Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-28 / 239. szám
TS dRTáí. \_.v 1927. augusztus 28 kacsmeCtyEÍ NAPLÓ ne, nem tudna összehasonlításokat tenni a puncskészitmények között... Még egy utolsó kérdést, nemes grófom. Bocsássa meg az indiszkréciómat, kedves regényember, hogy’ állanak önök anyagice? Most is olyan raontekrisztói gazdagságuak, mint a regényük idejében voltak? — Meghiszem azt, jó uram — dicsekedett a vendégem. — Ide nézzen! Kiszórt az asztalra egy marék aranypénzt, húsz- és százfrankosokat és még egy marékkai, meg egy harmadikkal... Az arany csörrenő zenéjére a kávéházi pincérek s a vendégek körénk gyülekeztek (Ilyen vonzóereje van a pénznek), s ott ültek akkor is, amikor megszólalt a doktor, aki a kezemet fogta: — Az egész áfultság csak negyedfél percig tartott,-s nem lesz semmi utókövetkezménye. A sok aranypénz már nem volt ott, s természetesen ifjabb Monte Cristo gróf se. Taddeo doktor fizetett, kikarolt a kávéházból s hazakisért Útközben elmondtam az álmomat neki — Szép, szép — mondta. — Sőt érdekes. De azért mégis azt tanácsolom, hogy máskor, s főleg este, kevesebbet igyon abból a nehéz bolognai borból. GlückMchVilma A kiváló egyéniségekben olyan szegény kulturvilágnak súlyos gyásza van. Meghalt Bécsben Glücklich Vilma, a legnemesebb emberi ideálok rajongója, a nemzetközi nőmozgalom és pacifizmus egyik legszerényebb, de legértékesebb vezéralakja. Glücklich Vilma Bédy Schwimmer Rózával indította meg Magyarországon a nőmozgalmat, megalakítván a Feministák Egyesületét De mig Schwimmer Róza aggressziv modorával — inkább ellenségeket szerzett, addig Glücklich Vilma a müveit magyar nők és férfiak ezreit hódította meg a súlyos társadalmi kérdések komplexumát magában foglaló nőmozgalom ügyének. Okos homlokát, nemes vonásait állandóan valami emberentuli, mindent megbocsájtó mosoly súgározta be, mintegy enyhítésül pazar intelligenciájának, kivételesen magas műveltségének zavarba ejtő voltáért. Ez a mosoly Glücklich Vilmának egyenesen a szivéből sugárzott ki. ö nemcsak ismerte az emberiség nagy bajait, de neki egyénileg is fájt az elcsigázott munkásanya és a csenevész gyermekmunkás nyomora, a társa<lalomból kiközösített törvénytelen asszony és gyermek bélyeges sorsa, az emberi életeket, boldogságokat és kultúrákat megsemmisítő háborúk borzalmas igazságtalansága. Pompás szónoki készségének az biztosított lebilincselő hatást. Beszédeit akár anyanyelvén, akár valamely idegen nyelven beszélt, mindig rögtönözte, soha elő nem készítette, — hogy szónoklata tárgyát mindig a szivét betöltő határtalan szeretetből merítette és széleskörű tudásának biztonságával támasztotta meg. Lenyűgözően logikus gondolkozásmódját nagy államférfiak a legmesszebbmenően méltányolták. Vázsonyi Vilmos minisztersége idején egyszer fültanuja voltam, amkor a választójogi miniszter kérő hangon mondta Glücklich Vilmának: »Magát pedig arra kérem, hogy segítsen nekem kodifikálni.« Jellemének gyémántszilárdsága meggyőződéseinek mindenkor bátor nyilvánítására ösztönözte. Az újságolvasó közönség még emlékezni fog rá, milyen frappánsul hatott a háború kellős közepén egy, a mielőbbi békekötés érdekében tartott nyilvános értekezleten Glücklich Vilmának az a merész megállapítása, hogy a hadüzenet előtt vagy helyett meg kellett volna vizsgálni Szerbiának gazdasági életlehetőségei megjavítására irányuló jogos kívánságait. Ám a nagy emberek sorsát, hogy kortársaik nem ismerik fel és méltányolják képességeiket, ez a nagyszerű asszony is végigszenvedte. Ö, aki magas képzettségével és képességeivel tömegeket lett volna hivatva vezetni, be kellett, hogy érje egy polgári iskola szűkre korlátozott tanári katedrájával, ő, aki a nők választójogáért — mint eszközért, szóval és tollal olyan sokat küzdött — amikor a nők választójogát törvénybe iktatták, kicsinyes szempontok, meg nem értés következtében — háttérbe szorult és imponáló tudását és szervezőképességét, melyet . nagyszerűen érvényesített volna a köz javára, a gyakorlati életben — továbbra is az elméleti propagandának kellett, szentelnie. Utoljára a háíboru befejeztével beszelem vele. Az öldöklő fegyverek elpihentek már, de ő látta, hogy a felelősségüket fel nem ismerő irányítói az emberiség sorsának még sokáig nem tudják a békét biztosítani a megkínzott emberi-Lovászy Mártont, a magyar közéletnek a napokban elhunyt kimagasló alakját benső, igaz barátság fűzte a magyarországi szerbség több vezérpolitikusához. Különösen Tomics Jásót és dr. Hadzsl Kosztát szerette nagyon. Dr. Hadzsi Koszta mondotta el nekem alábbi visszaemlékezését a »magyar Cincinnatusról...« Régi barátom: Lovászy Márton halálhíre nagy szomorúságot okozott nekem, mert mindannyian tiszteltük és szerettük a daliás magyar férfiút, akiben a régi világ lovagiasságának, egyenességének és igazságszeretetének mintaképét láttuk. Amikor a magyar impérium idejében a szerb egyházi és iskolai autonómiáért nagy harcban állottunk, Lovászy egyike volt azoknak, akik minden tekintet nélkül, a legharciasabban és legkészségesebben szálltak síkra a szerb nép kulturális és politikai jogainak érvényesüléséért, annak ellenére, hogy az egyes kormányok, különösen a koalíció alatt, erős nyomást fejtettek ki, hogy Lovászyt erről az útról letéritsék. Lovászy nagy igazságszeretetével továbbhaladt a maga utján és sohasem tágított, sem a parlamentben, sem a szerkesztésében megjelent »Magyarország« cimü lapjában és legerélyesebben képviselte a mi érdekeinket, önzetlensége példátlan volt Nagyon jól tudom, hogy a magas szerb hierarchia bizonyos része puhitási kísérleteket tett Lovászynál, remélve, hogy anyagi eszközök igénybevételével sikerül majd lebeszélni vagy eltéríteni az egyházi autonómia érdekében kifejtett működésétől, de ezek a kísérletek Lovászy Márton becsületességén és tiszta lelkén hajótörést szenvedtek. Pedig családi összeköttetései révén lelkiségnek. Rezignálton, de az ő örök szelíd mosolyával állapította meg: »Úgy látszik, az én elpusztithatatlannak hitt flegmámat is kikezdik immár az események.« Minden kulturlény, ki a pótolhatatlan értékek elvesztése felett őszinte sajnálkozást tud érezni, de azok Is, akik az emberiség vergődésének ebben a súlyos epochájában léha mulatságokban és gondtalan tobzódásban lelik kedvüket, komolyodjanak el egy pillanatra és küldjenek képzeletben egy babérágat arra a hamwederre, amely Glücklich Vilma értékes egyéniségének, nemes alakjának földi maradványait rejti magában. Dr. Révészné Krausz Lenke timebb barátságban volt a magas egyházi körök legmértékadóbb tényezőivel. Sajnos, mint a mi generációnk legtöbbjének, neki is főleg rossz sorsban volt része, csak szakadatlan küzdelem, nélkülözés és szegénység jutott a közjóért folytatott harcában osztályrészéül és egész életéből nagyon kevés gondtalan és derűs napja volt. Lovászyt a legbensőbb barátság fűzte néhai Tomics Jásóhoz, akit rendkívül tisztelt és szeretett Máskép sohasem szólította, mint »Jásó bátyám.« Valahányszor Budapesten jártam, mindig kerestem a találkozást Marci barátommal, mert élvezet volt vele társaságban egy-két órát eltölteni. Üde szelleme, férfiassága és lovagias felfogása mindenkire a legjobb benyomást keltette. Csodálatos ítélőképessége volt és előrelátott sok mindent, ami később be is következett. * Emlékszem, 1914 február első felében, amikor visszatérőben Máramarosszigetről, ahol a rutének elleni nagy, úgynevezett skizmaperben, mint védő működtem közre, felkerestem Budapesten Lovászy Mártont a »Magyarország« szerkesztőségében és akkor azt kérdezte tőlem, vájjon Máramarosszigeten képviselve volt-e az orosz sajtó is. Igenlő válaszomra azt kérdezte tőlem, hogy az orosz sajtó képviselője nem nyilvánltott-e véleményt arról, hogy mikor tik ki a háború Ausztria-Magyarország és Oroszország között? Azt feleltem, hogy ezt is megkérdeztem az orosz újságírótól, de az megnyugtatott, hogy nem lesz háború, legalább is egy pár esztendeig. Lovászy erre nagy meglepetésemre ezt mondotta nekem: »Lehet, hogy Oroszország még most nem akarja a háborút, de nem csak rajta rauSk, hogy; ez az elkerülhetetlen háború mikor fog kitörni, mert biztos tudomásom van arról, hogy a monarchia igenis készül a hamarosan megindítandó háborúra.« Alig pár hónappal később beteljesedett a jóslata és ránkzudult a borzalmas agy háború minden rémsége.-&■ A háború kitörése után Debrecenbe internáltak több társammal együtt, dt megengedték, hogy odavaló utaztunkban egy éjszakát Budapesten töltsünk Persze nyomban felkerestem Lovászyt, akitői megtudtam, hogy ő és társai, légi elsősorban gróf Batthány Tivadar rendőri felügyelet alá vannak helyezve és így legjobb akaratuk ellenére sem tudnak rajtunk segiteni. Búcsúzóul azt mondotta nekem: — Már nem bánom, látom, teljesen tönkremegyünk, vegyék el Horvát-Szlavonországot csak ne bántsák Magyarországot . * Közben lezajlott a nagy háború és bekövetkezett az összeomlás és a forradalom. Lovászyból kultuszminiszter lett, majd, amikor a kormány balrafordolásával nem volt megelégedve, lemondott és vele csak ismét hosszú évek múltán találkoztam, itt: Jugoszláviában. 1924-ben dolgom akadt Szomborban, ahol várakozásom ellenére hamarabb kéfezüjtem el tennivalóimmal mint ahogy számítottam. A Szombornak szánt napot úgyis elveszettnek tartottam és ép azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek, amikor eszembe jutott az én kedves és szeretőit Jó Mard barátom, aktról tudtam, hagy tnl a Dunán, Baranyában, a kis Batina községben tölti napjait a magyar Cincinnatus, mint Virgtlius, a Fekete tenger partján és megfagytam a sofőrömnek, hogy vigyen Bezdánba, ahol a dunaparti kocsmárostól megkérdeztem, hol lakik odaát Baünán Lovászy Márton, a volt magyar miniszter. A kwesmáros egy csinos »kis villára nuftatott, mely a Dunaparttöl öt percre feküdt* Tessék átmenni, mondotta, biztosan otthon találja. Pár perccel később már csőin akban voltam és áteveztem a másik partra és úgy két óra tájban érkeztem meg Lovászy villájához. Rögtön felismertem Lovászy szikár hatalmas alakját, amint felgyürt ingujjakkal, fején nagy búr kalappal, metszette a szőlővenf géket Megszólítottam a magyar Cincinnatust, aki első pillanatra. fel sem ismert, hiszek évek óta nem láttuk egymást fe természetes, hogy az idők vasfoga mindkettőnket megviselt í Leírhatatlan volt Lovászy öröme, amikor megismert Nagy bánat fogott el annak láttára, hogy ez a bölcs és becsületes férfiú kénytelen itt tölteni napjait messze hazájától, melyet gondolataiban is úgy becézett mint az anya gyermekét: Láttam egész magatartásán, hogy sokat szenved. Láttam és éreztem, hogy a honvágy megöli ezt a hatalmas embert Eszembe jutott Sienkiewitznek egyik gyönyörű novellája, amelyből a köftö leírja, milyen rettenetes érzés a honvágy. Leírja, hogy egyik nap estéjén a Csendes óceán egyik szigetén, mint internált ült egy hatalmas kősziklán és olvasott, amikor egyszerre ismerős hangokat hallott a levegőből. Felnézett az égre és megpillantotta a nagy rajban V alakban arravonuló darvak csapatát A télen melegebb égöv alá vonuló madarak jellegzetes hangja eszébe juttatta szülőföldjét mely a darvak hazája... Ekkor oly szivethasitó honvágy fogta el, hogy hazament és nyomban megirta legszebb novelláját, melynek címe: »Az én falum...« Lelki szenvedései kimondhatatlanok voltak. Ennek hatása alatt talán én voltam az első, aki igy szóltam hozzá: — Jó Marcikám, a hazádon kívül te el fogsz pusztulni. Bele fogsz halni a honvágy okozta bánatba. Feledj el mindent és erigy haza! A magyar Cincinnatus megkövette tanácsomat és hazament. De talán otthon még szerencsétlenebb és boldogtalanabb volt mint idegenben. Isten nyugosztalja kiváló, drága és felejthetien barátomat, ezt a nagy embert akinek minden gondolata mindig nemes volt.«, Mayjor József MÉCS LÁSZLÓ f HINNI Hinni a tavaszban, hinni a telekben, hinni a derekben, hinni a hegyekben, hinni a völgyekben, esőben, szelekben, hinni a hernyókban, hinni a lepkékben, hinni madarakban, hinni józanészben, hinni a jósúvben, hangya-akaratban, hinni a tegnapban, hinni a jeleben, hinni a jövőben, hinni szerelemben, hinni koporsóba, hinni a bölcsőben, hinni az éjszakában, mely hajnalokat vajúdik világra, hinni a nappalba- mely napfényt szór emberre, fára, virágra, hinni a gyárakban, hinni a várakban, hinni a tanyákban, hinni a mátkákban, hinni az anyákban, hinni nagymamáikban, hinni a munkában, hinni az imában, hinni a szenderben, hinni a szegényben, hinni a gazdagban: hinni az emberben, hinni pihében, hinni vasban, iában, puhában, tömörben, hinni a gyönyörben, mely Istenhez vezet sivatag csömörben, hinni a családban, mely but és örömet: embert hoz földünkre, hinni szüzességben, mely liliomokat plántál a földünkre, hinni a haragban, mely kigyókbői ostort fon a. kőtárokra, hinni a Bűnben, mely bünbdnathoz vezet, köimytengerben fereszt, hinni bűnbeesésben, melyből karácsony lesz: Krisztus és kereszt, hinni az erényben, hinni hallgatásban, nótázó mámorban, hinni a kenyérben, hinni a jó borba, nyitazó Arhpfban, hinni a forradalomban, mely tengerbe futtat mocsarakat, hinni a Jósáéban, mefy fájdalmak ágyában tengerbe szálad, hinni a nagy Célban, mely magához húz, mágnesez mindeneket: bűnt, erényt, bánatot, örömet, éjt, napot, folyót, embereket, millió hajszálgyökérrel élni a mérhetetlen Mindenben, millió ködökzsinórral élni a nagy teremtő Istenben: hinni! . . .• . .v„. A magyar Cincinnátus Lovászy Márton halálára
