Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-21 / 232. szám
18. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927. augusztus 21. be® majd méltó emléket állítok neked. — Köszönöm, fiam, én már azt nem fogom olvasni... Amint mondtam, sok veszteség ért, Párisban nem tarthatom magam tovább, vettem hát egy házikót Villaparisis-ban, — a jövő hónapban odaköltözünk. — Csak addig lesztek ott, amig be nem hurcolkodtok a palotámba. — írói fantázia, fiam. Engedd meg, hogy ezt a déplacement-t ne reméljem hamarosan... Ami pedig téged illet, egyelőre csak padlásszobában fogsz lakni, ami ugyancsak messze van a palotától. Mivelhogy se ügyvéd, se közjegyző nem akarsz IdnnL, azzal segítem elő a halhatatlanságodat, ami tellik a szegénységemtől. Lehetővé teszem, hogy Párisban maradj. ( - -— Köszönöm, apa. — De aztán iparkodjál, fiam, siess! Mert csak két, legfeljebb három évig támogathatlak. Addig adhatok csak szerény havipénzt neked, azután — — Ne féltsd a fiadat .akiből nagy iró lesz, vagy pedig nem lesz belőle semmi. És, ugy-e, te se hiszed, hogy a fiad semmire se való? A hir, a dicsőség s a jóllét talán nem jön meg 2-3 év alatt, de ha ezekben az esztendőkben szorgalmatosán tanulok s a tehetségemet kiképzem, majd csak megélek valahogy az embertársainkból. — Hogyan, fiam? — Kiismerem és lefestem őket minden erényükkel és minden hibájukkal. Ez az irói mesterség, apám. Nálam nem a mesék lesznek érdekesek, hanem az alakok, nem a törté- j nések lesznek a fontosak, hanem a ' jellemek. — Talán helyesen fogod föl, fiam. Ha jól értem, nem képzeletbeli figurákat fogsz festeni. — Valódi alakokat fogok elképzel- ; ni, apám. Már képzelem és képezem őket. Az embert fogom rajzolni, a valódit, az ember életét, jellemét, sorsát s az ember komédiáját. — Nem tudom, nem értem, fiam. S nekem alapjában mindegy, hiszen nem nekem írsz... Anyád már bérelt részedre hajlékot. Manzárdszoba ugyan — — Sebaj apám. Majd leköltözöm onnan n i főbb a bel étage-ba. — Isten segítsen, fiam. A szállásod: rue Lesdiguiéres. No. 9. —Valamikor majd emléktáblával jelölik meg. — Adja Isten! A fiatal iró egy hét múlva odaköltözött, magával vitt egy csomó papirost és megkezdte irói pályáját. Az ajtajára kiszegezett egy névjegyet, fényezett papiroson, cikornyás betűkkel, aranyozott szegélyűt, aminő divat volt a múlt század elején. Akik elhaladtak az ajtaja mellett, ezt a nevet olvasták le róla: Honoré de Balzac. Praga-Piccolo Személyautó — 4 üléses — utolérhetetlen rugózása kis túrakocsi’ nagyszerű motorral, meglepően csekély üzemköltséggel. Ára 5 ballonkerékkel, teljes B o s c h-f e 1 s z e r e 1 é s s e 1 Din. 65.000 Garantáltar szolid és tartós kidolgozás Tegyen próbautat! „RECORD“ IPARI ÉS KERESKEDELMI R.-T. NÖVISAD Temerinska 6 mos Akác. édes akác... Tölgy, bükk, cser és a többi fák szeretnek nagy, homályos, bus erdőkben élni. Ezek a fák egyedül olyan árvák. Tömzsi kerek törzsük olyan gyámoltalan a mezőben, mint valami eltévedt óriás a gyermekek között. Nem tudják, mihez kezdjenek az erejükkel. És elvá gyódnak vissza, a messzi erdőbe, ahol virágtalan águk egymásba karol és álmodnak meddőn, szomorún a titokról -- a uirágtalanságukról. Mennyivel más az akác! — csupa nyílt derű, lelkendező ifjúság, magabiró, egyedül — egymagában induló bátorság. Velünk é! a faluban és a mezőn: barátunk, édes meghitt bizalmasunk! ö a fák között az, ami a madarak közt a pacsirta: a dal. Fel se tűnik, ha látjuk, bárhol. Mosolygunk rá: ismerősünk. Jelenléte bátorít: az otthon meleg jóságát Inti felénk. Édes, fehér, bársonyos virága a gyermekségünk tündésmeséje: édes feledhetetlen ize. Karcsú, izmos teste: ifjúságunk ereje. Néha kétszer is virágzik, nem akar tudomást venni az őszről, mint meleg, szeretni akaró, a múlandósággal szembeszálló piros embersziv! A fája kemény, hajlékony, de nem törik, mint az acélleikü férfi. Tüskéje van, amivel nem támad, csak a megrabiói ellen védi magát, önérzetes Az illata, mint az anyánk szava: hiv, magához!... bármerre járunk... És emlék ő az életből, visszajáró szent meghatódás: akác, édes akác!... * Akkor virágzik, amikor legszebb a tavasz: májusban. A Tisza meg-meg borzong... a szellő akácillatot hint rája... A füzek uj, friss hajtásai busán csüngenek ilyenkor az ezüstbabok fölé.. érződik: ezek a füzek elátkozott királykisasszonyok, akik csak nézik, nézik az élet vizének változásait, de: nem élik! mert az ajkuk nem nyílik dalra: virágra, soha! Barkáikat a bánat ünnepére viszik, ahol ők csak: Ígéret. Ha a bojtárgyerek sípot csinál belőlük, a hangjuk sikoly, fájó panasz, mert soha sem hagyhatják el a Tisza partját... a mozdulatlan, halott bánat jelképei ők a nép szivében. A libapásztorok is nem a füzek alá telepszenek mesélni, ott nincsen színe az életnek, hanem az öregedő akác alá a töltés oldalában. És a mese itt azért olyan édes, mert közbe-közbe csipegetik-eszegetik az édes mesebeli kalácsot: az akácvirágot. Tudjátok-e, kezdi az egyik lányka a mesét, a királyfia erre jár... itt jön át a kompon Bácskába, hogy kiválassza magának ä legszebb lányt. Ilyenkor a derűs barna és kék szemek merengőn néznek el a Tisza fölött a Bánátba, ahol épen készülődik a komp, hogy átjöjjön. Deli révészlegények izmos karja elköti a karvastagságu kötelet, ellökik a partról, a komp beér a Tisza folyásába. Innen már jár magától egész a bácskai partig. Honnan jön szép lány? — kacsint az egyik utasra a révész. A megszólított szégyenlősen lehajtja fejét... miért kérdezi? Ne hallgass a révészre lányom — inti a lányt egy idősebb asszony. Aztán miért, néném? — ingerkedfk .a révész. Mert a révész mind szép szavú, de állhatatlan. Megreng a komp. most van a Tisza közepén... fölfigyel a révész ... meg volt valami keserű is az asszony szavában, hát szép csendesen kérdi: olyan rossznak tart bennünket? Sokszor jár a komp ide-oda — szól az asszony és egy messzi fájás zeng a szavaiban, oszt sok a szép lány Bácskában is, Bánátban is... Kend hova való? — kérdi a révész. Hej fiam, annak Idején megnézlek engem is, még a révészek Is — teszí utána a csengőbb szóval: mint mikor sugár csillan a szívben. Különben látod, hová megyek! A komp most beleütődik a bácskai f*-1 lajba. Kikötik. Ehneanete. a népetek a ttagi nnbninr tudja kosarát rendbe tenni... lassan indul kifelé. A róvészlegény rettenetes csomókat köt a kötélen, mintha örökre erre az oldalra akárná kötni. A lány ott megy el mellette... mélyen a szemébe néz a révész... a lány úgy mosolyog, hogy még a könnyek is kicsiüanak... Jön-e még erre? — kérdi a legény, miközben kalapja mellöl a lány kosarába ejti a fehér akácvirágot. Talán... suttogja a lány. Láttad? — kérdi a mesélő kis liba■ásztor. Társnői némán intenek a fejükkel... és szemükben az élet ölelkezik a mesével ... A Tisza is viilódzik... forró förgetegként ömlik mindenfelől az illat: akác, édes akác ...-* A kis fehér házak ablakát nem csukják be éjszakára... hadd jöjjön be ez a szent Slat: a tavasz. Nyugtalanul alszik a lány, vad forróságok lobognak a vérében... beleölel az éjszakába... valahol furulya szól. A Tisza felett bomlottan ragyognak a csillagok. A lány nem bírja tovább; felkel, az ablakhoz megy. Megreszket... csókok tüzét érzi a testén.., sóhajt: akác, édes akác... és mintha csókolna, megismétli százszor. így fonóik össze az első csók Ize az akác illatával. Fölriad az anya, nem érzi maga mellett a lányát, sóhajok reszketnek el hozzá, odafigyel és valami régi, szent melegség fut a szivére és önkéntelenül ő 's mondja a szókat, amik neki az ffju■ ig izét hozták el most ide az éj szakálla, mikor ő is érezte a tüzet ajkain: akác, édes akác ... Aztán mély, omlós sírással elsírja magát, a fejét belefurja a vánkosba, hogy ne hallják, hiszen annak vége... ó: akác, édes akác!... * A régi, elöregedett akácot egy napon kiszedik a földből. Ez az akác az ablak előtt áll: egy élet szobra... A név nincs belevésve: aki ültette: élt, dolgozott és elment. így tesz az akác is: él, virágzik és mint nagyon öreg emberek, a koronája érzi meg legelőször az időt, kopaszodni kezd. Menni készül — mondja a gazda. Lelke van — felel az asszony — haldoklik. Édes apám — csendül fel a gyerek hangja — csináljon belője padot Kis padot: ide az ablak alá. Azt, azt kis fiam, kár lenne a fájáért: szolgálni tud az még... Csodálatos: tavasszal ássák ki, mikor a hó elment és a napsugár int az életnek. Mosolyog az öreg... néz fel az égre a gazda és az ásó megáll a kezében... kis fájást érez: asszony, talán még hagyhattuk volna. Az asszony a kis kapuban áH, két kezével átöleli előtte álló kisgyermekét, így melengeti magát boldogan, elkorhadt volna, nem maradt volna belőle semmi sem. Igaz, igaz, folytatja a munkát az ember és ahol lehet: kiássa a gyökeret, hogy ne kelljen vágni. Védte a házunkat vihar ellen — szólt az asszony. És milyen édes volt a virága, emlékszik a gyerek édes izekkel a szájában, majdnem sirón. Nagyot szippant a gazda, tömködi a parazsat, nem akar égni... mert most nem szivja lélekkel a pipát... érzéseiben valaki jár nehéz súlyosan, mint a föld... egy öreg paraszt barázdált arcát látja, aki egy régi tavaszon ültette ezt a fát és ó, de sokszor szakított neki róla édes, mézes fürtöt... aki itt pipázott a fa alatt s komoly hallgatások csendjében el-elvfflantott egy-egy szót, amiben úgy magához tudta ölelni öt: a gyereket és egy szomorú szemű aszszonyt. az anyát... Nekem meg as apám volt: aki áttette — féred ki a szó a gazdából Megái a szomszéd Is egy szóra, no mas bogy segítse a törzset ktemefai a földből, mert ez szomszédi kötelesség. Hát csak kiszolgált — szól a szomszéd. KI, hogy áldja meg az Isten — felel a gazda. Pad lesz belőle, kispad — örvend a gyerek. Nehezen indul — mondja a szomszéd. A fa meg mintha bánkódna, meghajolt derékkal, lehajtott fővel néz körül... egy két száraz levél, ami megbújt rajta valahol, hull le — mint a távozó bucstv pillantásában a könnyek! A gazda félreáll, a szomszéd az utolsó gyökeret vágja el. Aztán nekifekszik, átöleli a két kezével és a fa nehézkesen, mint ahogy öreg emberek fekszenek el pihenni: a ház elé hall. No, fuj egyet a szomszéd. Kidőlt, kiszakadt: elment... gondolja a gazda is és a verítéket fáradt, szomorú mozdulattal töröli le a homlokáról és nem szól, csak belülről érzi a szókat, amik szivére esnek, mint nehéz, forró könnyek: akác, édes akác!... Kristály István Rz igazi oluasó Ott fekszik elnyúlva a csónak fenekén, a víz lassan viszi, amerre kedve tartja, az evezők behúzva, ő nem látja merre, hova, — olvas. Tegnap egy bokor tövénél találkoztam vele. Azaz csak láttam, mert hiszen ő nem vett észre engem, ő olvasott És látom olykor tulzsuífolt várótermekben, látom a villamoson, egyik kezével a támasztóba kapaszkodva, miközben a körülötte állók jobbra-baka lökdősík. ö nem érzi — olvas. Szeretettel és némi irigységgel nézem. Aki maga is ir, vagy szeretne írni, az már nem tud igy olvasni. Az soha többé nem tud elfogulatlanul olvasni. Sóba többé nem tud egyszerűen belemerülni az élvezetbe. Valahogy hivatalosan csinálja. Nem azért olvas, hogy olvasson, hanem látni akarja, hogy a másik, hogy csinálja. Megfigyel egy fordulatot megjegyez egy szép és uj jelzőt, állandóan összehasonlít azzal, amit ő irt vagy ima. Szüntelen azon morfondíroz, vájjon 6 különösen kedvező körülmények közt ha egyszer nyugalma volna, vagy élményei volnának, ha bátorsága volna, vagy valami csodálatos, de elképzelhető inspiráció hatása alatt állna, tudna-e hasonlót írni. Irigykedik és a legszebb fejezetek közben a maga gondolatait éS és képzeletben írja a nagyszerű müvet — amit sohse fog megírni. Milyen jó az Igazi Olvasónak, ö nem gondol másra, ő benne ä a törénetben, amit olvas, együtt örül és szenved a hőseivel és elfelejti, hogy azokat egy másik emberi elme alkotta meg. Nem gondol rá, hogy ő hogy Írná vagy irta volna meg ugyanazt, hanem belemerül az iró széliemébe, egybe olvad a leikével és ha van halhatatlanság, úgy azaz, mikor egy régen halott iró könyve egy Igazi Olvasó kezébe kerül. És milyen szerény az Igazi Olvasó. — Én nem értek az íráshoz — mondja — én csak egy olvasó vagyok. »Csak«... óh Istenem, »csak«... hiszen Te vagy legfőbb fórumunk és itélőszékünk, Tőled függünk, óh Igazi Olvasó! Nem igaz, hogy a kritikusoknak írunk. Hiszen a kritikusok nem minket kritizálnak, hanem önmagukat. A maguk álmait keresik a mi Írásunkban és lehúznak bennünket, ha nem találják meg nálunk, amit hasztalanul kerestek önmagukban. Mi Neked Írunk, ó Igazi Olvasó. Ha Te kitárod felénk karjaidat, akkor tudjuk, hogy nem egészen hiába próbáltuk szegény szivünket sorokba szedni és hasábokba tördelni. Ha elfordulsz tőlünk, az megfelebbezhetetlen Ítélet, kivégzés. És ez igy van jóL Mert sokan vannak a kiválasztottak, de kevesen a hivatottak és amig Igazi Olvasók lesznek, addig mindig lesznek igazi Írók is. Rád gondoltam, mikor a Könyvbarátok felhívását olvastam és azt gondoltam, hogy amig lesznek Igazi Olvasók, akik lelkesedéssel és szenvedéllyel olvasnak, addig mindig és mindenütt testnek igazi irók is. Lucia
