Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-30 / 272. szám
192?.. szeptember 30 BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal LIFKA Október 3-tól 9-ig, egész bélen lapok őszinte kritikája (Szerelem éfszakáfa) mindent felülmúló nagy sikeréről Hirlap l BÁNKY VILMA olyan mint egy álom, * Rnrínll Valrniflnól író rí a a • . . • megk'i'ot1 gyönyörűséggel kell szólnunk ennek a hatalmas és szépséges filmnek főszereplőjérőlBÁNKY VILMÁRÓL, aki ezzel az alakításéval, hol csak ai absolut filmművészei legegyszerűbb eszközeit érezzük, a legelső filmszinésznők elébe állt. Újság BÁNKY VILMA kedves egyénisége ragyogja he ezt a film el. BÁNKY játékában annyi kultúra, finomság és természetesség vari, hogy a külső esemény k mind eltörpülnek mellette. A film messze kimagas ik a hasonló témájú más amerikai filmek közül. Pesti Napló BÁNKY VILMA útját befutotta a világhír és a Sivatag árvájával ismét megérkezett. A premiermozikat megtöltötte Budapest n 'pe, hogy lássa, hogy ünnepelje a nagy Bánkyt. A „mi Binkynk“ ragyog, csillog, szépségével magával na adja a film egész menetét* magával ragadja a nézőt. Ez a nő istenadta szépség és tehetség, aki most van igazi fejlődése utján. Kafonazeoe. Elővételi pénztár egész nap. Előadások kezdete naponta 4, 6 és fél 9 órakor mmmmmsm K M mom \m A 7-es SZAIU CELLA 46)-»■ Hogy-hqgy? — öt is követtem. Enné1 nem is kellett több és láttam . . . — Mit? — Patvarban! bát a környezetét! Hát ön nem vette észre? Ez az aggastyán, sir Douglas, ki Csak azért kíséri, hogy távozhassák mellőle, mihelyt megparancsolja neki, az a horihorgas mckszikói, ki nagyon emlékeztet Lemaitre Frigyesre a Vautrin cimü vígjátékban és kinek titkon integet . ... — Látta? — Mint önt. — Es kicsoda ez a mekszikói? — Oly egyén, kinek ismeretsége a iegbe.siiljtesebb erőt is képes volna kompromittálni. — í.snieii? — Még nem, dé ép oly kiváncsivá tesz, mint az özvegy és meg kell tudnom . . . Buvard folytatni akarta, de hirtelen elhallgat it haragos pillantást vetett Lionelra és kezébe vette 3 kártyát, melyeket megkevert: — Tehát, ha úgy tetszik, uram, fogjunk hozzá. —■ Mit jelentsen ez? kérdezte Lionel, aki mit sem értett a hirtelen változásból. — Csitt! és vigyázzunk ... a mekszikói lépett be és az asztalok köríti szimatol, tegyünk ugy, mintha kártyáznánk és néhány perc múlva megtudom, mit rejt bendőjében. Egykedvűen vetett egy aranyat az asztalra és szórakozottan szedte föl a kártyát, melyet Buvard kiosztott. De, ámbár kártyáinak vigsgálásával látszott elfoglalva lenni, tekintetét ügyesen vetette a pampasi felé, aki az asztalhoz közeledett. Rendes kedelyállapotában Lionel megtudta különböztetni a vörös nyolcast a zöld alsótól. De a zavar, melyet e pillanatban érezett, ä legnagyobb mértékben befolyásolta kedélyét és már az első kiadás után, pampasi emberünk, ki figyelmesen nézte, nem állhatta meg, hogy kifejezze bámulatát. Azonban éz a bámulat csakhamar megváltozott és az első ütések után nem Lionel tudatlansága, hanem ellenfelének gyanús ügyessége ébresztette föl figyelmét. A játszma különben nejm tartott sokáig. Három osztás után Lionel vezetett, anélkül, hogy egyetlen ütése lett. volna. — Tetszik folytatni? — kérdezé az orientalista édeskés mosollyal. — Köszönöm, urám — felelte az amerikai — későn van és haza megyek. — Különben is — jegyzé meg a mekszikói durva hangon — miközben Lionel távozott, annyi bizonyos, hogy ez az ur nem tud játszani cs ha reggelig folytatná, se nyerné vissza pénzét — Uraságod hizeleg — felelte Buvard, alázatosan rakva zsebre az aranyát, melyet Lionel az asztalra vetett. — Én senkinek se hizelgek — viszonzá a mekszi kói, de azt hiszem, ha azon ur helyében ültem volna, az eredmény más lett volna. — Ha tetszik — monda, Buvard — én szívesén mérkőzöm félelmesebb ellenféllel is; több évig laktam Mekszikóban, meglehetősen ismerem az ottani szokásokat, sőt ha kedvére volna, hogy anyanyelvén folytassuk a társalgást, én örömmel teszem meg önnek e szívességet. A pampasi meghökkent. Buvard hangjában oly gúnyos célzás rejlett, mely egészen meglepte. Homlokát összeráncolta és tekintete villogott. — Oh! oh!... mi az! — mormogá, talán bizony földik volnánk? — Az attól függ, hogy ön hová való. — Az ön' átkozott szemüvegei hoztak tévedésbe. — A szemüveg arra való, hogy elpalástoljuk tekin tétünkét — felelte kenetteijesen Buvard. Aztán pedig hozzátette: — Miként ejtik ki nevét? — Vannak emberek kik erre soha se voltak képesek — felelte a mekszikói. — És hol lehetne önnel találkozni? — Mindenütt... és leggyakrabban sehol se! Ezzel a pampasi mélyen meghajolt és egy mellékajtón eltűnt. De bármily gyorsan vonult is vissza, Buvard még gyorsabb volt és midőn a mekszikói kocsijába ült, a hosszúsági fokok irodájának bölcse szintén kocsijába hit és megparancsolta a kocsisnak, hogy kövesse az előtte haladót. Midőn a mekszikói az erkélyről távozott, Murderné karonfogta sir Douglast és újra elfoglalta helyét Chataigneraie Valentina mellett. Az özvegy ismerte a vizsgálóbírót, kinek legbensöbb barátjainak egyike mutatta be és mindjárt elejétől fogva őszinte vonzódást tanusitott a csinos fiatal leány iránt; az első napokban alig hagyta el Valentinát. Csakhogy egy idő óta ezt a gyöngéd barátságot valami megzavarta és gyermekes őszinteségében Valentina gyakran ijedten kérdezte magában, hogy minek tulajdonítsa Viviána változását. Ezen az estén azonban Valentina azt hitte, hogy ismét előnyben van; a szép kreolnő soha se fogadta oly gyöngéd mosollyal; soha oly gyögéden nem pillantott reá, se pedig keze solia oly odaadással nem szorította meg az övét. Valentinát ezen fogadtatás nagyon megörvendezte. — Mily szép és vidám ön — jegyzé meg Murderné, helyet foglalva — boldog lehet, akit szeretni fog. — De még nem szeretek senkit — felelte Valentina pirulva. — Igazán? (Folyt, köv.)
