Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-23 / 295. szám
10. oldal. HÄCSMEGYEI napló 1927 október 23 Falusi hétköznapok földnehéz ege alatt Aki megöli: a virágot. Polkovnik Korzsenyeffszkij: a postás. Joó u'í ü zongora hangoló. Es egy mély felkiáltójel: a kántor. Ezerszer megyünk «I egymás mellett és ezerszer vagyunk: senkik egymásnak! Valahova futunk — egy. más mellett — nagyon messze egymástól. Melegítünk magunkban sebző vágyakat — szárnyat épitünk gondolatok alá! Magunkba szedjük a világot látunk, hallunk, beszélünk, repülünk... és egyszer jtön egy pillanat:, amikor meglátjuk embertársunkat — aki mellettünk rohan, él, arcában különös, eddig nem ismert élettel... És ekkor már lángol körülöttünk a fájás: a magunkradöbbenés — az a szörnyű elhagyatott ság, a vascella, ahonnan nem lehet kitörni, azok az iszonyú távolságok — < miben vergődik, harcol és elég valaki az én! Mindig akkor marad az ember legjobban magára — ha valakivel találkozik az utón.., * Két nő... Ez a lány... zsellérház sötét, földszagu vermében — szobájában nyillott ki. Mintha nap nem érintette volna soha: hófehér. Úgy csodálkozik ég felé a hó alól a hóvirág — ahogy ő néz: tavaszfrissen. A bőre érzékeny, megborzongó. Kicsit mindig fázik. Igen kicsi ablaku falusi ház mély naphiánya — valami nem tudott föiélledni benne: nem tud mosolyogni. Termete az .első fűszál lenge, finom karcsúsága — törékenksége. Egészben: különösen szép leány fájó. Mint az életmeleg, piros, Izmos muskátliik között a ciklámen különös, idegen szépsége. Nyugtalanító, ismeretlen szépsége. Egy más, messzi élet üzenete. Friss, csodálkozó, nagy utat járó tekintete soha senkit se nézett meg senkit se ismért itt: ezen a földöt!. '. Egyedül járt munkára és egyedül jött meg. A legények csak nézték — ilyen lányok érintetlenül járnak: a vágyaikban. Senki sem merte megkérni. Érezték ez a lány az életben összetörik — hogy csak egyszer tudna pompázni! Ez a lénye. Aztán meghal. Igen, tán ezt érzi ö is, azért olyan álomszerű a menése, azért olyan mélyen megkapó a szeme: olyan halálosan tiszta, üde a nézése —* álmodó. , Nem merték megkérni: nem akartál: megölni! , így élt a leány. Élté az idegenbeszakadt virágok vigasztalan, magányos, re ménytelen életét. De egyszer meglátta őt: a másik nő — aki a díszes, nagy ház Szárnyas, öles ablakai mögül kémlelté az élétét — hidegen, biztosan. Ezekben az ablakokban sohasem volt virág: a nép azt mondta, hogy ä virág elhervad, ha ránéz az a gőgös, hideg, büszke asszony. És igen: ha virágot látott — szemében iszonyú határú hideg terjengett szét — téli. derült éjszakákban nő igy a hideg. Minden megfagyott körülötte. Azt mondpák, hogy mint fiatal leány sé szerette a virágot. Valami mérhetetlen és megérthetetlen düh vett erőt rajta már akkor, ha virág volt.a közelében. Ez a nő is szép volt. Még most is. Pedig házasodni készülő fia van, akinek ő keresi már régóta a menyaszszonyt — de nem találja. Most, hogy meglátta a leányt — megremegett. Fiát az ablakhoz hívta és rámutatott a lányra: ezt veszed el! — ezt vedd el! És ajkáról egy dermesztőén hosszú mosoly indult útnak... igy riazt rá a lombokra az első októberi éj... és nevetett és a lánynak éjjeli zenét adatott. Senki se értette. Ez a gőgös asszony! akinek ajtaját soha senki át nem léphette — akivel csak a küszöbön kívülről lehetett szót váltani, most befogadja a koldusszegény ember lányát: lányának. De csakhamar eljött a nap — ami feleletet hozott minden csodálkozásra. Irta: KRISTÁLY ISTVÁN A nagy udvarház hatalmas, szárnyas kapuit kitárták *— hegy elmenjen a temetőbe az: aki csak egy hónapot töltött itt e ház hideg, virágtalan Szobáiban — a fiatalasszony. Különös temetés volt. A nagy, tiszta, de üres: merev udvar közepén volt a ravatal, mellette csak az asszony és fia. Ott volt a pap és a kántor is, de mindenki csak az asszonyt Az asszony hatalmas, királynői terlátta. metén gyönyörű fekete selyemruha, karjai, ujjal és nyaka ékszertől terhes. Mit akart ez az asszony igy, itt a temetésen? Mikor az ének elhangzott — a legtragikusabb: az indulást jelentő, az örök útra — az asszony szembenézett a tömeggel. amely a kapiin kiviil állt, az emberek megremegtek'... ez az asz- Szony nem tűr meg senkit maga mellett, suhant át rajtuk a tekintet jéghideg értelme... ennek nem kell virág — ami csak egy pillantást is elrabolhatna tőle... Igen, ez a ház halálra van ítélve — örök magányba temeti e nő: társtalahságra itéltetése. A négy szolga felemelte a koporsót... miért kellett ennek a szép, fehér leánynak kaput tárni ide? hogy idejöjjön elpusztulni?! Az asszony érezte a tekintetekből kirobbanó kérdést és íjjintha felelne rá, szólt: ilyen leány csak egy volt! Csak egy és nincs több!... És megindult a koporsó után egyenesen: győzelmesen... siró fiára rá se nézett. A tömeg szétrebbent előtte... csak itt-ott hangzott egy-égy félénk, ijedtre döbbent sóhaj: megölte ezt a virágot is... * Pojkövnik Korzsenyeffszkij; falusi postái. Nem az a szélhámos típus a — hercegekből -és- gárda tisztekből, (Majdnem minden második orosz emigráns: herceg, de legalább: gárdatiszt.) Ez az ember: dolgozik. Alacsony és sovány. (Ebben inkább postás, mint ezredes.) Arca: egy ráncraktár — úgy néz ki mint Hamupipőke törpéi — de a ráncok közt egy jó ember vergődik... apró zöldes szemeiben reménymécsesek égnek, amint Sóhajtja: Ó, Mahlska — RoSszija,.. Aztán beszélni kezd,., szavaiból csudálatos Szenvedések láza Csap föl: önök azt nem érthetik megesik az eső, ólmos kis cseppek és a kis faházak olyan szürkék — ez a vidéki garnison... a tiszttársak és mindenki unatkozik... de otthon a legrosszabb a kis szomorú szobában valaki iszonyú vár — a magány... és semmi sem vigasztal... a gondolat: halál... minden üres ... üres... A lányok?... s itt néhány meleg, édes szó hangzik: Dunyása. Maruszjá.,. Szónya.,. szépek, fehérek... sokat álmodnak — különösek... várnak, Várnak és aztán elhervadnak utált Csókok tüzében... minden véglet... csak véglet... Hová?... Oroszország nagy... nem lehet megnyugodni... valami mindenütt ott van, ami fáj, mint az ólmos erő ... a halál sem szép. Az emberek?... jók: gyöngék és fáradtak, iszonyúan fáradtak... valami nagyot akartunk: szabadulni . . . azt mondják: ámodók vagyunk és amíg a köd föl nem száll a lelkűnkből... nem lesz semmi... semm1. Hogy mi ez? ... Oroszok vagyunk uram ... szép ez és félelmes... a Zenénk a legszebb: itt tudunk szárnyalni szépen — szabadon... boldogan,., nagyon-nagyon tudnánk mi boldogok lenni: emberek... de látja az irodalmunk z már más... nincs még egy ilyen örvényes, fuldokló irodalom — ahol az emberek úgy fájnak... ez a véglet: ez a mi uttalanságunk... Én?... én a cár katonája voltam. A cáré!... és hangja olyan volt, mint a penge éles, halálos suhintása, és mintha ezrede előtt állana — kiegyenesedett... szalutált és elment. De a piacon a népek között már mosolyogva osztja a levelet. Soha egy levél él nem veszik. A házakról és uccákról tervrajzot csinál. Pontos, kötelességtudó. Előzékeny. A levelet mosolyogva nyújtja át és meghajol szépen, finoman ... És ebben a mozdulatban leleplezi magát és sírni kell és nevetni... Nézik... nézik... és nem értik! Nem értik: hogy az ezredés csak látszólag levélhordó. Belül, ahöl az élet forrásai vannak, ott ő: Gólkóvnit Korzsenjeffazkij — a cár ezredese. És nem levelet nyújt át ő a jól megtermett falusi aszszonynak — hanem virágcsokrot Szónyának — aki fehér mint a hó, fehér, mint a végtelen, imádott Oroszország! Ah! — Matuska! Matuska!... A zongorahángoló... Évekkel ezelőtt egy zongora került a falunkba a szomszéd községből — ahol a földésür felszámolt. ősz volt akkor is, amikor a kultúra ezen eszközét egy szekéren hozzánk irányították a város dülőuton. Egy nagy gödör Után a zongora nagyot nyögött, megfájdult a dereka, mint mindenkinek — aki erre utazik. De amint ezt a hangot a zongora kiadta — az árokból felemelkedett egy nevetségsen rongyos emberke: Joó ur — a zongorahangoló — ak idefeküdt le — meghalni. Nem érdemes élni . . . nincs mit hangolni. Már élég jól bént volt az álomutakon — mikor Zongörahangöt halott. Mit tehet ilyenkor égy zongorahangoló? Felkel halottaiból és követi a zongorát. És követte. Először kinevették. Aztán megszokták fantasztikus alakját. Tekintve ugyimjs, hogy a faluban csak egy zongora volt — csak ezt fudtá hangolni: — hát a kereset kevés volt. Ruhára nem tellett. Bibliai egyszerűséggel ruházkodott és istállókban hált. Csodálatos csak az volt — hogy mindig jókedvű, elégedett volt. Nép hamar kitalálta róla — hogy szent és titokban a variak táplálják. Lehet, különben miből is élt volna egész éven át *— mikor cSak úgy karácsony táján keresett száz dinárt a Zongoratulajdonosnál, aki szerette őt, mert olcsón hangolt és helyben volt. Szabadidejében — mikor a ruházata megengedte — elhagyta apostoli lakását: až istállót és sétálgatott. Nagyon intelligens arca volt, a kezei feltűnően szépek — arisztokrata kezek és a szava halk, de szines, fantáziás, -nő. Ilyen firtom ur, miért ném urak közé: városban? — kérdezték tőle. Joó ur ilyenkor fátyolosán, szomorúan nézett az emberekre, mintha nem értené őket: miért kiildtök ti el irtnán vagyok va már jött is kifelé, az ölében egy szalmacsutakót hozott, amiből Joó ur mártirfeje kandikált ki. Hamar bundákba takarták, egy csáttihtás és Joó urat elragadták, mint Illést: tündérszekéren. Igen: a népnek jó szimatja van. Hn nem is veit Joó ur sznt, de legalább: földbirtokos. Harminchold iöldeeskéje van, de ö ezt nem érti. Minek neki a föld? Mit kezdjen vele? Hát elszökik a földjétő. De a földje nem engedi el. Megkeresik, visszahozzák. Visszahozzák: apja és testvérei, akik meg öJó urat nem értik — mit akar a zongorával az: akinek annyi jól termő földje van. Egy felkiáltójel... Jelentékeny személyiség a falu életében — CSak a falu jelentéktelen összeget ad neki: az életre, ö: a kántor. Jött — senki se tudja, hóimét. Pályázott az állásra, elnyerte. Egyedül pályázott. Egész utipodgyásza egy keménykalap, egy übercigcr és egy bot. Nagy bot. Utravaló bot. A lábán cugoscipő. Papucshoz hasonló, nagyon nagy utat járhatott bé velük. De a hangja szép. Férfias, meleg, túlfűtött hang. Én sohasem hittem el, hogy ez az ember csak egy félcilinder, egy überCiger és egy bot — alájuk csúsztatva egy pár lehetetlenül eltiport cugoscipő. És amikor mindig egyedül járt — mint a magány szobra —- látnivaló volt, hogy egy különös sorsot rejt a Szent dalók mögé. És egy napón csodát hallottunk felőle. A kíváncsiság megleste öt. Otthon: rajzol. Csodálatos, nagy palotákat rajtol. Épit.., épít. Épít ő — akinek havi kétszázötven fixe van és ebből még rajzpapirt is kell venni. Sokat: a szebbnél-szebb palotatervliež. Vájjon kinek épit? Kiket telepit be a fényes, magas, levegős palotákba ő — aki égy kis földes szoba elhagyott, magányos — egyedüli lakója?! Mit épit olyan csodálatos kitartással? Egész éjen át rajzol. Csak ö tudja — de nem mondja meg senkinek. Nincs barátja. Senkije. És nem keresi az utat az emberekhez. Vagy már elfelejtette az utakat?! — és az embereket is? így ál! az emberek mellett, mint á sok kisebb-nagyobb vidám, éneklő sípok között — az orgonán — egészen hátul az a nagy, iszonyú mélyhangu sip — ami csak nagyritkán szólal meg — nem daliamnak. csak figyelmeztetésül: én is itt vagyok!! Elég volt a szenvedésből! énegem? Én a zongora miatt itt, Ti engem nem érdekéitek és tovalibbent, mint égy dal. egy furcsa, disszonnanciás dal — a miben ő Volt: a harmónia. Különbén Senkit se bántott — hát megtűrték. Volt is, meg nem is. Ha látták is, nem vették észre. Olyan volt, mint az á szegé-”/ — egy zongora, akit csak akkor vették észre, ha vendégek jöttek. Ott is már csak karácsonykor vették észre —* akkor is csak hangolásra — egyszer. A napokban azonban mi történt?! Joó ur lakása — az istálló előtt — két gyönyörű vasderés állott meg és a kocsiból, amit húztak, fájintos alkalmatosság — négy szép szá! ember szállott ki. Egy öreg és három fiatal. Itt lakik Joó Ur, a zongorahangcló? — kérdezte a szép szál öreg. — Igen! — csodálkozott a nép, ki a hírre összeszaladt. Hárman bementek az istállóba, egy kint maradt. Az öreg ment elől és egy pillanat mulaouCmjNv OTLACENINY SPAREniWy OTaRZlIímy YJ-ÍOOH0\i «U W“S»' ÖOtENr NO«Ou »«■ue.Ni MOHot/ szent ró:íüs lábsó üj l jeat gsiíj/.l Ezen készítményből, mely külföldön régen és kitünően bevált, elegendő, ha egy csekély mennyiséget bele eszünk egy lavór melegvízbe és áztatjuk a fá'ős lábat 10—15 percig. Ezen idő múlva a láb dagadtsága, zúzódása, a kinzó égető érzések egy csapásra megszűnnek és többé újra el nem kezdődnek. Hosszabb áztatás megpuhitja a tyúkszemet é3 bőrkemértyedéseket annyira, hogy azok könnyűszerrel, kés vagy borsivá nélkül eltávolithatók. A legégetőbb, legmakacsabb lábfájások, fagyások elmúlnak a vbeiít Tőkna L-ihaó hnszná’ata által. Meg 'e'-et On győződve, hogy a S ent Rókus bábsó a lábat tökéletesen uij alakúja, úgyhogy a szűk cipő, az uj cipő is éppen olyan kényelmes iesz, mintha évekig hordta volna. Megszabadítja Önt a láb különböző zavaraitól. gyalogolhat vagy állhat egyhelyben órákig a fáradtság vagy fájdalom legcsekélyebb érzése nélkül. Egy nagy adag Szent Rókus Lábsdára 16 dinár. Kapható minden gyógyszertárban.
