Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-18 / 260. szám
1 Hallođ-e fe! ... Herrr! Kijösz-e már? Berr! Jól elbújj — mert Hek, hek, hek! Ha megcsíplek. Megeszlek! Hallja ezt a kertész. Nézi, nézi; közben gondolkozik... f ntolgat;-igaz, hogy ez a földalatti turó-furó pusztítja az ő v'raguinak, veteményénel apró ellenségeit — csimazt, gilisztát, lóbogarat, — de az is igaz, hogy a legszebb virágágyait fenekestül forgatja fel, úgy, hogy már nem is győzi helyre gereblyélni, újra ültetgetni... Mégis csak jó lesz szabadulni tőle. Meg is biztatja a Kücülit: Úgy, úgy szógám, Kücüli! Még mélyebben, Ott, ott! Itt a háló: Ugasd ki Azt a gonosz Csontot! Kapar, kapar még nagyobb buzgósággal, egyszer csak nekimordul: Hol a háló? Herrr! Ide vele, Berrr! Most ugrik ki, Hóha, hop! Itt van... megvan — Nyiff — nyaíf topp! Ott volt biz az csakugyan! A Kücüli kiugratta a tikból, a kertész meg beugratta a hálóba Aztán tulkon fogta s az egész világ csúfjára a levegőben lóbálva mutogatta azt a hatalmas, bársonykabátos, fehérkeztyüs. fekete nagy urat!... Beletették őkéimét egy likacsos bádogdobozba s elkül• döfték — mint a nagy Hulösöket szokás — örökös fogságba. Hl most is; meg ú l átjátok. Ott kuksol az állatkertben, ’C.<íoH«ngV pi vet i,i;,r senki se fél ám tőlel 50 .*• ki a kolompos vezérürüt a csipT 'csókái !iaty ja túl a Fekete* Körösön. Aztán ballagj szépen haza, feküdj le és reggel néz körül a birkaakólban. Csodát látsz! Tatár Dömötör szót fogadott. Úgy tett, ahogy Körösi uram ajánlotta. Kivezette a vezérürüt a csipi-csókai határba. Otthon pedig kiürítette a birkaaklot, hogy az ingyen érkező birkákból mentői több férjen el benne. Aztán lefeküdt, de álom nem igen jött szemére. Vártavárta a virradást. Mikor a nap végre előtört a keleti égbolton és széthintette az első sugarakat, a kapzsi Tatár felkelt és lábujjhegyen lépkedve ment a birkaakólba. Ott várt rá a furcsa meglepetés. A birkaakól teljesen üres volt s csak a kolomp lógott a mestergerendáról egy kötélen. A vezérürü nem volt sehol Más birka még amúgy sem. Az irigy ember kétségbeesve szaladt Körösi uramhoz és elmondta, hogy mi történt. Szavát igy fejezte be: — A kolomp megvan, de a vezérürü sehol — kiáltotta verejtékkel a homlokán. Es vakarta a fejét, ahogy a káros emberek szokták. Ott is, ahol nem viszketett. Körösi uram pedig igy szólalt meg: — Úgy látszik a te vezérürüd veszendőben van. Csax egy módot tudok arra, hogy megkerüljön. — Mi az a mód? — kérdezte Tatár nagy mohósággal. — Az — válaszolta az öreg Körösi — hogy neked magadnak kell a kolompot a nyakadba akasztanod és fényes nappal körüljárni a csipi-csókai határt. Mire haza kerülsz, otthon találod a vezérürüt. Itt a kezem rá. — Nyakamba teszem! — ordította a megijedt kapzsi ember sietve. Ritkán nevettek a falusi emberek olyan jóízűen, mint mikor Tatár Dömötör nyakában a kolompot meglátták. Kérdezték is tőle: — Mért akasztotta nyakába a kolompot? — Hogy a vezérürümet haza csalogossam. Az uccagyerekek végig szaladtak vele a falun. Mikor este hazaért, otthon találta a vezérürüt... Csak épen egy cédula volt a vezérürü nyakába akasztva. A cédulán öreg betűkkel ez állott: Érd be a magadéval! Ne kívánd a más birkáját! Azóta, ha valakit bolonddá tartanak azon a vidéken, csak azt mondják: nyakába akasztották a kolompot, mint Tatár Dömötörnek... A csodáló története Az ezeregyt j meséiből Sems Ulnohat pedig (igy hívták a királyleányt) magara kapta aranyhimes köpenyét, úgy osontak kézenfogva vé&'z a termeken. Még aiudt mindenki, kakas se kiáltott. A herceg i királyleányt lovára emelte, feszálltak a felhők közé, szák* -' , szálltak, mig hazaértek újra Perzsia fővárosába. Ott aztui a város szélén egy puha pázsitra csendesen leszálltak. Épp ólt állt egy szép lugas, kert virult körülötte. — Menj csak oda — szólt a herceg — én addig előre sietek, ugy jövök érted majd pompás kísérettel atyámmal és anyámmal. Úgy történt pedig, hogy a vén perzsa, kit a király szabadon engedett, éppen arra járt. Meglátta a lovat, megörült neki módfelett, hát még mikor meglátta a szép királyleányt. Mindjárt tudta, hogy nem. lehet más, mint a herceg menyasszonya. Szivéből felcsapott a bosszú lángja, gonosz terve tüstént készen állott, Odament a királyleányhoz s mézes-mázos hangon igy beszélt: — Úrnőm, herceged küldött engem, leghívebb embere vagyok én, azért küldött, hogy téged a palotába vezesselek. Ülj hát a lóra, egyszeribe ott leszünk! Sems Uinahar nem sejtett semmi rosszat, felült a lóra a vén csont mellé, de alig ültek nyeregbe, bizony nem a palota felé repültek, hanem messze a várostól, idegen országba, meg sem álltak, mig egy nagy város elé nem érkeztek. Azalatt pedig elindult a fényes kiséret, de bizony a királyleányt hiába keresték. Addig kerestek, kutattak, kérdezgették az emberekt, mig kisült, hogy a vén perzsát többen látták arra csatangolni: most már tudta a tierceg, hogy csak ő lehetett a gonosz rabló. A herceg nem adta bubánatra a fejét. Még azon a nap 3» útnak indult, sorra járta a városokat; országról-országra bolyongott. feltette magába, addig nem nyugszik, mig menyasszonya nyomára nem akad. Azalatt a gonosz varázsló leszállt lováról, leseg'tette a királyleányt is. Sems Uinahar pedig kérdezte: — Hol van hát a király palotája! Az öreg gonosz mosollyal felelt; — Azt bizony hiába keresed, hetedhéfországra vagyunk attól. Ez a ló az enyém, én készítettem, de megcsaltak s ke-EÜ2 Pali vćgf'* megörült, mert azt jelentette számára,' hogy lesz rendes I alalkozása, nem kell többet éhezni, hajléktalanul csatangolni és nyomorogni. Ürömmel mondta hát rá, hogy igenis, készségesen beáll hajóinasnak. Csak attól félt, hogy majd itt is kérnek tőle szülői beleegyezést. Azonban erre nem került a sor, hanem neki is a fejébe nyomtak egy piros sapkát annak a jeléül, hogy felvették. A török riiatróz aztán egy nagy tál zsiros húst hozott, odatette Pali elé és azt kérdezte: ,f — Evet? Evet törökül annyit jelent, hogy igen és a török tulajdonképpen azt akarta kérdezni Palitól, hogy akar-e: igen? Pali viszont azt értette, hogy evett-e már és természetesen azt akarta rá válaszolni, hogy nem evett. De mert nem tudta még, hogy ezt törökül hogyan kell mondani, hát egyszerűen tagadólag a fejét rázta. Szerencse azonban, hogy a törököknél afejbólogatás nemet jelent, a fejrázás pedig igent, tehát éppen megfordítva mint nálunk. így aztán a török aira a kérdésre, hogy tetszik-e Palinak az. ételből, a tagadó fejrázásból azt értelmezte, hogy igen és a kezébe nyomta a tálat. Pali jóétvággyal nekilátott az evésnek és csak akkor tette le at álat, amikor az teljesen kiürült. Ettől kezdve megkezdődött Kilics Pali részére a hajóinasok szokásos élete, amit különben az olvasott útleírásokból már eléggé ismert. Takarította a hajót, sikálta a fedélzetet, segédkezett a matrózoknak, de még a konyhán a szakácsnak is. Közben pedig szorgalmasan igyekezett törökül tanulni. A szavakat, miket hallott, egy darab papirosra irta magának és attól matróztól, aki tudott vele beszélni, megkérdezte az értelmüket. így aztán naponta megtanult egy csomó szót és mire egy hét eltelt, már egész tűrhetően gagyogott törökül. A matrózok a hét folyamán szorgalmasan rakták be a sok árut a hajó belsejébe és elkövetkezett egy nap, amikor a hajó kapitánya kiadta a parancsot: — Holnap reggel négy órakor indulás! Másnap hajnalban a hajón Kilics Pali volt az első aki felébredt. Már ott volt a fedélzeten amikor a matrózok gyülekeztek. Fölszedték a kis hajódat amely a hajót a szárazfölddel összekötötte, utána pedig fölhúzták a horgonyt is. A hajó belsejében zúgni kezdetk a gépek és a hajó kéményei fekete füstöt okádtak. Hármas tülkölés hangzott azután, megmozdult a hajó, eltávolodott a parttól és a Száva középé« 81© 498
