Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-11 / 253. szám
ES» ee» sincs lakásom, de jöjjön velem és megmutatom, Iiol lehet nyugodtan aludni. Pali fölállott és szótlanul követte a fiatalembert. Számos uccán haladtak keresztül amig a város külső részébe és ott a folyó partjára jutottak. Egyszerre csak egy nagy hid körvonalai bontakoztak ki előttük. Lépcsőkön lementek a folyó partjára, majd a hid alá jutottak, ahol a folyópart és a hid kiindulása közötti részen már egy csomó ember feküdt. Pali és kísérője követték példájukat. Pali hamarosan elaludt. Mikor reggel felébredt, már magasan állott a nap és körülötte már nem volt senki. A folyó vizében megmosakodott. Majd sietve haladt fölfelé a lépcsőkön. Ismét az uccákat járta. Közben derekasan megéhezett és kenyeret vásárolt. A nap ismét eltelt és estére Pali olyan biztonsággal indult a hid alá aludni, mintha a rendes otthonába menne. Az éjszakát nyugodtan töltötte a sok ismeretien ember között, de a nyurga fiatalembert, aki első ízben odavezette, nem látta. A harmadik napon amikor már utolsó pénzét is elköltötte élelmiszerekre, azon kezdett gondolkozni, hogy valami foglalkozást keres. Több boltba és ipari rbe kopogtatott be és szerény hangon tanoncnak ajánlkozott. Azonban a legtöbb helyen elutasító volt a válasz. Más helyeken hajlandók iettek volna felfogadni, de kijelentették: — Hozd el szülőid, vagy a gyámod beleegyezését és akkor felfogadunk. Persze, szegény Pali nem tudót ilyen írást felmutatni és szomorúan elkullogott. Már két nap óta kínozta az éhség és mikor este a hid alá aludni ment, zokogás fogta el. A sírásra a hid alatt lévők közül jobbén figyelmesek lettek és Pali akkor észrevette azt a fiatalembert is, aki erre a helyre hozta. Ez részvéttel érdeklődött iránta és mikor megtudta Pali sorsát, a zsebéből papirosba burkolt csomagot húzott elő, melyben kenyér, sült hús és S^jt VOlt. , .rtfr- • j«r — Nesze, egyél, — mondotta jóakaratai. Pali mohón esett neki az ételnek és az utolsó morzsáig elfogyasztotta azt. A fiatalember akkor a füléhez hajolt és ezt súgta neki: — Minden nap ehetnél ilyen jó ételt, amennyi beléd fér, csak hozzám kellene alkalmazkodnod. A fiatalember óvatosan körülnézett, hogy. nem figyeli-e őkei valaki, aztán még halkabban súgta: (Folyt, köv.) leiem es szépen elmondta, fiojry szerencsét próbálni jött Be> gradba. Mindent elmondott, csak éppen a^t hallgatta el, hogy édesanyja van otthon, mert attól tartott, hogy hazaküldik, ha ezt elmondja. — Hát jól van Kilics Pali, — mondotta a főnök, — ha már itt vagy, hát maradj itt. Menj békességgel utadra és boldogu'j. Kilics Pali szépen elköszönt és útjára indult. Még hallott» amint a raktárfőnök odaszólt a munkásoknak: — Rakjatok szépen mindent vissza a ládába és szögezzétek újra össze. Kilics Pali elhagyta az állomás épületét és hamarosan a városba érkezett. Csudálkozva nézte a sok emeletes bérházat és gyönyörű palotát. Az uccákon rengeteg ember járt, sok autó száguldott és töméntelen lovas kocsi hajtott. Az zaj pedig olyan nagy volt, hogy Pali szinte elkábuit tőle. Azonban a sok és ismeretlen dolog, mit Beogradban látott, egyre kíváncsibbá tette és fokozta érdeklődését és egyre fáradhatatlanabbal rótta az uccákat. Csak akkor vette észre, hogy mennyi idő múlhatott el megérkezése óta, amikor a nap már lemenőben volt. Akkor azonban a jelentkező fáradtsággal együtt érezte, az éhséget is. Szerencse, hogy az öt dinár, melyet édes anyja adott, még nála volt. Egy kapu alatt, ahol élelmiszereket árultak, másfél dinárért kenyeret és gyümölcsöt vásárolt, aztán letelepedett a közeli park egyik padjára és ott jóízűen meg vacsorázott. Este lett. A városban számtalan villanyfény gyűlt ki. Palit elnyomta a fáradtság és önkéntelenül végig heveredeít a pádon. Es egyszerre úgy tűnt fel neki, mintha odahaza feküdne a gyepes udvaron és az ég csillagai ragyognának fölötte. Elaludt. Álmából erős rázás ébresztette fel és egy érces hang rászóit: — Eridj haza aludni! Te haszontalan kölyök! Aki Pálit álmából igy felébresztette, a rendnek őre volt. Pali nem merte bevallani, hogy neki nincsen lakása és hogy idegen a városban hanem feltápászkodott és odébb kódorgott. Vagy egy órán keresztül kóborolt a városban, amig újra egy parkban ta'álta magát. Gondolta, hogy megint lehevercdik egy padra és legalább addig pihen, misf ismét fölzavarják. Éppen alkalmas padot keresett magának, amikor eléje toppant egy nyurga fiatalember és megszólította: — Hallja öcsém, a parkban nein szabiul aludni. Nekem 484 Egyszer csak zuhantak lefelé, le a házak közé. Jenőke nagyon megijedt. — Jaj, végem van, agyonzuzorn magamat — sóhajtott Byögdicsélve. — Dehogy van véged, most értünk haza, ez az én lakásom — válaszolta Bazsalikus sárkány és leszállt egy nádfideles tetőre, onnan be a padlásiyukon a sötét padlásra. Jenőke úgy megijedt, hogy el is feledte, hogy él-e, hal-e, láí-e. Mikor magához tért, megakarta tapogátni a fejét, megtörfilni könnyes szemét, de nem mozdult a keze. Még jobban megijedt. Reszketett, mint a nyárfalevél, mikor szél fújja. A szemét sem tudta kinyitni, vagy talán nyitva is volt, de nem ütött. Lassan valami kerek nyíláson át világosság kezdett beszűrődni. Mindig fényesebb, mindig kerekebb lett a nyílás, mig végre ráhullott a nap meleg sugara. Most már kíváncsian nézett körül Jenőke. Ugyan hol lehet, szegényes helyen-e, vagy fényes palotában? Ki az a Bazsalikus sárkány, hogy még őtet is ide tudta hozni? — Jaj, jaj, hisz madár vagyok — kiáltott fel Jenőke, olyan formájú, mint Bazsalikus sárkány. Hosszú csőröm, búbos fejem és szárnyam van. És még többen is vagyunk. — Sip-pip — felelt egy másik búbos madárka. — Talán azt akarván mondani, hogy biz az igaz. De nem azt mondta. Bazsalikus sárkány jött meg holmi kövér féreggel, azt kérte az a sipogó társa. Aztán újra jött, Újra hozott valamit Bazsalikus anyó, de azt sem Jenőkének adta, hanem egy másiknak. Pedig nagyon, nagyon éhes volt. Már mind kapott enni, csak ő nem. Pedig, hogy fájt a gyomra az éhségtől, az ürességtől. Mit tegyen? Kérjen ő is? Hát ő is férget csemegézzen? Mindegy, meg kell próbálni. Éhen nem veszhet. — Sip-pip, csip-csip — mondta Jenőke is. És Bazsalikus sárkány adott neki is. Hanem milyen fölséges egy falat volt az. Nincs a cukrászdában olyan finom sütemény, amelyért azt fel lehetett volna cserélni. És milyen szeretettel hordta az ennivalót, miiyen gond- 3a! ápolgatta őket Bazsalikus anyó! Szinte elfeledte Jenőke is, hogy nem az édes anyja, hanem egy madár gondozza. Már egész szép tollas lett, gyakran próbálgatták is a repülést, amikor valami nyikorgást hallottak a padlás ajtaja felé s egyszerre csak óriási világosság szökött be a nyitott ajtón. Hogy megijedtek, hogy remegtek. Félelmükben egymáshoz bújtak. De jött az ajtó felől egy fiú. Ravasz káröröm sugárzott az arcán. — No, most már szépek vagytok, ugy-e kis csibészek? Gyertek csak elő — mondta a fin. Jaj, hogy futottak szét, ki merre tudott. Csak Jenőke maradt a fészekben s őt fogta e! a fiú. Úgy dobogott, úgy zakatolt szegénynek a szive. De a rossz fiú nem könyörült rajta. Elvitte, zsineget kötött a lábára és azt akarta, hogy repüljön. A félelem erőt adott neki és repült, de a kegyetlen fiú mindjárt visszarántotta. Estére kelve egy szűk dobozba tette a rossz fiú a madárkát. Szegény Jenőke majd megfulladt a szűk helyen. Ma reggel aztán beállított hozzám az a rossz fiú és kért, hogy engedjem meg neki, hogy visszatehesse Bazsalikus sárkány fiát a padlásunkra, mert tegnap ő onnan lehozott egy fiókát. Az éjjel azonban nagyon rosszat álmodott, ő is Bazsalikus sárkány fióka lett és elmondta a fenti történetet. — Lássuk hát, milyen is volt az a Bazsalikus sárkány — mondta nagyapó és kivett a zsebéből egy dobozt. — Ihol ni, a kis Bazsaiikus, ilyenné változott a fiú. — Hisz ez búbos banka a mi padlásunkról — kiáltott fel Jenőke. — Az bizony — felelte a nagyapó és szabadon bocsájtóttá a kis bankát. Az megrázta magát, hálásan széttekiníeít és hupsz, fel a nádtetőre. Mindjárt jött banka anyó, körülröpdösíe a kicsinyét és megetette. Irénke és Jenöke örömükben tapsoltak és összevissza csókolták nagyapót a szép meséért. Imiiké a gyárban ímrike apja gyárban dolgozott. Reggel ment, este j^«, egész nap nem látta ötét Itnrike. De mikor este otthon volt, vézna, sápadt kis fiát térdre ültette. És mesélt neki mindent: a gépekről, a gyárról, meg hogy a kenyeret hogy kell megkeresni ... Imiikének tüzelt olyankor az arca. Kipirult. A szive is hangosan dobogott 493 J
