Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)

1927-08-28 / 239. szám

t Rettentő haragra gerjedt bensejéSen, dúlt tűit diniében, az első eléje kerülő cselédnek egy csattanós pofont mért le. — Ne lustálkodj itt az orrom előtt, eridj a dolgodra! — kiáltott rá fenyegető hangon a szegény cselédre, aki azt sem tudta, hogy miért kapja a-pofont, hisz csak úgy égett a mun­ka a keze alatt. Kincses Péter ingerültsége innentől fogva nem ismert határt. A legcsekélyebb ok elég volt arra, hogy tettlegességre ragadtassa el magát. Meg is gyűlt a baja uton-utfélen, alig múlt el egy nap, hogy valakivel össze ne akaszkodott volna. Kerülték is az emberek, már jó messziről kitértek előle, a cse­lédei pedig egyenesen rettegtek tőle. Ha valamiért hivatta őket, remegve, reszketve álltak meg előtte. Egyszer olyan mérhetetlen harag fogta el, hogy elvakult dühében egy nagy husánggal agyonütötte egyik cselédjét. Úgy fejbekólintotta, hogy a szegény még azt sem mondta, bogy: mukk, máris a másvilágon sétált. Kincses Péter nagyon megbánta a tettét, de ezzel már nem segített magán, ßörtönbe került és ott hosszú esztendő­kön keresztül ette a^rabság sanyarú kenyerét. Amikorra kike­rült, teljesen elszegényedett. Idegen emberek kezelték a va­gyonát, akik széthordták kincseit és pusztulni-veszni hagy­ták a földjét, állatállományát. Amije még megmaradt, azt meg ráment arra a pörre, amit az agyonütött cseléd hozzátartozói akasztottak a nyakába, akik eltartójukat veszítették el benne. Kincses Péter egy nap csak arra jött rá, hogy csak a ne­ve maradt meg a régi jó időkből, egyébként szegényebb volt a legutolsó koldusnál is. Kis unokáját kézen fogta, koldusta­risznyát akasztott a nyakába és elindult kéregető útjára. Min­denütt bekopogtatott, leemelte a sapkáját és elmondta a mon­­dókáját. A gyerekek utánaszaladtak, megdobálták és csufondáros szavakkal illették. — Ni, ott megy a Kincses Péter, tarisznyájában hordja kincsét! — mondogatták és harsányan kacagtak egyet. Kincses Péter pedig dehogy is törődött ezzel, tudta jól, hogy ez a szegény ember sorsa. Egyik napon épp a város végén levő utolsó házikóba ko­pogtatott be. Az a szegény ember lakott ott, akit egyszer kor­bácsával elkergetett az udvaráról. De nem ismert rá, rég el­felejtette vonásait. — Adj egy darab kenyeret — rimánkodott — éhezünk, 455 tenni engedetlenségéért a király. Nem sokáig kellett vára­koznia, pár nap múlva megérkezett a király serege. A sereg előtt fekete, kényes paripán egy karcsú, magas alak lova­golt Lova, ruhája, kardja markolatja csakúgy ragyogott a sok gyémánttól. A fejedelem és serege összeütközött a karcsú lovag se­regével. Amig a harci zaj tartott, a király vezére folyton oda­ugratott fekete lovával, ahol a fejedelem harcolt. Sokáig vi­askodtak ember ember ellen, jóságos fejedelem sajnálta vi­tézei elestét, kiugrott hát a sereg közül és igy kiáltott: — Hallod-e te fekete paripás vezér! Ne ontsuk mi itt a népeink vérét! Álljunk ki mi ketten párviadalra! A fekete lovas is kiugratott katonái közül és szembenézett a fejedelemmel. — A fejedelem halálosan sápadt lett ettől a nézéstől, majd haragosan kiáltott a vitézre: —­— Eredj innen! Vagy azt hiszed kiállók asszonnyal har­colni? A király ugyancsak gyávának tarthat engem, hogy asszonyt küld ellenem! — — En vagyok Zálzer, a király leánya, ha tudni akarod! — mondta haragosan az asszonyvitéz és harcra készen ki­vonta a kardját. — A fejedelem nem tehetett egyebet, minthogy kihúzza ő is a kardját. összecsapott egymással a két vezér! • * ' * Csuda harc volt ez! Zálzer, a királykisasszony, úgy vívott, mint a legügye­sebb vitéz. Kétszer sebesitette meg könnyebben a fejedel­met. De egy összecsapásnál a fejedelem olyan ügyesen találta el a király kisasszonyt, hogy az lefordult a lováról. Alig esett foglyul Zálzer, seregei annyifelé futottak, ahányan voltak. — Szomorú fogság borult most a harcias és büszke Zálzerre. A fejedelem, hogy megbüntesse a királykisasszonyt, amiéit sok éven keresztül ok nélkül küldte háborúba a népeit, szol­gálónak rendelte testvére mellé. A király, mikor megtudta szeretett leánya sorsát, négy tevét rakatott meg mindenféle drágakővel és elküldte vált­ságdíjul a fejedelemnek. A fejedelem szabadon akarta eresz­teni Zálzert, de ez azt üzente atyjának, hogy addig nem megy vissza, inig sereggel le nem győzik a fejedelmet és őt igy meg nem szabadítják. J ;• » Kántor vagyok Kántor vagyok, énekelek! Hol a kótám, hozd ki gyerek 1 Hozd ki, fiam, a kótámat! Hadd fúvóm el nótámat! Nem hiába van a rangom: Bírom én mély, magas hangon Ha kell: egész föl az égig, Vagy le a kút fenekéig. Ácsi, bácsi! Semmi zajgás! Húzd meg magad Matyi pajtás! Harcsa-Marcsa, hamarjába Kanyarodj a kamarába. Legyen ebéd: borsó, lencse, Hozzá egy kis jó szerencse. Kolbász, ha lesz, azt se bánom, Tégy bele hát, édes lányom! Készüljön a palacsinta — Csörgő szarka, tarka legény, Mit porolsz a ház tetején! Te Mióka, ne dorombolj! Bodri kutyám, te se mormolj! Matyit Matyi! Fogd be Szádat! Eldöngetem jól a hátad. Kántor vagyok, énekelek, Hol a kótám, hozd ki, gyerek! Ej de lusta lett a lába, Szaladjatok a szobába! Eredj, eredj, kerítsd elő. Te barázdabillegető! Mi a manó!, Hol maradnak? Be kell menni már magamnak. Óh, Habakuk, Ezsaiás, Jób, Salamon, Jerémiás! Vége van a hivatalnak! A székemből kitagadnak! Cudar egér, cudar állat összerágta a. kótámat! Oda van a kóta — Elfogyott a nóta. Jen. Hanem amikor aztán magához tért és otthon, ahová ha­zavitték, látta, hogy a nagyapa képe megint csak ott lóg a falon a régi helyen az aranyrámában, akkor sírva fogadta meg ott a nagyapa képe előtt, hogy többé soha semmit sem visz ki a szobából semmit, amit nem szabad. REJTETTKÉP Hol az én hü kísérőm? A legutóbbi számunkban közölt rejtvény helyes megfej­tése. Ben Húr. _ Helyesen fejtették meg: Wámoscher Imre, Vári Laci, ** . ik*. .1

Next

/
Oldalképek
Tartalom