Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-04 / 246. szám
T927 szeptember 4 19. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ A házasság alapja: a félelem Rudolf Valentino poszthumusz cikke Az elhunyt világhírű filmszínészről mindenki elismeri, hogy joga volt a szerelemről nyilatkozni, — mert értett hozzá. Sajnos, erről a kérdésről és a házasság problémájáról irott cikkei, amelyeket két hónappal halála előtt irt, csak halála után kerültek nyilvánosságra. Ilyen poszthumusz cikke az alábbi is. A hozzám intézett levelekben főképpen a szerelem és a házasság kérdéséről szokták a véleményemet kérni. Én azonban egyáltalában nem tudok semmit erre vonatkozóan mondani. Kevesebbet értek ehhez ma, mint legelső szerelmi ügyem előtt. Csak egy dolgot tudok a magam és barátaim tapasztalatából. Az emberek kerülik a házasságot, mert félnek, hogy halálra szeretik, halálra beszélik, halálra kínozzák» vagy halálra dolgoztatják őket és éppen ezek az emberek, akik emiatt elkerülték a házasságot, kerülnek valami ilyesféle sorsra. Végül azután már gyávaságból nősülnek meg. Már a házasságuk előtt szenvedik el az összes csapásokat. A gyávaság és a félelem teszi kétes dologgá a házasságot. Két ember összeköti életét. Együtt laknak, közös barátaik vannak, együtt nevelik fel gyermekeiket, osztoznak jólétben és nyomorban, örömben és bánatban és feltételezik róluk, hogy egyek, holott mind a két fél igenis külön személy és mind a kettő többé-kevésbbé fél a másiktól. Rettenetes az egyedüliség a házasságban és bár évezredek óta áll fenn a házasság intézménye, még mindig nem tudunk ezen segíteni. A fajfentartás természeti törvényének természetesen semmi köze sincs az emberi pszichológiához. Sőt, azt hiszem, hogy a gondolkodás és a következtetés gyakran inkább összezavarja a dolgokat, ahelyett, hogy megvilágítaná. A legszomorubb az. hogy az ember szenvedélyesen szerelmes, minden gondolkodás nélkül és azután, mikor már benne van a házasásgban. akkor kérdezgeti sajátmagdtól, hogy tulajdonképpen miért is lett szerelmes a feleségébe? Azt hiszem, azóta, hogy Ádámot és Évát kiűzték a paradicsomból és a szerelemmel kárpótolták őket az elvesztett paradicsomért, még egy férfi vagy nő sem tudta kimerítően leírni a szerelmet. Ez vonatkozik a költőkre, művészekre és közönséges emberekre egyaránt, akik közé én is tartozom és akik valamenynyien megpróbáltuk ezt. Még Olaszországban is, ahol a szerelem lágvabb akcentusokban szólal meg, mint más népek között, gyakran akadozik és dadog az ember és megátkozza a sorsát, amiért nem adott neki olyan nyelvet, olyan szavakat, amelyekkel hűen leírhatná azt, amit érez. Hogy leírhassunk valamit, ahhoz legalább is egy egész kis józanságra és értelemre van szükség. A szerelemben azonban igazán nincs semmi józan és értelmes. A szerelem ifjúság, remény, vágy, álom, öröm és kacagás. A szerelem kétségbeesés, csalódás, bána- és sírás. A szerelem akaratunk ellenére jön és megy. Olyan, mint az ég hűvös szellője é a pokol sorvasztó heve A szerelem, amint azt Michael \rlen mon >ta. ugyanabban a pillanatban Istenné és féreggé teszi az embert. Ugyanabban a pillanatban olyan büszkévé teszi, mint egy király és olyan alázatossá. mint egy rabszolga. A szerelem olyan nagy, hogy nmgáhan foglalja az egész világot és olyan kicsi, hogy szorosan bele kell kapaszkodnunk, hogy el ne veszítsük. Szegény az az ember, aki sohasem ismerte a szerelmet, de még szegényebb az, aki már egyszer elvesztette, vagy nem tud másikat találni helyette. Egyszer valaki megkérdezte, hogy mi a véleményem az elképzelhető legeslegnagyobb szerelemről. — Az a véleményem — feleltem — hogy nem mindig méltányolják. — Helyes — mondotta a művészbarátom és elmondotta ezt a történetét: — Volt egy festő, ’aki vagyonra és hírnévre tett szert szép képei révén, ö azonban mindig arra törekedett, hogy egy hatalmas müvet alkosson, ami életének főmüve legyen. Madonnaképet akart festeni. Bejárta az egész világot, hogy modellt találjon, akivel szimbolizálhatja az örök anyaságot. Spanyolországban talált egy fekete, mámoritóan szép lányt. Lefestette. A kép nagyon szép volt — de ez nem volt a Madonna. Egy északi országban rátalált egy aranyhaju, sápadtarcu lányra és azt Bizonyos, hogy a régi Babilonban, Karthágóban, Athénben, vagy Rómában ép ily közönyös, fáradt arccal baktattak az uccán az emberek, mint ma Párisban és egyiknek se jutott eszébe, hogy ezer, ötezer év múlva milyen csudálatos lesz minden véietlen emlék az ő szürke életükből. 1. A párisi benszülött — saját magától — nem veszi észre Párist. Karinthy is megírta, de nem uj dolog, hogy a pesti polgár, aki negyven év óta naponta ment el a Kossuth-szobor előtt, még nem látta a szobrot és átutazó angolok mutatták be neki Budapest szépségeit. Az én párisi háziasszonyom, tisztes urinő, aki itt született és még csak vidéken se jár soha, egyszersein volt a Sacre Couerben, mert az ő családi temploma az He St. Louis-i. Julius 14-ikén gyönyörű tűzijátékkal ünnepelték a’Bastille lerömbölásánák évfordulóját, amikor másnap . megkérdeztem a fogorvosomat, hogy miért nem jött le a Szajnához kiyilágiiAst,és táncot nézni, igy felelt: — Láttam már egyszer 1020-ban. 2. . Egy világvárostól elvárjuk, hogy világpolgárrá nevelje a lakóit. Sokoldalúvá. Kivételessé, aminthogy kivételnek hisszük azt, hogy valaki Londonban Párisban, vagy .Newyorkban élhet. A vidékre száműzött enteltektüel igy sóhajt: »ó, ha nagyvárosban élhetnék!« —• és az öreg szűcsök is Kalkuttáról ábrándoznak fejlődésük érdekében, mert otthon megeszi őket a moly. »Párisból jöttem« — ez még ma is Szezdm nyílj meg a világ minden táján. Franciaországban és Alaskában egyformán márka. Divatszalonnak, orvosnak, művésznek, pincérnek, autónak egyformán nélkülözhetetlen. Bizalmat és kvalitásokat előlegez. Elveket, színésznőket, nyakkendőket, Ízlést, mindent, ami innen jön, habozás nélkül elfogadnak. A jó vidék szerint: a világpolgár általános műveltséggel bír több nyelvet beszél, az irodalmon kiviil a technika is érdekli, józanul Ítéli meg a politikai eseményeket és a sportban zenében egyformán felülmúlja az átlagot. 3. Világpolgár? Az ambie'ózus falusi legény sokkal tájékozottabb lehet a párisinál, aki a Sorbonne és az Akadémia árnyékában él. Kisvárosban ellenőrzik egymást az emberek, tudjuk, hogy X. buta fráter, Z. hallatlanul, müveit, J-t megcsalja a felesége és hogy Y dugáruval kereste roppant vagyonát. Egy vidéki patikus üres óráiban legalább megtanulj hegedülni, vagy zongorázni. De a párisi _ patikus őrültnek tartana, ha elibe tartanék egy kottát és azzal biztatnám, hogy , három év múlva klasszikusokat is fog már játszani. A párisi polgár a villanyzongorát kezeli művészien. Öt perc alatt tisztába jön a 110 voltos masinával. Az idő pénz és ez az egyenáramú spinét a legfinomabb árnyalatokat is kihozza, hogy a Paderevszky se jobban. — Nem érünk rá! Ez a mottó. Élni sincs idejük. A dolgozó, kenyérkereső tömeg nem képezheti magát »üres óráiban«, mert lefoglalja a családja (Szegény ember gyorsan nősül és gyorsan jönnek a gyermekei.) Talmi örömei vannak és talmi műveltsége. Á térti, ha hitte, hogy most megtalálta az igazi Madonnát. Vászonra vetette a képet. Ez is gyönyörű volt, de ez sem volt a Madonna képe. Éveken át vándorolt, minden városban keresett megfelelő modelt, de nem talált. Végül már lemondott arról, hogy megfesthesse a Madonnát. Hazatért megalázóban, betegen, szomorúan, világfájdalmasan. Szomorúan teltek el napjai, mig aztán lassanként az idő meghozta a feledés' orvosságát. Később már nem is érzett egyáltalában, vágyat aziránt, hogy megfesthesse a Madonnát. De egyszer ismét felébredt benne, előkereste régi ecsetjét, lázasan munkához fogott. És mikor végül elkészült a kép, felujjongott a lelke. Nem volt szép nő a vásznon, de végre megvolt a Madonna képe. Az anyját festette meg. a hátamögött tudja a lerobotolt nyolc órát, pihen. Hol pihen a párisi férfi? A kávéházban. Családostul telepszik be. A bébét is itt szoptatja az anyuskája. Aztán: olvas. A párisi ember legnélkülözhetetlenebb olvasmánya az újság, Mindenkinek megvan a maga kedvenc lapja, a futbalista csak a sportlapot olvassa, a rádió őrült csak a rádiójourná'lt, a tőzsdés csak a börzelapot, az államhivatainok a politikai rovatot és a cselédeknek, sőt a kokottoknak is saját lapjuk van, amely az érdekeiket védi. Minden eseménynék és szenzácónak más a publikuma. Vagy talán igy lehetne helyesebben megformulázni: minden tömegnek más szenzációi vannak. A nagyvárosi fiatalember már gyerekkorában, de mire nagykorú lesz egész biztosan valamelyik áramlat karmai közé kerül és ebben a percben már el is veszett — egy egész életre — minden egyetemes érdeklődés számára. Ismerek mozirajongókat, akik elvből nem járnak moziba. Vidéken az ilyen lelki púpokért megvetik az embert. Szuboticán ugyanabból a publikumból toborzódik a színház közönsége. mint a hangversenyeké. Pátisban. ahol ezer alkalom adódik az úgynevezett kulturális gyönyörökre, nem használják ki a ritka alkalmat. Részemberek. Nemcsak a mesterségek specializálódtak, de a lelkiek is. Ezek a heterogén tömegek szigorúan a maguk külön életét élik. Egymásról ép hogy tudomást vesznek de abszolút közönnyel szemlélik a másik jó, vagy balsorsát. A Sacco és Vanzetti érdekében indított mozgalmat megdöbbentő részvétlenséggel figyeli a polgári osztály. Ha egy »sportbajtárs«-ról lenne szó, már ölnének, de a halálraítélt prolikhoz semmi közük. Csak Lindbergh tudta egy kalap alá hozni a lelkesedésüket, mint 1914-ben harci kedvüket a háború. 4. A fogyasztóképes tömeg rendszerint valamelyik nagyvállalkozó karmai közé hull. Franciaországban minden második ember biciklin jár. Ennélfogva a kerékpár kultusz hatalmasan kifejlődött. A bicikli után adót sem kell fizetni, mert ez a szegény ember — gyárba stető munkás, vagy hivatalnok — közlekedési eszköze. Az »Autó« cimü sportláp mégis a francia kerékpárosokon gazdagodott meg. Esztendőnkint úgynevezett Tour de France-okát rendez ez az újság, dijakat tűz ki a legjobb biciklista számára és a lapja ma már heti egymillió példányban kel el. A második főszenvedély: a lóverseny. Most. a szezon végén is még naponta vannak futtatások. A lóverseny úgy a gazdagok szórakozása, mint a szegényeké. Néha a vagyonkájuk úszik el egy késedelmes paripán. És mégis... a legközelebbi futtatáson ismét ott drukkolnak a tribünön, vagy az állóhelyen. 5. Mennyiben sokoldalú egy világpolgár? A párisi cívis például szenvedélye szerencsjátékos. Sehol a világon nincsen annyiféle sorsjegy, mint Párisban. Hirtelen meggazdagodni! Állami, városi és a nagybankok által kibocsátott sorsjegyek vannak forgalomban, azonkívül^ az autógyárak, mozik és a különböző jótékony társadalmi egyesületek is _ rendeznek minden esztendőben sorsjátékot. A bouievardok sarkán tengeri malac huzza ki a sorsodat öt sousért és a kávéházakban szerencsegépek állanak a fogyasztó közönség rendelkezésére. Hr' szonöt centimesért hetvenötöt nyerhetsz ha ügyesen kezeled a masinát, amely azonban legtöbbször csak a kávésnak hoz szerencsét. A proletár ceritimeseit elviszi a bor, a kártya, a dominója, kugli, a kocka és a rulett. Művészettel húzzák ki a zsebéből a pénzt. Szuboticán egy hétnél tovább nem tudnak egzisztálni a tenyérjósnők. Párisban autót, háiat vesznek és csak meghatározott időben'fogadnak, akár az orvosok, A nagy város',nem produkál kiváló embereket. Legalább is mennyiségben és aránylagosan nem. Itt nagyobb tömegek élnek és igy termé- • szetszerüleg több jut minden fajtából: az ostobából és a? intelligensből is. Egyetlen előnye a nagyvárosnak, hogy az érvényesülésnek is tágabb teret enged. Ez a »szabad verseny« azonban az irodalomnak többet árt, mint használ. Egy giccses. Clement Vautel színdarabnak Párisban impozánsabb közönsége van, mint Sh-akespearenak (aki pedig manapság már veszedelmesen, sőt gyanúsan népszerű!) és Baudelairet vidéken egész biztos többen olvassák, mint itt, ahol minden lelkendezés divatos póz és ahol minden érdeklődésből 90% érdeket kell előbb levonni, hogy meglássuk az igazi értékét. Mesterségesen alacsony színvonalon tartják a városi tömegeket. Az egyénnel nem törődnek. A múltad sem botránkoztat meg senkit. De ha rajtacsiphetően vétesz a társadalom ellen, becsuknak. A világpolgár, tehát nem becsületességre, csak óvatosságra szokik. Lehetsz .zseni, lehetsz hülye, lehetsz rovottmultu, vagy angyali ártatlanság, itt felesleges vagy, ha nincsen pénzed. Ez az egyetlen mérővesszeje minden emberi nagyságnak. 6. És a nő? Rabszolga. A női rabok három főcsoportra oszlanak:' 1. háztartás, 2. divatszalon, ,3. Írógép és egy alosztály a 3 b) a szerelem. Sietek megjegyezni: a francia nő a legpéidásabb feleség és családanya. Harisnyát stoppol és főz szappantól az ebédig mindent. De van egy másik típus, az úgynevezett gazdátlan nők. Ha gazdag: akkor mint vevő rója napról-napra a divatszalonokat (kispolgár asszony házivarrónővel dolgoztat!) ha szegény: mint midinett keresi a kenyerét. A miidinettségből pem lehet megélni, a midinett tehát keres magának mellékfoglalkozást: egy barátot. Az írógép kisasszony ép ilyen labilis egzisztencia. Marad végül a hivatásos kokott, aki úgy készül szivvel lélekkel erre a pályára, akár a szininövendékek és akinek a párisi nők a rosszhírüket köszönhetik, holott kokottok Szuboticán is vannak (még sem csődülnek' oda az idegenek) és a legkisebb faluban is akad néhány megtévedt leányzó, akiknek megvan a rendes árfolyamuk. Paris világváros, óriási idegenforgalommal, aminek természetes következményei a mulatók és a könnyű nők. De nem szabad általánosítani. A párisi uriasszony nem jár a Moulin Rougeba! 7. Az életnek ez a gyors tempója a férfi és a nő egymáshoz való közeledését is megkönnyítette. Párisban ritka az olyan könnyelmű férfi, aki heteket, vagy hónapokat pazarol egy nő meghódítására. Ezért könnyű aránylag ismeretségeket kötni, uccán, kávéházban, moziban, színházban. A szülők kénytelenek voltak engedni a régi felfogásból. Persze nem kell azt hinni, hogy a párisi leány nyomban a karjainkba dől, csak alkalmat ád, hogy megismerhessék és 5 is megismerhessen egy fiatalembert. Párisban oly sokszor mennek el egymás mellett fiatalok, akiket egymásnak teremtett az Isten, de a kik tovább sietnek és többet sohase találkoznak össze az életben. A könnyű szerelemnek azután megvan a reakciója is: házasságokat kötnek pillanatnyi fellobanásból, aminek azután dühös, tartásdijas válóper tesz a vége. Nem értek rá összeösmerkedni. És igy is mennek szét: ismeretlenül, ép hogy egymáséi voltak, de a lelkűk nem is látta a másikat. 8. Hajrá! Kitartás! Lemaradni: egyenlő a halállal. Talán sohasem élt még az emberekben ilyen mohó, türelmetlen vágyakozás a könnyű sikerek után, mint manapság. Mindenki elégedetlen. Akinek kevert vérü kutyája van, szégyell vele korzózni, mert nem igazi faj. akinek tiszta fajkutyája van szégyelli, mert nem orosz agár, akinek agara van, szégyelli, hogy nem Royce Rollse, akinek pedig Royce van, az szégyelli, hogy nem ő a Rotschild... B1-OXYN r 3 nap alatt fehér fogak £ ÍÖSPÖlM-^lI. Párisi természetrajz (Vázlat a nagyvárosi emberről) Irta: Tamás István
