Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-28 / 239. szám
21. oldal 1927. augmztqg 28 T BÄCSMEGYEJ PÍAPLO >1 bú Egész másképpen szól a harang is. Mert ha egyforma volna a szava, honnan tudná mindenki, hogy se vecsernyére, se halottra nem húzzák, hanem a bucsusok elébe harangoznak. Szerencse, hogy a torony bádogját készre festette a piktor, mégis sokkal illősebb Így pirosán. De szerinte az egész torony most mintha magasabbnak látszana. No ugyan kész csuda, hogy be tudta fejezni, mert majd levitte az őrdög abbul a magasbul, Isten bűnömül ne rójja, mert mégis ugy-e a templom tornyárul van szó. Még mondta is neki Kletnné, az árendás felesége: hagyja már a pálinkát Cserba ur, mert le talál szédütrti abbul a kegyetlen magasbul. De csak megitta a negyedik pohárral is. I Ha meg nem akad a lába a tető párkányába, yhát most aligha lenne piros az egész torony. Mert bajos nagyon mostanában toronytestőt találni. ( Igaz, hogy azért mégis kis hijja szerencsétlenség nem történt, mert a lábával lerúgott egy téglát. De az Isten keze kilátszik abból is, hogy nem enged veszedelmet akkor, amikor az Ö házát csinosítják. A tégla Bóka Palinak, az albirónak a fejire esett és igy hála Istennek nem történt semmi baja. S Higyjék el ketek, aszonta Bóka, akkora széllel gyütt az a tégla, ha a karomat éri, tán még el is töri. De nini, csakugyan a széki bucsusok. De mintha nem volna köztük az öreg Nyiki nem hallani azt az irgalmatlan rekedt hangját. Ugyan hogy esett meg vele, hogy egyszer otthon maradt? i Nézzék amott fönt, a Kálvária-ttcca végin szinte gyünnek. Úgy lehet a fölsőhegyiek, de az is lehet, hogy az oromiak. Hiába, jól esik az embernek, hogy igy megtisztelik az idegenek is a templomunkat Csak legalább a plébános ur reverendájából ki tudnák tisztítani erre a nagy napra a piros festéket. Az az élhetetlen harangozó abbul a festékbül, ami a toronytul megmaradt, befestette a parokja előtt a padot. De legalább mondta volna meg a plébános urnák, hogy este ne ült volna oda ki pipázni. Ugyan aszondja a sekrestyés gyerek, ment volna üzenet Tornyosra, hogy Bálind tisztelendő ur küldené el az övét addig kölcsön, de hogy nézne ki egy ilyen szálas ember, olyan kurta ember reverendájába. Hiába csak mindig esik valami, ami az embert mérgesítse. Csakugyan a fölsőhegyiek. Szent Atyám, a szemük alig látszik a portól. Fodor kántort meg se lehetne ismerni, ha a hangját nem hallanánk. Látszik, hogy régen nem locsolt az Úristen. Na szegények, ezek elmosdhatják a falu minden kútját, amig majd tiszták lesznek. Amott a Kis-ucca végin szinte egy csapat. Gondolom a bogarasiak lehetnek. Csak egy'be tereli a szükség az embereket. Tán még sose voltak itt ennyien. De költ, nagyon köll az eső. A kukorica is csak úgy sir utána. Ha ennyi ember könyörög érte, legkivált a csodatévő Mária kép előtt, lesz foganatja. Ejnye, nem a Vidrásnét látom ott a bogarasiak közt a kis karonülövel? De bizon azt. Hogy megnyúlt a képe. Azért még mindig milyen szép. Istenem, hogy ez a Vidrás, ez a Vidrás! De még ha bizonyos voina. Pedig ö is olyan, mióta elzavarta haza az asszonyt, mint a kuka. Szavát se hallani. Tán még főttet sem evett azóta, pedig jó két hete, hogy magára van a jámbor. Sajnálni való nagyon mind a kettő, mert csak a vak nem látja, mennyire szeretik egymást. Hogy az aljegyzővel igy meg úgy. Hát ez nem igaz. Mert barátságosan beszélgetett vei*, azért kár volt nagyon ilyen bolondságot csinálni. Ugyan, Gargyi a bognár, aki szegrülvégrül atyafiságban is van Vidrás Mátéval, mondta is neki: ne hamarkodd el a dógot sógor, merthogy sógorozzák egymást, tudod te is, hogy »jó ló után, szép asszony után porzik az ut«, de hasztalan volt az okos beszéd. Szegény asszony, de ugyan mit akarhat a csodatévő Máriától. Mert bizonyosan ahhoz jött. De hogy lehúzza a szemire a kendőt, hogy meg ne ismerjük. Hiába, csak tudja ezt azért mindjárt az egész falu. Ni azon porosán egyenesen bemegy a templomba. Úgy lehet nem is várja meg a búcsút, oszt visszafordul, hogy az ura ne is tudjon róla, csak éppen hogy a Mária elé térdeljen. Tán csak nincs valami baja a gyerekinek? Nézzék csak emberek ott a Duna felől! Csakugyan, Te jóságos Isten, micsoda fekete felhő. De milyen szépen lassan gyün, ez bizonyosan itt ejti le a terhit. Nini, oda nézzenek csak! Vidrás a feleségivei együtt jön ki a templomból. Nem is vettük észre, mikor ment be Vidrás. Ugyan ki volt neki ilyen hamar híradással, hogy itt a felesége. Ni, hogy csókolja a gyerekeket. Nagyon-nagyon hoszu lehetett ez a két hét ezeknek, egymás nélkül. Az a szegény asszony meg mintha nem is gyalog tette volna meg az utat, úgy siet mellette. Ejnye, csakugyan ez esőcsepp volt. No hála az Istennek, csakhogy végre. Hiába, csak meghallgatja azokat a csodatévő Mária, akik egész szívvel csengenek hozzá. Novoszel Andor Németország legmüueltebb írója Emil Luötuig nyilatkozata az iroöa'omról, a öarmstaöti füazófus-győrról és Hauptmann készülő eposzáról Berlin, augusztus hó Itt nem becsületsértés és nem diffamáló egy Íróra, ha azt állítják róla, hogy müvei százezres példányszámban jelennek meg. A német könyvpiac példányszám-rekordere nem Courts-Mahler asszony, akit a jóisten sokáig éltesen a mindkét nembeli varrólányok nagyobb gyönyörűségére, hanem Emil Ludwig. Pedig Ludwig — legalább is az utóbbi esztendőkben — nem regényeket ir, hanem történelmi essayket. Egy ragyogó Napoleon-tanulmány és egy kitűnő Bismarck-portré után jelent meg Emil Ludwig tollából az utolsó öt év legnagyobb könyvsikere: a »//. Vilmos.« Ludwig nem unalmas, mint a történettudósok, nem felületes, mint az újságírók, nem elfogult, mint a pamfletisták, de egyesíti magában a történész, a publicista és a szatirikus minden jótulajdonságát. Hogy a doorni remete tökéletesen lejárta magát Németországban s még a legmegrögzöttebb monarchisták sem II. Vilmost szeretnék a trónra visszacsempészni, hanem legfeljebb valamelyik fiát, abban nagy része van Emil Ludwig könyvének, amely tárgyilagosan és gondosan megválogatott adatok mozaikjából építi fel a kacskakezti császár kísértetiesen eleven szobrát. Ha Vilmos császár keze nem lenne béna, nem tört volna ki a világháború, — igy lehetne, gondolatmenetének kissé erőszakos leegyszerűsítésével, a könyv alapötletét megadni, s ezt az anekdotaszerüen hangzó tételt olyan bravúros pszichológiai analízissel bizonyítja be Emil Ludwig, hogy érvelésének meggyőző hatása alól még azok sem vonhatják ki magukat teljesen, akik gazdasági tényezők közrejátszásában keresik és találják meg a háború okát. — öt éve nem voltam kávéházban — mondja Ludwig, amikor munkarendszere után érdeklődöm — annyi forrástanulmány szükséges egy ilyen történelmi munkához, hogy nem jutok hozzá semmihez. Minden évben nyolc hónapot töltök Svájcban, behúzódom a villámba és dolgozom. — Miért tért át a regényírásról az essayre? — Egészen prózai okból, mert lobban érdekli a közönséget. Én hivatásos iró vagyok, abból élek, amit a könyveimmel keresek. Nem engedhetem meg magamnak azt a lukszust, hogy Iksz vagy Ipszilon Jánosról Írjak regényt, amikor Bismarck, Napoleon vagy II. Vilmos személye jobban foglalkoztatja a publikumot. Tulajdonképen nem is tértem át uj műfajra. Én a regényeimet is alapos tanulmányok és dokumentumok alapján írtam, annyi változott csak, hogy a regényhösöket nem választom ismerőseim, szürke magánemberek sorából. — Min dolgozik most? — Már befejeztem, Balzacról irtain egy nagyobb tanulmányt, a télén jelenik meg, talán karácsonyra. — Balzac a kedvenc írója? — Balzac, Nietsche és Plutarchos. Az antik historikus a mesterem. Nietschét mindig előveszem, mert felfrissít és életkedvet önt belém. Balzacot szeretem, az Ezeregyéjszaka és Shakespeare mellett ő építette a legtündéribb palotát. — És az élők közül? — Talán hagyjuk, őszintén szólva j nagyon keveset olvasok, majdnem semmit. Nincs rá időm. Meg aztán nem szívesen mondok olyat, amit nem hiszek. Iró-kortársaimat nem dicsérhetem meg egyformán, már pedig ha elkezdenék kritizálni, pláne egy külföldi lapban, az nem lenne opportunus. — Shaw? — Azt akarja ezzel mondani, hogy nem törődik vele, opportunus-e amit mond, vagy sem? Nagy tisztelője vagyok neki is, meg Wellsnek is, erős befolyásuk van Németországban, nem annyira stílusuk, mint inkább müveik szociális tendenciája miatt. — A franciák közelebb állnak önhöz? — Ki? Marcell Prevost? Most nagyon divatban van a regénye. Ki van még? — Tart valakit az élő írók közül mesterének? — Gerhart Hauptmannt. Tudom, hogy ma nem sikk öt ünnepelni, de annál szívesebben jelentem ki, hogy ő a legnagyobb német iró. — Érintkezésben áll vele? — Állandóan. Hauptmann most két nagy epikai költeményen dolgozik, amik közelebb viszik a halhatatlansághoz, mint a drámái. — Ez egy döfés akar lenni a drámáinak? — Isten ments! Az egyik eposznak »A nagy álom« lesz a cime, teljesen germán, ködös és lefordíthatatlan költemény dantei versekben. Nagyon sokra becsültem Richard Dehmel tehetségét. Zseni volt és ötven halhatatlan költemény maradt hátra utána. Ilyen szépeket Nietsche óta nem írtak. A legnagyobb regényírónk Jacob Wassermann. Itt van még Thomas Mann is, a burzsoázia ünnepelt regényírója, de semmi befolyása Sincs, sokkal többre tartom nála a bátyját, Heinrich Mannt, sokkal modernebb tehetség és több köze van az élethez. Igazi vezére az ifjúságnak. Már akkor irt a köztársaság mellett, amikor az még veszélyes volt, ne felejtse el, hogy »Az alattvaló« a háború alatt jelent meg. — Ke periing? — Ugyan kérem! Az úti naplója két esztendőre divatos filozófussá tette, de azóta teljesen lejárta magát. A hiúságával és azzal, hogy iskolát nyitott Darmstadtban, ahol gyárilag állítja elő a bölcsészeket, örökre nevetségessé tette magát a gróf ur. — Alfred Kerr? — Kerr? Ó igen, van nekünk egy nagy kritikusunk, Ernst Robert Curtiusnak hívják. Németország kevés szellemi arisztokratája közé tartozik. Annál nyugodtabban dicsérhetem, mert eddig még minden könyvemet levágta. Róla jut eszembe, hogy elfelejtettem még egy nagy regényírónkat megemlíteni, a legbátrabbat Heinrich Mann mellett, Alfred Döblint. Az ő munkái nincsenek más nyelvekre lefordítva, de a »Wallenstein«, »Die drei Sprünge des Wang — Iun« és a »Berg, Meere und Giganten« világhírűvé fogják még tenni a nevét. Kérem Ludwigot, hogy beszéljen most már valamit saját magáról. Elmosolyodik és a fejét rázza. Előbb valami örökbecsűt alkot, mondja, talán aztán. — Majd értesítem, hn már halhatatlannak érzem magam. (y.). Egészség Irta: Gallért Mária Nagyságos és vitézlő Márciássy ur csapóval ütögette a legyeket. Máskor nem igen törődött velük, legfeljebb, ha az orrára szálltak. De most különösképpen borzadt ragacsos lábuktól, amellyel könnyűszerrel magukkal hozhatják a bajt. Azt a hideglelős nevű kolerát. A fél faluja kihalt már körülötte — a szomszédban lévők is: Márc és Derkő — csúfság, Uramisten... — Úgy hullanak, mint a legyek, — ötlött az eszébe, merthogy éppen velük volt dolga. Ledobta a csapót. A szolgáló, Martina, hozta a forralt bort Fűszerrel, cimettel, dtromhéjával elkészítve... Nyavalyás élet vala ez, nincs csúnyább betegség, mint ami zz ember étvágyát veszi el. Ördög vigye a gyümölcsöt és a salátát — de a jó zsíros húsoktól is félt már...-*• Nos, Martina, hát te hogyan érzed magad? Az örzsét meggyanúsították, hogy amúgy van, pedig ő is csak a kolerába esett szegény... A leány ép letette a jó bécsi porcellános csészét. — Sohse vótam jobban... Ott állt, duzzadtam pirosan-fehéren, jókedvűen, kitárt fogsorával... Máskor nem igen beszélgettek vele. De nem hatódott meg az uj kegytől. — Rajtad nem látszik, hogy koplalsz.., — Koplalna a csuda. — Nem félsz a haláltól? — Minek halnék meg? Az ur nevetett. Minek halna meg. Hát persze, minek halna meg. Jó. Olyan buta ez, hogy nem fél a ragálytól. S azt állítják, aki nem fél tőle, nem esik bele. — Na, jól van Martina, menj csak a dolgodra... És az emberek egyre hulltak. Már a szomszédos országban is meghalt az a grófné, akit vitézlő uram szeretett valaha, annyira, hogy miatta maradt im, agglegény. Bizony, finom arisztokrata hölgyeket kellett elképzelnie — látni nem láthatott, mert nem mozdult ki a várából — gyönyörű dámákat, a szép csipkéseket, légieseket, illatosakat — a legcsufabb betegség visszataszító borzalmaiban ... Csak Martina virult. Pedig az ő fajtája közt még gyorsabb lábbal táncolt a zörgő Rém, a piszokban és a nyomorban. Kint állt a tűző, furcsa napon a kert ajtajában, vidáman és érintetlenül, nekitámaszkodva az egyik félfának. Nyers uborkát evett. Kenyérrel. Éppen megsózta. Márciássy ur a fejét rázta. — Na,, ha téged ezek után se viszen el az ördög ... De Martinát nem vitte. Csak frissebb lett az uborka vitaminjától, bár tudni igazán semmit sem tudott róla. S a halál úgy csapdosott le az emberekre, mint a felvillanó ménkű. Minden szünetelt: formák és szabályok, vagy legalább nem volt meg az az értelmük, mint egyébkor... Az emberek fele a haláltól reszketett — a másik fele az életen mosolygott... Martina egyikét se tette. 0 csak virult Jó nagyságos Márciássy urunk, elhatározta, hogyha elenyhül a nagy baj, el fogja venni feleségül. Még a betegágyban is egyre ezen alkudott: »Ha megúszom és kilábalok, elveszem ... El én. Hol van az a grófnő, aki ezt utána csinálja? Olyan, mint egy friss bárány, ennek halhatatlan gyerekei lesznek...« # Hanem azért még sem vette el. Mert Martina — az élet kacagó szirtje a hullámok között — harmadnap kibuggyanó könnyel a szemében, rózsás arccal, egészségesen — lefogta a nagyságos ur szemét.. Speciális optikai szaküzletein olcsó beszerzési forrását nyújtja az OPilKA-szemiivegek, távcsövek, foto-apparátusok, üveg- mérőeszközök minden ágában 8S39 Diplomás látszerész Benedek György ..ovia&d, Kr. Aleksandrov*IS
