Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-11 / 253. szám
1927. szeptember 11 17. oldal BÄC8MEGYEI NAPLÓ Szeptemberi színek Napok óta egy különös jelenséget fi-. gyelek magamnál. Szemem előtt a szi- ( nek összekeverednek s rövid harc után | a sárga kerül ki győztesKént a többiek | közül. Akárhogy is erőlködöm, nem tu-; dók megszabadulni a sárga szin erőszakos uralmától. Az orvosi tudomány ismeri ezt a jelenséget, de akár hogy is kutatom, semmi olyan mérget nem vettem be, amellyel ezt meg lehetne magyarázni. Nem tudok tehát úgy örülni a piros harsogó erejének, a kék szin szó-1 moru szépségének, a zöld optimista biztatásának s a rózsaszín mosolygó derűjének. Behunyom a szemem s Ismét a sárga szin jelentkezik. Alig látom a | házakat máskép, mint sárga színben, mintha minden házat egyformára fes- [ tettek volna. Még ez az egy szin sem változatos, nincs benne semmi hullám- [ zás, mindig ugyanaz a tónus, az az el* bágyasztó egyhangú emótió nélküli egy-' forma sárga. Ismét behunyom a sze- [ mem s megpróbálom elvonultatni ma-1 gam előtt a sárga különféle nuanszait: j mire kinyitom a szemem már meg is' van. És a szin egy régi épület színe.1 egy széles homloku, teli ablakos derűs régi házé, amely ma is furcsa kifejthetetlen hangulattal tölt el s amelyre nem tudok haragudni, hiába ötlik szemeim elé, bármilyen kevéssé kerestem is. Nem kell tehát freudistának lenni, hogy meg-1 fejtsem ezt a szokatlan támadást. Ez a szin annak a régi emeletes épületnek a színe, amelyben mondhatni nyolc éven át laktam, illetve reggel nyolckor bementem és déli tizenkettőkor kijöttem könyvekkel a hónom alatt, hogy egy 'szegény gyerek egyszerű ebédjét elfogyasztva két órakor újból elfoglaljam helyemet a padban, amelynek kopottas támláján nyolc évet töltöttem. Könyvvásárló diákokat látok az óceán a könyvesboltok borzas kis diákfejekkel vannak tele. Szeretném figyelmeztetni őket, hogy ne siessenek olyan nagyon, úgyse lesznek a könyvektől se okosabbak se boldogabbak. Próbálom megcsinálni a mérleget Fölvittem annyira, mint egy régi körorvos, a hőmérőzés s az aszpirin titkait ismerem. Tehát ezért volt minden: ezért kínlódtam a rendhagyó aoristossal, ezért maradtam fenn késő éjszakáig s tökéletesítettem magam a kigyók csigolya szerkezetének pontosabb Ismeretében egy halvány petróleumlámpa világánál. Ezért kellett megismernem a ravasz Carnot tételt, az ingát és a domború lencsét, a piros és fehér rózsa harcát, az ősmagyarok harci eszközeit és a finn-ugor rokonságot. Felmerül előttem a szeptemberi sárga szinorgiában a főtisztelendő Hám igazgató ur vörös arca s eszembe jut kedvenc kérdése: Non omnis moriar — nem halok meg egészen, jaj volt annak a ki úgy fordította, hogy »nem halunk meg mindnyájan« Horatius a büszke sorait. Pedig ő meghalt egészen, büszke öreg piarista valahol a szegedi temető sárga homokjában. S eszembe jutnak a többiek is mind. Az érzékeny Kontraszti tanár ur, aki sírva fakadt mikor a francia forradalom borzalmait magyarázta, vagy Niklos tanár ur, a hirtelen természetű mathematikus, Rózsa tanár ur Szeged környéki, magyar a fekete reverandában, akitől úgy féltem szakaszos, tizedes törtek miatt, hogy éjjel felköltöttek álmomból a rémületes nyögések miatt. Hová lettek ők, ifjúkorom szigorú mesterei? Bizonyára ott vannak, ahol ifjúságom leggyönyörűbb nyolc éve, a nagykárolyi poros akácok alatt, ahol az aoristosokkal és a ml végű igékkel együtt elvegyültek a porban és a szélben. Qondoltál-e már reá szives olvasó, hogy Jó volna valahova elutazni csendes vidéki akácok alá, valami ismeretlen helyre, kék vizű folyó partjai mellé, reggel ötkor felkelni s este hétkor vacsorázni, szalonnát pirítani kenyérre s hajnalban hallgatni a pacsirtát? Engem ez a nosztalgia régen üldöz, de az élet nehéz, annak kell először engedelmeskednem. A régi sárga ház hiv vissza, pedig alapjában véve haragudnom kellene reá. Mit adott nekem ez a sárga ház? Azt, hogy az életnek egy szürke pántján rovom az életet inkább rosz:szuh mint Jók Ajindannyian tudjuk, hogy az életnek az aoristoshoz nagyon kevés köze van, de mi mindent tudnék én mpst csinálni, ha kihozhatnám a régi sárga házból ezt az időt, mint egy ott felejtett könyvet Sokat gondolok reá, pedig inkább haragudnom kellene. De' felsőbb erők dirigálnak mindnyájunkat s érzéseink nem állanak mindig az észszerüség szolgálatában. Ezt bizonyítja az a kaland is, amelyen nemrégen mentem keresztül. Vidéki városba kellett utaznom fontos családi ügyben. A fő-ucca közepén ott áll a régi gimnázium. Láthatatlan erő hurcol elé. El akarok surranni, de a pedellus kiugrik a kapuból s kezemnél í)gva felfelé vonszol. Kiderült hogy már régóta kerestek, nevem most is ki van írva a fekete táblán. Elmulasztottam az előadásokat s nem igazoltam az elmaradt Órákat. Bemegyek a tanterembe, éppen történelemóra van. A legrosszabbkor jöttem. Rády tanár ur éppen feleltet, nincs magyarázás. Ä tanár ur nagyon szigorú, nála nem lehet »hasból« felelni. AHg próbálok elhelyezkedni a pađban, érzem, hogy lehetetlen körülmények közé kerültem. Próbálok leülri, de nem lehet, mert a pad szűk. Próbálom excusálni magam, de minden szavam sértő: hiányzik belőle a Jól nevelt diák tiszteletteljes alázatossága. Ránézek osztálytársaimra, akik furcsán bá[inészkodnak rám: én negyven éves vagyok, ők tizenhat évesek. Mindenki előtt j ott van a könyv, én azt sem tudom, [hogy hol tartanak. Meg akarom magyarázni, hogy most még nem tudok fellelni, 3e ez csak a mai napra vonatkozik, holnapra már beszerzek mindent s pótolni fogom a mulasztottakat. A tanár ur azonban szigorúan néz reám s látszik, hogy egy szót sem hisz nekem. Már látom, hogy szégyen és megalázás vár reám, a hanyagság és lelkiismeretlen sáfárkodás szégyene, amely elől nem lehet megmenekülnöm. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó s belép rajta anyám, aki minden félévben meg szokott látogatni. Érzem, hogy irtózatos 'káoszba keveredtem. Határozottan tudom, hogy ö már meghalt s drága szép arca, amely oly biztatóan mosolyog feli m, már régen a férgeké. Most mégis jltt van. dacolva mindenne, kórbonctanral és bakteriológiával s a kathedra felé firdul: Tamás ur, a fiam elkésett, mert a síromnál volt. Érzem, hogy elindulnak a könnyeim s az egész osztály izgatottan néz reám. A tanár'ur arca is megváltozott s a fekete feszület, mely a kathedra fölött, a falhoz van erősítve, hirtelen berregni kezd a csengő, az órának vége van, megmenekültem. Valaki hangosan kiabál: tessék felkelni, hívják a telefonhoz. Az álomnak tehát vége van: az ajtón nem Anyám jött be. hanem a szobalány, a csengő nem az iskolában szólt, hanem a telefonon, ahol már türelmetlenül sürgetett valaki. El kell tehát búcsúznom életem két legdrágább emlékétől: Anyámtól s az iskolai évektől s újra meg kell kezdeni a szigorú robotot, melyet a földi sors reárótt a szegény esendő halandóra. Ambrus Balázs A morál vidékéről Irta: Baedeker Csupa férfiak ültünk együtt és mégis — akár hiszik, akár nem (igaz, hogy vacsora előtt voltunk) — nem nőkről beszélgettünk, hanem erkölcsi témákról, jó és rossz emberekről, becsületről és becsületesség-' ről, hírről és hírnévről, s egy barátunk, akit általában és röviden rosszmájúnak mondtak, mi pedig udvariasságból pesszimistának nevezünk, körülbelül az alábbi nyilatkozatot tette. # Van olyan ismerősünk, akinek megbízhatatlansága és sok egyéb jellemtelensége köztudomású. Hírek szállongnak felőle, amelyek tisztátalan családi és erkölcsi életről, piszkos üzelmekről, panamákról s hasonló földi jókról suttognak. A jóemberrel mégis egy-klubba járunk, kezet szorítunk, pertuk vagyunk s mindenképpen úgy bánunk, mintha teljesen szeplőtlen jellemű férfiú volna. Ha ebédet ad, elfogadjuk a meghívását, sőt megapprehendálunk. ha mellőz bennünket és nem részesít e kitüntetésben. Ha az asztalánál ülünk, akad köztünk valaki mindig — óh, ne tagadjátok! — akt ahelyett hogy kezet, poharat emel rá sé ékes-meleg szavakkal élteti őt arasznyi létünk gyakran emlegetett végső határáig. Szóval: a jeles ur közbecsülésnek örvend, mint a társadalom egyik oszlopa szerepel, s azokhoz a kiválasztottakhoz tartozik, akiket tekintetbe szokás venni. Úgy a zöld asztalnál valamint a fehérnél a legelőbbkelő helyek egyikét foglalja el, s ha megkésik egy kicsit, egy sereg nálánál különb legény ugrik föl szolgálatra készen s csinál neki helyet. Szép pozíció, ugy-e? Ámde mi történik? Egy szép napon egy (esetleg nálánál is olyanabb) valaki összeszólalkozik vele s e kedélyes alkalommal többeknek hallatára hangosan vágja az arcába mindazt, amit a fáma halkan már régóta zümmög, s ráadásul még pofon is üti. A publikum ezt »hallgatja örömmel« s a mulatságnak még az is örvend, aki nemrég az asztalánál evett, mert az emberek roppant erkölcsösek (egészen a kicsapongásig), szeretik a botrányokat s csak gyávaságból nem idézik föl azokat maguk, de ha másvalaki provokálja, akkor igazságszolgáltatásnak, a közvélemény veridiktumának veszik és sajnálkozással vegyes gyönyőrérzéssel hazudozzák még önmaguk előtt is: — Ejhaj! Ki hitte volna? Hát ilyen ember ez az ipse?! A kitűnő férfiú kivételes pozíciójának s ezzel a közpályájának is lőttek. Ez a hangosan elbiabált szitok tönkretette, ez a csattanó pofon mint egy dehonesztáló Ítélet lebunkózta, s görögtüzzel s fáklyafénnyel tette láthatóvá egész életében elkövetett minden hitványságát. Egyszerre világosan lát mindenki, elfordul tőle minden »tisztelője«, az ismerősei elnéznek fölötte. — a derék ur ad acta van téve. Már-már polgári halált emlegetnek, szóbakerül, hogy kigolyózzák a kaszinóból, s a jóakaróbbak arra gondolnak: jó lesz azt tanácsolni neki, hogy költözzön el a városból s telepedjen le olyan helyen, ahol a viselt dolgait nem ismerik. Mindezt néhány őszinte szó és egy arconütés tette. De nincs minden esetben igy. Ha ez az »úriember« nem veszi tudomásul a pofont és nem raktározza el a raglánja zsebében a sértő szavakat, hanem lovagias álláspontra helyezkedik, elégtételt kér a botránytokozótól, more antico néhány barátságos golyót vált vele egy nyájas tisztáson, valamely erdő zöldjében, még öt-hat komoly és ünnepélyes ur szives jelenlétében, — akkor, akkor nem történik semmi nagyobb baja. (Pisztolypárbajoknál különben is ritkán történik baj. A pisztolynak több esze van, mint a segédeknek). Ily körülmények között minden a régiben marad. Megint egy-kaszinóba járunk s kezet fogunk vele, továbbad is megjelenünk az ebédjein (ha t. i. hiv bennünket), sőt föl is köszöntjük őt, most már nemcsak mint társadalmi életünk kimagasló alakját, de mint a lovagiasság mintaképét is, aki az életét kevesebbre tartja, mint a becsületét, s az előbbit egy ó-görögnek a sztoicizmusával s egy régi rómainak a halálmegvetésével kockáztatja, mert nem tűri a legkisebb foltot se a hótiszta becsületén. S ha az ekként rehabilitált közéleti kitűnőség aztán elkésik valahonnan, gyűlésről, bankettről, megint csak fölugrálnak a nálánál külömbek, hogy helyet csináljanak neki az első sorokban, rangjához illően, a tribünön, a pódiumon, az elnöki emelvényen... Mert nem mindig az a kérdés, vájjon tisztességes és becsületes-e valaki vagy sem? Hanem olykor az, hogy ismerik-e a viselt dolgait vagy nem? Leleplezték-e a múltját vagy letakarva hagyták? Kapott-e pofont vagy nem? S ha kapott, mit csinált utána? Milyen képet vágott hozzá?. Mit felelt rá? Kiment-e többedmagával, segédekkel és doktorral, abba az erdőbe? Egy pedig egészen bizonyos: nem mindig az a legderekabb ur, aki legfölül ül. Ám ehhez az esethez hasonlóról s tőle mégis különbözőről Is tudnak, amikor igazán érdemes férfiúval, kiválóan becsületessel történik meg, hogy valaki — szpadaszén vagy egyéb deszperádó — leszedi róla a jóhir és szeplőtlen becsület szenteltvizét, s olyan cselekedettel, bűnössel vagy erkölcstelennel vádolja, amely teljesen idegen tőle és egyáltalában nem egyezik a tiszteletreméltó jellemével. A ráfogás mégis, vagy talán éppen azért, hitelre talál, s a közönség ennél az ügynél is körülbelül úgy viselkedik, mint az' előbbi fejvételnél. Itt is capitis dimimtio-t sejt s morális döbbenetét és elszörnyüködést miméi. Visszahőköl a *leleplezett«-től, mint a leprás vagy pestises betegtől s a távolból lesi, hogy az miképpen fog védekezni. Bizony ő is szenvedni fog, akár az előbbi példának a hőse, a horror vúrciH-tó 1, ő is magára marad, sífnte elítélve. A lelki folyamat, amely a szemlélők magatartását szabályozza, itt persze egészen más. Amott a megkönnyebbülés érzete okozta és fokozta a hűvösséget, amelynek lehe a pofonütött urat nyomban körülvette. Az épületes jelenet tanul pillanatra megszabadultak egy rájuk erőltetett helyzetből, amelyből ily jótékony botrány nélkül a saját lustaságuk és inaktivitásuk folytán talán sose tudtak volna kivergődni. Ha nem is szigorúan morális, de alapjában tisztességes ráeszmélés biztatta őket'az ellenséges állásfoglalásra. A közvélemény hatása alatt s a maguk gyöngeségénél fogva azelőtt behódoltak egy nem őszintén tisztelt kétesjellemü embernek. —érthető hát, hogy a »nagy jelenet« után hátat fordítottak neki. (S az is természetes, hogy ez á bojkott is csak addig tartott, amig a társadalmi jóvátétel vaiamely eszköze — a pisztoly vagy kard — netn rehabilitálta a vitézlő férfiút). Kis kényelem volt ez. amelynek a gyönyörét élvezték, némi szórakozás a fárasztó szerep után, amelyet játszaniok kellett, és jóleső föllélekzés, hogy azt nem kell továbbjátszanlok. S e föllélekzés emberi volt, s annyiban emberséges is, hogy gonoszkodás és káröröm nélkül való tiltakozása volt az a minden jóravaló halandóban szunnyadó társadalmi lelkiismeretnek. Egészen más az a hangulat (ha megnyilatkozásában hasonló is amahhoz), amely a talpig becsületes; mintaember detronizálásánál jelent-1 kezik a társaság tagjainál. Itt már a bonhomme-ok kárörvendezése a legláthatóbb érzés, amely mindig; megnyilvánul, hogy ha nagyvadat ejtenek s kiváló egyénnek a hírnevét kezdik ki. Az emberek legtöbbje — ne tagadjuk, kérem —, csak fentartással becsüli a társát, csak addig, amig arról nem győződik meg (s mily szivesen győződik meg ró-> la!), hogy nem méltók erre az esztimációra, s nem szivesen, csak kényszerűségből becsüli őket »annyiraamennyire.« Épp a legszebb jellemüeket, a Plutarchos nemesszabásu hőseihez hasonlatosakat szereti legkevésbbé, mivelhogy ezeknek a típusa áll a legtávolabb tőle. Az ily férfiak, akiket tisztelni illik és muszáj, a legkevésbbé népszerűek, s
