Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-25 / 267. szám
Kezében közben önkénytelenül ott babrált a gép fogóin, billentyűin, kormánykerekén. Hirtelen azonban rettenetes ijedtség lepte meg. A gép motorja, melyet az egyik megmozgatott emeltyűt működésbe hozott, erős zúgással berregni kezdett. Pali rémülten akarta a motort elálitani, de nem azt az emeltyűt csavarta el, melyet előbb, hanem egy másikat, aminek az lett a következménye, hogy a repülőgép a hajó fedélzetéről hirtelen a levegőbe emelkedettt. A repülőgép motorjának váratlan berregésére ijedten futott össze a hajó személyzete, de elképedve rohant oda a hajóskapitány fülkéjéből az angol pilóta is. Kétségbeesetten látták, hogy a repülőgép már milyen magasan áll. összevissza kiabáltak és tanácsolták Palinak, hogtf miképpen ereszkedjék vissza a hajóra. De Pali a nagy lármából nem hallott semmit és ha értette volna is, hogy mit akarnak, sokkal nagyobb zavarban és ijedtségben volt, semhogy a szerkezeten — melyet akkor látott először — meg tudta volna találni azt a fogganyu, mely a leszállás eszközlésére szolgált. A hajón az angol pilóta a haját tépte, a hajóskapitány pedig káromkodott. Ámde mindez nem használt semmit. Kilics Pali a repülőgéppel csak szállott, egyre feljebS szállott. És szomorúan sóhajtozott: — Jaj, Istenem, csak még egyszer tehessem a lábamat a földre, fogadom, hogy soha többé nem megyek a levegőbe* Mikor a nagy magasságból le mert nézni, a hajót csak kis porszemnek, a tengert pedig csak kis pocsolyának látta. Azonban a repülőgép, mely teljesen meg volt töltve Benzinnel és kitűnő gyártmány volt, feltartóztathatatlanul szállott tovább. Lassankint elmúlt a nappal és beköszöntött aa éjszaka, de a gép csak szállott tovább és tovább. Pali szemért az ijedtségtől nem jött álom és remegve kapaszkodott at kormánykerékbe. Egyszerre észrevette, hogy kelet félő! pirkadni kezd és nemsokára, mint tüzes folyó előbukkant a nap. Pali gyomra hangosan korgott. Éhes volt. Az egyik kezével önkéntelenül a zsebében kotorászott és majdnem íels* költött örömében, mikor ott néhány darab kétszersültet talált, Szinte megfeledkezett a veszedelemről, mefyben volt é* fehér fogaival vígan ropogtatta a kemény kétszersült«. - 1 617 hogy a hajó fedélzetére akar leereszkedni. Á szeméfyzet eí is takarodott a fedélzetről, amelyre nemsokára valóban baj nélkül leszállóit a repülőgép. A következő pillanatban a pilóta elhagyta a gépet, odasietett a hajóskapitányhoz, aki a repülőgép felé lépegetett és bemutatkozott: — John Smith angol repülőtiszt vagyok! — Nagyon örvendek, — válaszolta a hajóskapitány, —. minek köszönhetem a váratlan látogatást és mivel szolgálhatok? — A dolog úgy áll, hogy körülrepülöm a világot. Azonban észrevettem, hogy a benzinem fogyóban van. Mikor megláttam az önök hajóját, úgy gondoltam, hogy leszállók a fedélzetre és kérek benzint. — Jól tette, — mondta kedélyesen a hajóskapitány, — itt kaphat benzint, amennyit csak akar. És nyomban parancsot is adott embereinek, hogy töltsék meg a repülőgép tartányait benzinnel. A munkát a pilóta Személyesen ellenőrizte. Mikor aztán a repülőgépnek ismét volt elegendő benzinje, a pilóta megköszönte a hajóskapitány szivességét és gépébe akart ülni, hogy tovább repüljön. Azonban a hajóskapitány visszatartotta: — Hohó, uracskám! Nem lehet ám csak úgy idepottyanni a levegőből és aztán mint a pillangó, ha a virágon mézet sze'dett, rögvest tovább repülni. A hajón az a szokás, hogy aki azt meglátogatja, az mindjárt ott is marad ebéden. Az angol pilóta nevetve fogadta el a meghívást és nemsokára eltűnt a kapitánnyal annak fülkéjében. A személyzet pedig mind a dolgára széledt. Csak épen Kilics Pali nem tudott a repülőgép mellől eltávozni. Nagyon vonzotta őt ez a csudálatos gépmadár. Sokat olvasott már a repülőgépekről, de szemtől-szembe nem látott még egyetlen egyet sem. Most, hogy egyedül maradt a repülőgéppel, közelebb merészkedett hozzá és alaposan megtekintette azt magának. Ahogy a gépet nézte-nézegetfe, eljutott a pilóta ülésé1'q: is. Itt ül a repülőtiszt és az előtte levő szerkezettel kortfiényozza a gépet, — gondolta magában. Aztán valamely ellen* állhatalan erőtől hajtva, egyszer Csak maga is beült a repii'ő« gép ülésébe. Nagyszerűen érezte ott magát abban a kis fülkében. — Istenem, — rebegte meghatottan maga elé. — milyen pompás lehet a levegőben szállani, akár a madár. Tubák ságor szamara Egyszer Tubák sógor, a pusztai számadó juhász szamarán beballagott a városba. Ritkán járt ő a nagy házak között a kopogós kövezeten, nem is igen szeretett odabent. De most törvénybe hivatták, el kellett hagynia a puha, lágyhomoku pusztát. Éjfél alig múlt még el, amikor elindult. A nyájat a bojtárgyerekre bízta. Ott hagyta vele a Bogár kutyát is nyájőrzőnek. Pedig ugyancsak ment volna a gazdáját szerető puli is. Ei is ment a legelő széléig. Onnan pörölte vissza Tubák sógor. — Nem takarodsz vissza! — kiáltott rá. — Elhord az irhádat ... Téged nem hivattak, minek jönnél? Hogy a kutyafogó a nyakadba vesse a rézdrótot?... A Bogár kutya megértette a feddő szót és visszaballagott. De nem ment messzire, hanem a fü között lehasalt és busán nézett Tubák sógor után. Tubák sógor meg a szamarat biztatta. — Qyi csacsi, gyi szamár, messze még a város... A hold szép kék fénnyel szórta be a puszta csendes táját. A szamár lassan kocogott a sokfelé ágazó utón, mig aztán egyszer rátért az országutra. Itt elővette Tubák sógor a birkafogó kampós botját és oldalba ütögette a szamarát. Ment, ment a szamár s mire a nap feljött, beértek a városba. Hanem itt aztán gondolkozóba esett Tubák sógor. — Hm, hm, hová tegyem a szamarat, mig a bírónál időzök ... Az utón nem hagyhatom, mert a gyerekek elhajtják... Éppen kapóra, arra jött egy szamaras ember, aki vize' hordott a házakhoz. — No, ezt megszólítom, — gondolta Tubák sógor. Az ember éppen egy ház előtt megállt. — Jónapot atyámfia! — köszönt Tubák sógor a vizes-embernek. — Jónapot kendnek is, —- Nézze jóbarátom, én törvénybe vagyok idézve. Á szamaramat meg nem tudom hová tenni. Nem hagyhatnám magánál? — Lehet, itt lakok a másik utcában, a négyes szám alatt. Menjen oda és kösse be. Majd a feleségem gondozza. Úgy is történt. Tubák sógor most már nyugodtan ment a biró elé. Szokatlan volt neki a sok ház, a zaj, meg a sürgés-forgás. *24 A pacsirtát is váltig kereste, hogj^ mért nem csicsereg a feje fölött. De hiába kereste. — De furcsa is ez a város, — jegyezte meg magában. Dél elmúlt, mire a dolgával rendbe jött. Megnyerte a port. Jókedvűen állított be a szamárnak szállást adó vizes-emberhez. — No, atyámfia, eljöttem a csacsiért! — Melyikért? — kérdezte a vizes-embet. —Hát az enyémért! — Nohát, válassza kend ki a magáét. Olyan egyformák azok, mintha testvérek volnának. Tubák sógor mégis kiválasztotta a magáét. Szinre ugyan nem tudta, hogy melyik az övé, de mikor a nevét mondta, a szamara mindjárt jelentkezett. — Jutka te! — szólt be Tubák sógor az istállóba. *— Iá, iá, iá... — kiabált a szamár. — No, az az ni! — mutatott rá Tubák sígor. —<• Hanet. mit fizetek a gondozásért, meg az eleségért? — Mit? Ugyan mit fizetne? Jó szót? — Az kevés! — Hát akkor egy ital bort! így kerültek aztán a kocsmába. Égy italból persze száz is lett s a két szamaras-ember beborosodott. Az idő is eljárt, este lett. — No, jó eltöltöttük az időt, éjfélre se érek ki a nyájhoz, — mondta Tubák sógor. — De indulok is. — Nézze, nem is tartom, hogy maradjon. Élmentek hát a vizes-ember házához, Tubák sógor bekiáltott az istállóba: — Jutka te! — Iá, iá! ... — Iá, iá! ... — A csuda áldjon meg benneteket, de egyszerre szóltok. — Most melyik az? — Alighanem a fa! felől levő, — mondta a vizes-ember. — Csakugyan, — hagyta rá Tubák sógor és felkapott az egyik szamár hátára. Tubák sógor feje szédült a bortól, a csacsi meg az utolsó háznál tovább nem akart menni. De hogy Tubák sógor jól megbiztatta a kampós boltal, csak elindult. Ment, ment a hosszú utón. Kiint járt már a tanyák között. A csacsi kocorászott, lépegetett. Tubák sógor mit sem sejtett és elaludt a szamara hátán. Nyugodtan aludt, mert azt hittefilfi 525
