Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-21 / 232. szám
1927 augusztus 21 17. oldal BÁCSMEGYW napló Csolnakázás Kisértet-Tavon Irta: Hegedűs Lóránt Halálunk édes bódulds: Kisértet-Tavon, sikló csolnakon, Visznek minket el. Én e tájat jártam, sok mesét ta-Háltam, Fél álomban elsugom nektek őket, Ititkosán s oly csendesen Mint csobban az Élet árja, mikor [utoljára a Végtelenbe vész. Fölriadtam. A hold imbolygó rezgő fénye vetődött be a vasúti szakasz ablakán. A vonat nagyot títődve megállt, amint kinézek nagy tavat látok, az állomás szerint a W£rthi-tót. Reggel még nem tudtam, hogy erre visz az ízt, az osztrák gleccserekhez és most váratlan elémbe mered, mintha nehéz álmából rázná fel az emlékezet: negyven éve lesz, hogy utoljára jártam, fiatal voltam itt. Hogy elmúlt minden azóta: minden, minden: ember, remény, béke, ország, idő. S a hold kisértet-sugazával ezüst-szin bogos hálót vet ki tóra s mig habjain ringatja rejtelmes fényét, mindnyájunkat áthálóz földöntúli hatalmával. Már indul is. indul: Rejtély-tutaj indul a holdas éjszakában Kiséríettavon. Mily sáppasztó csoda! Nem látjátok: a tutaj lebeg, mintha nem érné a viz fölszinét, csak siklik-sik- Hk, bűvös erőn titkos cél felé. Nézzétek csak: miféle villanylámpák billenek a rejtelmes tutaj előtt, most itt, most ott, phoszforos zöld szemüket villogatják, megint behunyják és ide-oda röppennek a párás légben; nem lámpák ezek, mind megannyi éji Szent János-bogár, mely kisértet utján kiséri a Kisértet-tutajt. Zene is hallik: óriás vizi csiborok húznak magukkal zing zengve cirpelő zöld fénnyel rekkenő tücsökhadat. A tutaj körül töménytelen _ kis csolnak csobog hangtalanul: épen olyanok, mint aminőben most negyven éve tanított engem Klein Gyula a botanika műegyetem tanára, jó szívvel. Most is ott ugrál a kis alakja a csolnak között — de furcsa, hiszen már negyedszáz éve nem él. És mi hajtja a sok csolnakot, hogy folyton a tutaj felé tolonganak: nem látok bennük senkit, ám szivárvány szin buborék ül mindegyikben — mi az: emberi sóhaj vagy haldokló utolsó lehelete? Most jön a tutaj: Sikük a vizen, de nem érinti azt, ezer és ezer szálfából van összeróva, de egyik gerendának sincs rostja, göcse, keménye; mind átlátszó, mint a köd párája. A tutaj telisteli ködfigurákkal, mind ismertem őket vagy most újra megismerem alakjukat: testükön átsüt a holdsugár — mind mind itt vannak, kik meghaltak negyven év alatt s most úsznak tovább rejtelmesen. Hová tartanak? A Kisértet-tutaj egy nagy zugó szakadék felé halad: holdfény mutatja, hogy ott hatalmas vízesés zuhan a gör^eteges pusztulásba le. Ott jártam én, omladó szélén, mikor el akartam menni innét, végül megfogta ruházatomat egypár áfonyabokor és visszatartott. Mivel ott jártam egyszer, azért ismerem meg most a Kisértet-tavat és a sok csolnakost, kik emberszemet kerülve folyton, folyton igy siklanak az Időben, mit ember meg nem ért soha. A tufaj ormán egy óriás kormányoz. Szakála holdsugár, teste átlátszó, szemének mélyéből villamos reflektor sugároz, körüljáratja az éjben fénykévéjét s abban a pillanatban, mikor homlokomat éri a fény, valami megmozdul bennem: a Hold tekintetéből élővé válik az őtet illető emlékezet. Hisz ez az én öreg szolgám: Böcz Sándor. A kisértet szeme újra rám fordul és megint megérti agyam túlvilág! fénye villanását: az utolsó szó amit Sándor szolgámnak mondtam halála előtt, ez volt: »elsőkből lesznek utolsók, utolsókból lesznek az elsők«. Ö evvel az igével halt meg.1 így van, igy van a Kisértet-tavon,' legnagyobb a szolga, s legkisebb a fejedelmi ur. A tutaj os nem néz, most feiern és azért várnom kell a nagy titok meg-! fürkészésével. Csak nézek, ámulok, mind ott vannak a tutajon, kik el- j mentek azóta: nagyszülők, szülök, ; imádott tanárok, szereteíszivü Pista j bátyám, mc&gyü.o't barátok, kedves j ellenfelek s mily hoszu sor, s mily szédítő távlat mindegyik külön ge-1 rendán áll, egyik gerendának sincs ! rostja, göcse csak foszlányos köd I tetézi azt. Öreg Heinrich Gusztávot megismerem. Igen negyven év előtt igy nézett rám a partról, mikor először szabadultam neki lélekvesztőmmel a Wörthi-vizeknek. Akkor is nevetett, most is kacag, hunyorgó kisértet-szemével. De mi tartja fenn a vizen? Mi tartja fenn? Meg kei! várnom, mig a kisértet j kompos tekintete megint reám vilá-! git és szem sötét kamrájából életre ! vonzza az ő teremtette emlékképet I újra. Sándor szolga pedig nagyon figyel az óriás tutajon, amin siklik, vigyáznia kell, merre viszi őket: éri-e a lezuhanó vizesés görgőjét és akkor örökre eltűnik vagy felém hozza őket, hiszen már tudja, látja, érzi, hogy ez én Kisértet-tutajom. A Pörtschach-i félsziget ormán szembevág velem a kisértet-tutaj: villognak a zöldszemü Jánosbogarak az éjben, ciripel a k'sértet-bogársereg, tolonganak a csónakok, de nem Az u. n. családi tanács családi szerencsétlenséget vagy legalább is családi kellemetlenséget jelent. Ez' a tiszteletreméltó és ünnepélyes testület rendesen akkor ülésezik, ha baj van vagy bajt akar csinálni. A fiú jövőjéről tárgyaltak. A »szerencsétlen« minden áron iró akart lenni s a tanácselnök ta boldogtalannak atyja) azt találta, hogy a vesztébe rohan. — Jó iiázból való és hozzá tehetséges ifjú, — minek a litteratura neki? Az csak olyanoknak való, akik előtt a becsületes polgári és vagyonthozó pályák el vannak zárva s akiket kicsaptak az iskolából. De az ő fia, aki mindig jó diák volt — Így okoskodott az apa és izgatott volt, az anyja ellenben a fiú pártjára állt. Óh, az anyák mindig védik apjuk ellen a fiaikat, még akkor is, ha igazuk van nekik! S Laura aszszony is szót emelt a vádlott érdekében, mert a nők. még ha édestestvéreik is a gonosztevőknek, pártolni szokták az írókat és büszkék reájuk. Az öreg ur nehéz eset volt s nem könnyen tágított a szigorú elveitől. Annyit mindenesetre elértek nála a hölgyek, hogy kompromisszumra lett hajlandó. S az eleintén ugyancsak viharos tanácskozás a családfőnek ezzel a békülékeny szavával végződött: — Majd csak megegyezünk. * A fiú hazaért a könyvtárból, ahol falta a sok nyomtatott betűt s csodálkozott, mikor az apja benyitott kicsi szobájába. Nem tudta, hogy törvényt ültek az ügyében s elfogulatlanul, vidáman tekintett az öregre, aki bosszúsan kezdte: —Elégedetlen vagyok veled, fiam. — Nem csodálkozom, apám. Az apák ritkán elégedettek a fiaikkal. — óh, az ostoba apák elégedettek! • — Azok is csak az ostoba fiaikkal, — replikázott a fiatalember. — Talán igy lehetne formulázni a tételt: az apák néha elégedettek a szamárérik el a tutalt, melynek lakóssága most már ezernyi főre nőtt, legalól a jó szolga, hátul a jó király. A Sándor tulvilági szeme megtalál tekintetével ismét s lelkembe veti fényét: ő az én fényem és én az övé. Értem, értem Sándor minden élő ember fönntartja az Örökkévalóság fölött azt a holtat, akire gondol, s a Kisértet-tutajon mindenki azon a gondolat gerendáján áll, mellyel mi álltunk előtte, mikor utoljára beszéltünk vele. A mi utolsó gondolatainkba vannak belekapaszkodva a halottak, s a sok apró kisértet-csolnak nem más, mint a mi vágyódásunk, mely a mi leheletünkkel keresi őket a végtelen vizen. Nagy lökést érzek: a vonat elindult s a holdat felhő födte el. Kinézek a fülledt vasúti szakasz ablakán: nincs tutaj: nincs tücsökzengés, nincs Szent János-bogár, szolga s király mind eltűntek ők. Csak bennem maradt meg boldogító vágyuk; utazni menni velők, nem félve, de sóvárgó vággyal s oly könnyen, mint a vizesés lehull csodahabzással s fölötte szivárvány szint ver a holdsugár. Oly bizonyosság szállt meg engemet, hogy többet tudtam meg, mint amire ezer könyv tanított. A nagy Titoknak ime nyitja ez: halálunk édes bódulds Kisértet-tavon, sikló csónakon [visznek minket el. Én e tájat jártam, e mesét találtam Fétd'omban elsugtam mostan nék- Itek, titkosan s oly csendesen Mint csobban az Élet árja, mikor [utoljára a Végtelenbe vész. utódaikkal, de mindig elégedetlenek a tehetséges fiaikkal. —- Ami engem illet, — védekezett az öre'gur, — én nem azért vagyok elégedetlen veled, mert tehetséges vagy, hanem azért, mert félreismered a tehetségedet. — Nem Te vagy az, apám, aki tévedésben vagy a képességeimről? — Az öregnek mindig több az emberismerete. mint a fiatalnak. S ha általában jobban ismerem az embertársaimat, mint a fiam, valószínűleg öt is jobban ismerem, mint ő önnönmagát. — A gyermek sokkal közelebb áll az apjához, — vitatkozott a fiú, — semhogy az világosan láthatná, jól ismerhetné és határozottan megítélhetné őt. Az emberismerethez bizonyos távlat kell, apám s ez a mi esetünkben hiányzik. — Az irói tehetséged egyelőre csak ily merész állításokban nyilatkozik meg s ilyeneket már épp eleget hallottunk tőled. S épp ez a tehetséged az. amely arra késztet, hogy komolyan beszéljek veled a jövődről. — Amelyhez nincs bizalmad, apám. — Amelyet biztosítani szeretnék, fiam. Ha a régi jómódban élnénk és számbavehető örökség nézne rád, semmi kifogásom se volna a kalandos terveid ellen. — Az Íróságot kalandos pályának tartod? — Kalandosnak, mert bizonytalannak. fiam. — Óh, apám. én a sikert oly biztosra veszem s ha apa időt engedne, amíg révbe futok — — Idő kell hozzá? — Természetesen, apám. Lehet, hogy a költő egyenesen annak születik, de az iró. aki a poétánál több is, kevesebb is. az is és más is. aki nemcsak gyönyörködtetni, de* oktatni. eszméket forrongásba hozni, problémákat fölvetni és megoldani és világnézetet képviselni akar. az ily iró, apám, tanulás utján lesz mesterré s ehhez idő kelt. Ketten Irta: Baedeker — Vájjon mennyi? — írója válogatja, apám. En a magam fejlődési idejét négy-öt esztendőre becsülöm. — S ha ezek az évek elmúltak? — Akkor megélek abból, amit Írok. — Ez kevés. Ha már erre a fura pályára lépsz, óhajtandó, hogy neJ csak jóllakhass a munkáidból, de a családodat is fölsegitsd. Nézd, én öregvagyok, a vagyonom nagyrészét elvesztettem s kívüled még három testvérednek a jövőjéről van szó. Anyád és én, ha falura költözünk és kiadásainkat a minimumra leszorítjuk, megleszünk valahogy, mert ott a hús. a főzelék és a gyümölcs olcsó. De mi lesz veletek és különösen veled? — Bízzál bennem .apám. — Én pedig arra kérlek, hogy bízzál bennem, fiam ... Már megállapodtam egy barátommal, jóhirü jeles jegyzővel, akinek az irodájába beléphetsz- Ennek a derék embernek, amikor még vagyonom és befolyásom volt. értékes szolgálatokat tettem s ő kivételesen háladatos kíván leftni ezért. Megígérte, hogy nemcsak szeretetteljes főnököd iesz, de valamikor, ha nyugalomba vonul, az irodáját is átengedi neked, olcsóbban, mint bárkinek. Nem szép perspektíva ez? — A szemtől függ, amely nézi. Én szebbet is tudok elképzelni... És azután, nekem semmiképpen se az a becsvágyam, hogy »notaire« legyek. — Az pedig, szegény fiam, a mi viszonyaink között a legszebb karrier s mivelhogy irótermészetnek vallód magad, be kell ismerned, hogy ez a hivatás nincs minden poézis hijján. Az ilyen bizalmiférfiu ismeri a családok titkait, előkelő összeköttetésekre tesz szert, a leleményességével és a diszkréciójával kényes ügyekben hálára kötelezi az ügyfeleit s ha egy kissé ügyes, beleházasodik valami gazdag famíliába, szép lányt vesz el s a társaságban is hamarosan előkelő pozíciót foglalhat el. — Mily kitűnő munkatársam vagy nekem, apám! A képet, amelyet vázoltál előttem, én gondosan és aprólékos gonddal fogom lefesteni s meglátod, mestermü lesz belőle! — Csacsi vagy, fiam. Mennyivel nagyobb művészet sikereket érni el ezen a pályán, mint leirni őket! — Gondolod, apám? Nos. ha maid nagy iró leszek, portrékat fogok rajzolni e nagyképü és fontoskodó uraktól elaire-obseur-képeket, de a kollégájuk lenni nem óhajtok. — Az ügyvédséghez mit szólnál? — óh ,apám, te azt se bánnád, ha hóhér lennék, csak Író ne legyek. Mily előitéletesség! — Ezt az előítéletet, szegény fiam, az Írókon kívül mindenki vallja. — Nos, végre jönni kell valakinek, aki hadat üzen neki. — Mily szerencsétlenség, hogy épp az én fiam az. aki erre a »dicsőség«-re vágyik! Mivel érdemeltem meg ezt? — Apám, csak azt kívánom, hogy egészségben élj s meglátod, örömed lesz a fiad pályájától és a sikereitől. — Fiam, szegény fiam, a te öreg apád már több mint hetven éve» » bár erős s egészséges vagyok, nem élhetek addig, amig te irói babérokat aratsz. — Ki tudja?... Mindig baj volt s mindig baj lesz, hogy az apák vénebbek a fiaiknál s nekünk külön malőrünk, hogy az én szeretett atyám több mint félszázaddal idősebb a fiánál. Nem csoda, hogy nem értjük meg egymást. — Erről le kell hát mondanom, fiam... Mégis, mivelhogy az anyád s a testvéreid, a nők gyarlók, a pártodat fogják, nem maradhatok a vagyaiddal szemben egészen közömbös. Az ember sokat tanul meg, mire megvénül, kárpótlásul azért, amit elfeléjtett. Majd engedek valamit... A makacs öreg fog meghajolni, amennyire a merev tagjai engedik... — Óh, apám. kedved jó apám. ez igazán szép tőled s egy regényem-
