Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-11 / 253. szám
99# »6t Bazsalikus sárkány Nagyapó végigsimitotta galambősz szakállát és csak' ügy fogott bele a mesélésbe. Irénke és Jenőke ott ültek a térdén, szorosan nagyapóhoz simulva, úgy néztek fel arcába. Nagyapó mindig oly szépen tudott mesélni. — Te Irénkém — mondta nagyapó — tudom, hogj' szereted a madárkákat; de Jenő múltkor is felkutatott egy kis fészket s ha anyuka rá nem kiált, hogy jön a Bazsalikus sárkány, talán el is pusztította volna. — Nem, nem — tiltakozott Jenőke — én csak meg akartam nézni, milyen az a Bazsalikus sárkány. — Ha-ha-ha, te kis filkó! — nevetett nagyapó. — Hallgass csak ide, majd elmondom, aztán majd meg is mutatom, — Hát itt van? — kérdezte Irénke. — Itt bizony — mondta nagyapó. — Mutassa! — könyörgött Jenőke. Nagyapó összehúzta a szemét, ami azt jelentette, hogy Bem szabad tovább beszélni. — Nem bizony, mert úgy jársz, mint az a kis fiú, akiről beszélni akarok, szárnyára kap a Bazsalikus sárkány és elvisz heted-hét országon is túl, a szőlőn innen, a kúton át, éppen a mi nádfedeles pincénk padlására. Azt a kis fiút pedig azért vitte el a Bazsalikus sárkány, mert szófogadatlan, pajkos kis lurkó volt. Kiszedte a madár fiókáit, eitörte a piciny tojásokat. Hanem bezzeg megjárta. Egy este, amikor a kis fiú, hívjuk ezt is Jenőkének, elszunnyadt, eljött érte a Bazsalikus sárkány. Szép tarka tollazata, hegyes csőre, búbos feje volt. Jenőke szörnyen megijedt. Még könyörgött is. — Jaj, Bazsalikus sárkány ne vigyél el, édes anyám sírni fog utánam. — Az nem baj! Te sem kímélted az én fiókáimat. Az én szivem is fájt, hullottak a könnyeim. Rimánkodtam, könyörögtem madárnyelven, hogy azt ne tedd, de rám sem hallgattál. Most Bazsalikus sárkánnyá változtam, elviszlek a fiaim helyett. Jenőke ijedtében rá sem ért szólni s már is szárnyaira vette a Bazsalikus sárkány. Vitte szédítő magasan, nyilsebes gyorsasággal. Fütyült a levegő Jenőke füle mellett. Fás* utak, lombos erdők, virágos isitek maradtak^ el alattuk és més mindig mentek. ‘— Apukám, — suffőgta halkan, mikor az apja elhallgatott— de szeretném én egyszer látni! — Micsodát, fiam? — A gyárat... a gépeket... Jaj, de szeretném! Barna szemében megcsillant a fény, mikor ezt mondta Imrike. Az apja ránézett s a szivéhez közelebb húzta: — Majd, fiam... majd! — Mikor, apukám? Elborult az apja homloka. És csak ennyit mondott csöndesen: — Mikor már én nem bírom a munkát... mikor gyönge leszek... Imrike nem szólt ekkor semmit. De hát mit is szólt volna? Hiszen ő nem értette még azt, amit az apja mondott. Gondtalan gyerekesze úgy képzelte valahogy, hogy a gyárban helye van az olyan csipetke gyereknek, mint amilyen ő is volt. Hogy ott nagyszerűen lehet játszani a zugó gépek közt. Hogy ott aludni is lehet... Ezt gondolta bizony Imrike a gyárról, meg a gépekről. Hát azért szerette volna nagyon látni a gyárat. No, meglátta egyszer csakugyan. Úgy volt az, hogy egyszer beteg lett az apja Imrikének. Vékony dongáju, gyönge ember volt amúgy is, hamar megártott hát neki a munkával járó gyári por. Köhögni kezdett. Ágynak esett. Az egyleti orvos azt mondta rá: beteg a tüdeje. Mindjárt az első napon, mikor Imrike apja ágyba feküdt, elment a fiú hazulról. Hallotta sokat az apjától, hogy merre van a gyár, hát arra indult. Az utcán megkérdezte néhány játszadozó gyerek: — Hová, Imrike? — Elmegyek. Többet nem mondott ennél, hanem csak ballagott. Keresztül-kasul az utcákon, a hid felé, amelyik átvitt a folyón. A zörgó, dübörgő hídon megállt néhányszor s lebámult a tovasuhanó, csillogó, sárga vízre. A hídtól jobbra-balra fürdők voltak a folyón, azokat nézte Imrike. Szeretett volna ott lubickolni ő is a friss habok közt, de hiába fájt a szive érte, mert eszébe jutott az apja, meg a gyár, ahová indult. Hát csak ballagott tovább a hídon, át a túlsó partra. Ott már szemébe tűnt a magas, karcsú gyárkémény. Mintha integetett volna: gyere csak, gyere! De még nagyon messze volt. Végre mégis csak odaért. Ott volt a gyárnál. A sok-sok épület szinte zavarba hozta; a kémény ott volt tőle alig' száz lépésnyire: a tömérdek ablak mind a szemébe csillogottTvillogott: — No. Imrike, itt vagy te is? Vers-pályázaíunk eredménya Legutóbbi verspályázatunkra sok vers érkezett be. amelyek közül az alábbiak viszik el a pálmát; Mira Baba Ez itt a Mira baba Kezében egy szép lapda A másikban meg vödör Ö meg folyton csak pöroi. Lecsúszott a harisnya; Gyere hamar Mariska Igazítsd meg a ruhám Máskülönben sírok ám. így nem tudok játszani S jó kislánynak látszani Beküldte: Kopp Mira (Palió) Iluska bánata »Szegény kis Iluskám miért buslakodol?. Talán a lapátod veszett el az utón Amikor a kútról hazafelé jöttél? ___, Vagy talán? Vagy bizony? Nincsen játszóhelyed?., »Ej dehogy is azért! a lapátom megvan Kertben a Juliska játszik épen vele. Játszóhelyem is van, de még mennyi Alig győzőm mindet sorjába venni. Hanem az uj ruhám szakadt el az imént Jaj! az édes anyám tudom megver ezért. Beküldte: Gyarmathy Erzsi. Pannika Rosszkedvű ma a kis Panni*, Nincs is kedve már játszani. Anyukája korán reggel elverte, Amint Pannika azt megérdemelte. De őneki sehogysem vált Ínyére Azért van ma olyan rossz kedve. Hiába van szép lapdája, Hiába van sok játéka, Ha őneki nincs jókedve, Nem érdekli öt semmi se. Beküldte: Schachller Iréaba-Nagyon megijedt ettől és úgy gondolta, jó lesz, ha már előbb kiszabadul a ládából. Eszébe jutott a vasdarab, mellyel a szuboticai állomáson a láda tetejét felnyitotta, hogy belébujhasson Kotorászott a zsebeiben. Végre az egyikben megtalálta. Sietni akart a födél felemelésével, hogy hamarosan kibújhasson a ládából. Éppen neki akart fogni a munkának, amikor hallotta, hogy emberek ugráltak fel a teherkocsiba. Hallotta, amint a ládákat az ajtó felé huzgálták, majd átrakták azokat egy nagy kocsira, miközben egyikük hangosan mondta: — Hó-rukk! Pár perc múlva aztán csak érezte, hogy az ő ládája a levegőbe emelkedik és felhangzott a hangos: — Hó-rukk! Majd hirtelen ugv érezte, hogy repül és egy mérges hang kiáltotta: — A teremtésit a sok ügyetlen maflának! Hát nem a földre ejtik a ládát! Recsegés-ropogás hallatszott. A láda a kemény kövezeten szétmállott s deszkái szertehullottak. A földön nagy halom pamutáru feküdt, amelyből kócosán, gyűrötten, ijedezve egy fiú kecmergett elő: Kilics Pali. A munkások nagyott néztek, végül egyikük megszólalt: — No, ez ugyan furcsán érkezett meg Beogradba; HARMADIK FEJEZET. Beagradban. — Csalódások. — Éhezés. — Hajléktalanság. — Paliból hajósinas lesz. — Utazás a Dunán és a tengeren. — Kilics Pali, mikor a ládákból kikerült, félénken nézett körül és a szemeivel mintegy kérdezte a sok idegen embertől, hogy hát már most mi lesz? Azonban, mikor egyikük megjegyezte, hogy a fiú milyen furcsa módon érkezett meg Beogradba, valamennyien jóízűen kacagtak. A nagy hahotára odaérkezett a raktárfőnök is. — Mi az, amin olyan jóizüen nevetnek? — kérdezte. A munkavezető erre elmondta, hogy véletlenül leejtették a ládát, az szétesett és a sok áruval együtt egy fiú hullott ki beőle. A raktárfőnök végighallgatta a szavukat, majd jóságosán megsimogatta Pali arcát és megkérdezte, hogyan jutott a ládába. Kilics Pali szivéből a ?zép szavakra elszállott minden fé-494 483
