Nehéz az ilyesfélét bizonyosan tudni, meg tán nem is nagyon jó ezt firtatni. Fél évre rá, egy vasárnap reggel aszondja Róza néni: Hallod Márton, ne kérdezd, hogy mé, vagy minek, mert úgyse mondhatom meg, mátul kezdve megtartom a hét aranyos pénteket. Nagy szó ez nagyon, mert tán csak minden százezredik embernek lehet ezt tartani. Titka van annak, amit se ellesni, se elmondani nem lehet. Hanem aki tartja, az látóvá lesz, de meg időnként be-be tekinthet az égbe is. Csak hire szaladt az ilyesminek hamar. Beállít a fiatal Csernyusné, a Franci Róza nénihez: így az Isten áldja, ugy az Isten áldja, segítsen rajta, mert pokol az élete. Már a hetedik sütet kenyere mén Isten bocsá’ a disznók elejbe. Az anyósa a világból kiüldözi. Akárhogy vigyáz, még szentöltvizet is hintett a tésztára, mégis minden kenyere, mintha csak késsel volna vágva, kettőbe jön ki a kemencéből. Kendet látóvá tette a Szűz Anya, segítsen rajtam. No fiam, igy a Róza néni, erigy haza, kovászolj le, oszt éccakára fütsd be a kemencét. Rendesen rakd be, ahogy szoktad, de ki ne mozdulj a konyhábul, amig ki nem sül. Ahogy bevetetted az utolsó lapátot is, akkor ótsd el a lámpát, oszt imádkozz! így is volt. Már közepe felé járt a szentolvasónak, csendesen nyilik a konyhaajtó. Franci, ha olvasó nincs a kezébe, tán halálra válik. De csak meg se mozdult. Az a valaki a sötétbe egyenesen a kemence szájához ment, levette a tévőt. Ahogy a tévőt levette, egyszerre világos lett a konyha a kemence parazsától. Hát csak látja ám, hogy az a valaki az öreg Csernyusné, késsel a kezibe, épen nyúlna be a kemencébe. Ahogy ráköszöntött, szinte majd beesett a parázsba. Somlyó Zoltán : Három i. Három lánya volt egy any cinül: Három szép szál gyönge liliom. Három tüske volt a szivében — Nagy gond, nagy bal három hajadon..' 7 egyiket fésülni kell, Hogy mehessen a misére, Másodikra jól vigyázni, Hogy gonoszság ne kisérje. Harmadikat simogatva cgatni más fiának... Jaj de nagy gond három kislány Húrom kislány egy anyának... Három kislány táncolni ment cl, igy nagy kertben volt a vigalom. Három tüskével a szivében Otthon ült az anyjuk egy pádon...: Jaj, mi-tessz a legnagyobbal? — Elhódítják szép beszéddel! Hásodikat, uramisten. Tán selyemmel... talán pénzzel...! Harmadikkal, legkisebbel Isten tudja, mit csinálnak! Jaj de nagy gond, három kislány, Három kislány egy anyának... A sziliházi kritikusnak sorsa hasonlít a színészéhez, nemcsak annyiban, amennyiben mind az egyiknek, mind a másiknak a munkája egy napig tart s hamar eihervad, feledésbe megy, hanem annyiban is, hogy a művészi forradalom lecsekélyebb zendülésére összeomlik. Sarceynek most ünnepelték a száz éves születési évfordulóját. Ebből az alkalomból sokat foglalkoztak személyével. Megemlítették, hogy halála után, 18S9-ben, a veje Adolphe Brisson, a drámairó nyolc testes kötetbe gyűjtötte össze 40.000 kritikájának szinét-javát, melyet negyven esztendőn keresztül irt, naponta átlag két három cikket. Ez a 3000 oldalas könyv azonban ekkor már senkinek se kellett. Amit össze irt egy életen át, száraz avar lett. Henry Becque, a nagy drámairó emlékirataiban azzal vádolja meg a kritika nagybácsiját, Sarecy-t, hogy a Cornedie Francaise egyenesen megfizette. Ez puszta szóbeszéd. Elegendő elolvasni munkáiból pár oldalt és nyomban látjuk, hogy maga a tiszta becsületesség. A másik vád ellene már alaposabb. Valóban esküdt ellensége volt minden uj kezdeményezésnek s a közönséget sokáig visszatartotta parancsoló szavával. De miben van sikerének titka? Sribe egyik darabjában valaki igy szól Chavigny herceghez: — Tudjuk, hogy Királyi Fenséged mindig követni szokta tanácsnokainak tanácsát. — Ó — felel a herceg — a herceg mindig követi tanácsnokainak tanácsát, amennyiben azok eléggé tapinlatosak s olyasmit tanácsolnak, amit maga is akar. Ez volt Sarcey esete is, aki évek hosszú során át olyan tanácsokat adott kislány... ' it az anyjuk mást mit csinálhat: A nagy kerthez lopva elszalad. És a szivét egy ágra tűzte. Hogy virrasszon ott a tánc alatt... A piros szív be-befigyel S megreszket a tánczenére: Te jó Isten, azt a húrom Kis virágszált baj ne érje!... S három ajtón három férfi Viszi is mindaháromat... Jaj de nagy gond, jaj de nagy kin Három kislány egy anyának... I 4. Ág megreccsen... és a piros szív Három apró darabra szakad. És a három kislány nyomába Lenn a porban gurulva szalad. Az egyiket fésülni kell. Hogy mehessen a misére! Másodikra jól vigyázni, Hogy gonoszság ne kisérje! Mindahármat tartogatni A mások gonosz fiának!... Jaj de nagy gond: három kislány — I és csak egy szív egy anyának... a közönségnek, melyet az várt tőle. Nem ravaszkodásból tette ezt, hanem pont olyan Ízlése volt, mint az akkori hivatalnoklányoknak és szatócsoknak. Azt hitte és hirdette, hogy a színházban nem a költészet az ur, hanem a közönség s a kritika föladata föltárni a közönségnek miért tetszett, vagy miért nem tetszett neki a darab. Kézzelfoghatóan, vázlatosan irt, nem törődve a művészi követelményekkel, úgyhogy mindenki megérthette s azt képzelhette olvasásakor, hogy ö is — müértö. Ez a kritikus a nyárspolgári közönségnek egyszerűen visszhangja volt. Otthagyta tanári állását, mert szabad- I elvű gondolkozása miatt összezörent az | akkori, kormánnyal, nem fogadta el az akadémiai tagságot, mert bírálói függetlenségét féltette. Egy megindító levélben elhárított magától minden elismerést. Egész életén át dolgozott, kö- , telességből, vagy szenvedélyből harminckét éven út minden este színházba ment, nem egyszer kétizben is, az éjszakai előadásokra, vagy főpróbákra. Ez mindenesetre hősiesség. Szűk látókörébe természetesen nem fértek be a nagyok s életének utolsó éveiben irtóhadjáratot kezdett Shakespeare ellen, akinek Hamletját és Viharját nem szívlelte, ugyanakkor, mikor gyönyörködött a szemenszedett ponyvában és rémdrámában. Antoine.t se kedvelte, aki uj naturalista eszközökkel próbált hatni s hadat üzent a maradi színháznak. Ibsent, ■ Maeterlincket, Tolsztojt barbároknak tartotta, akik betörnek a »legszentebb francia hagyományok templomába.« Amit irt, az elmúlt, abban a pillanatban, mikor leirta, de szorgalmára, meggyőződésére, becsületességére mcgindultan emlékeznek vissza az ünnepi szónokok. * Marienghoíf Antal, az ismert orosz költő megírja a nemrég elhunyt angol táncosnőnek, Isadora Duncan-nzk és Essenin Szergej-nek regényét, aki tudvalevőleg az uj költői nemzedék egyik legtehetségesebb tagja volt. Feleségül vette Isadora Duncant, majd elvált tőle— visszatért Oroszországba s ott öngyilkossággal vetett véget életének. Egy napon — írja — Jakutoff György, fiatal költő társunk felénk jött s egyszerre igy szólt: — Meg akarjátok ismerni Isadora Duncant? Essenin fölugrott székéről. — Hol van? — Itt... Nagyszerű nő. Essenin megragadta Jakuloff kabátját: — Rögtön vezess oda. Kerestük, de ekkor nem találtuk. Nemsokára Jakuloff egy kis estélyt rendezett dolgozószobájában. Éjféluián egy órakor érkezett Isadora Duncan: piros, görög lepel hullt le termetéről művészi redőkben, haja rézszinü volt, lassan, kecsesen lépdelt. Szeme a kék porcelánfindzsatányérkához hasonlított. Tekintete megakadt Esseninen. Rámosolygott, leült a kerevetre, Essenin pedig a lábaihoz. Isadora a költő göndör hajába mélyesztette kezét s igy szólt oroszul: — Aranyfejü. Majd szájon csókolta a költőt s ezt mondta: Angyal. Mégegyszer megcsókolta s igy szólt: — Ördög. Mi mindenáron meg akartuk tőle menteni barátunkat, de nem sikerült. Másnap Isadora Duncannal voltunk előkelő szállodájában. A dohányzó-asztalkán, az ágy előtt Gordon Kraig nagy arcképe állott, Essenin fölvette a fotográfiát, figyelmesen nézegette s ezt kérdezet: — Ez a te urad? — Az. Kraig. Sokat dolgozott. Kraig zseni. Essenin a mellére mutatott:-í- Én is zseni vagyok, Essenin is zseni, Kraig senki. Majd Kraig fotográfiáját egy csomó hangjegyfüzet és régi újság alá rejtette,' ezt mondván: — Szervusz. Isadora rajongva ismételte a szót s búcsút intett férje képének. — Most pedig Isadora — szólt Essenin — táncolj. Táncolj nekünk. Isadora fölvette Essenin kabátját, fejére tette Essenin sipkáját s járni kezdte az apacstáncot, melyben a kendője jelképezte a nőt. A fiatal költő meghódította a táncosnőt, úgyhogy az később valósággal a kutyája lett. Kezet csókolt neki, valahányszor vele találkozott. Egy héten hét napig mulattunk. Egy hónapban harminc napig. Egy Ízben vizet kértém Isadorától. Nem értette. Már évek óta csak pezsgőt ivott. Essenin menekülni akart tőle. Komoly arccal újságolta: — Most végkép szakítottam vele. Kis csomagot vitt, melyben két ing volt, egy alsónadrág, egy pár harisnya. Minden holmija. Nemsokára megjelent Isadora portása és levelet hozott a költőnek. Egy óra múlva jött Isadora titkárja is. Estefeié beállított maga Isadora, duzzadt ajakkal, könnyekkel szemében. Letérdelt Essenin elé: — Angyal. Essenin durván feléje rúgott: — Takarodj, te rongy. Erre Isadora lágyan, gyöngéden csak ennyit mondott: — Szergej Alexandrovics — Szeretlek. Aztán Essenint Isadora Duncan karján láttam, kockás angol ruhában, nagyon elegánsan. Másnap elrepültek Kö■úgsbergbe — nászutra. ü. ÖZÍ-C.8Í „P MILATELI A66 bélyeg-kereskedés Subotica Cirila Metrói Irg (Téréi lemp'cmmal szembeni sorban). \ Nagy választék külföldi bélyegekben. Legújabb kiadású albumok minden nagyságban és katalógusok raktáron. 1417 SZÍNHÁZI KISTÜKÖR A közönség kritikusa 40.C00 kritika — Sarcey, a régiek és az újak — Aki 32 éven át minden este a színházban ült — A táncosnő és a kiütő
