Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-14 / 225. szám
«et vet száznegyven fogacska van rajta. Ez a vonója. A tücsök cirpelő hangja tehát úgy támad, ha a fogas eret sima érhez dörzsöli. A tücsök hol a bal-, hol pedig a jobb szárnyát használja vonóul. Szóval úgy hegedül, amint neki tetszik. Nem minden ember látott ám tücsköt az életében. Egyszer az iskolában megkérdeztem a fiuktól, láttak-e már tücsköt. Harminc közül csak öten láttak. Ez onnan van, hogy a tücsök nagyon szemfüles kis jószág. Mihelyst valami neszt hall, tüstént menekül. Hirtelen besurran a kapuján és a föld alá, a gödröcskéjébe rejtőzködik. Ott aztán néha órákig is elmarad. Annyira óvatos. Amikor pedig azt hiszi, hogy a veszedelem már eltűnt, lassan, félve dugja ki fejét a fészek nyilásán. Aki a tücsök fejét egyszer meglátta, az sohasem felejti el többé. Igen érdekes egy fej. Nagy, vastag, négyszögletes és lefelé hajló. Két hosszú csáp van rajta. Ezek arra valók, hogy az eledelét keresés közben megtapogassa. Legkedvesebb eledele a növény gyökere. A gyökér pedig a növénynek legérzékenyebb része. Ha a gyökérnek baja esik, a növény csakhamar elpusztul. Azért kártékony állat a tücsök. A tücsök olyan fekete, mint a szurok. Nem is illik ez a gyászos, fekete szin az ő vidám, eleven, fürge természetéhez. Folyton szökdel, folyton ugrándozik. Erre valók az ő erősebb és hosszabb hátsó lábai. Repülni nem igen repül. Bár négy szárnya van. A szárnyai azonban oly gyengék, hogy nem bírják el az ő nehéz testét. Kétféle tücsök van. Az egyik a mezőn lakik és ennek mezei tücsök a neve. A másik az ember háza körül éldegél s ezt házitücsöknek hivják. A házitücsök valamivel kisebb mezei rokonánál. A színe sem fekete, hanem sárgásbarna. A tűzhely körül, a sütőkemence mellett üti fel tanyáját Alighogy leszáll az alkony, elkezd cirpelni és vígan muzsikál egész, éjszaka. ilyen magamfajta szerény népségnek mit sem hagynak. A virágok tündérkéje ismerte már Diri-diri Dongó egész ivadékát. Jóságos lelke még nem háborgott az illetlen szavak miatt. Csak ment, suhogott tovább. Diri-diri Dongó mindig csak utána. — Mondok én magának valamit — dörmögte a dongó — tiltsa meg ezeknek a tolakodó méheknek, hogy a maga birodalmában garázdálkodjanak. Legalább nem halok éhen. A házaknál az emberek csépelnek agyon csapóval, itt meg ezek eszik el előlem az édességet. A tündérke amúgy is rózsapiros arcát még élénkebbre festette a harag lángja. Kemény hangon szóit a dongóra: — De dologtalan, mit irigyled a munkás méhtől a virág édességét? Ott van előtted is! Szabad a gyűjtés neked is, azért csepegtet szolgáim kelyhébe a hajnal harmatozó tündére édességet, hogy a: munkát kedvelőknek boldog legyen az Jletük. De te lusta vagy, nem dolgozol. Felpattant a dölyfös dongó: — Mit!? Én nem dolgozom? Ládd, a nap még fel se jött és már itt vagyok. — Igen, válaszolta szerényen a tündérke s már a haragia s elmúlt — ifi lebzselsz céltalanul, mig a méhikék szorgosan gyűjtenek. Árulkodsz, irigykedsz, ahelyett, hogy dolog után látnál!... Röpülj, dongj, ameddig jó! esik. Üldözzenek az emberek, ne legyél nyugton sehol és légy a dologtalanság képmása... A tündérke alig hogy kimondta ezeket a szavakat, el is tűnt. Nyoma veszett s csak a hire maradt fenn. Diri-diri Dongó pedig azóta is folyton keresi, folyton dong utána, de többé soha rá nem akad. Elűzte tolakodásával s rajta maradt az átok: azóta is folyton dong. így lett Diri-diri Dongó. Kék s^arkaláb tövében, kis dombocska oldalán van a tücsök lakása. Nem valami fényes palota az ő háza. Egy gödröcske a föld alatt. Ez az egész. De azért aligha van nálánál boldogabb teremtés a réten. Mindig jókedvű s csaknem egész nap muzsikál. Kiáll a'háza kapuja elé és vígan hegedtilget. Csakhogy furcsa ám az ő hangszere! A tücsök hegedűjén csupán csak egy húr van. Ez a húr pedig nem egyéb, mint az egyik szárnyfedőjén levő vaskosabb, sima ér. A másik szárny fedőjén kiemelkedő ér meg fogas. Mintegy százharminc vagy a birka mindig arra megy, amerre a vezérkos. János bácsi pedig madzagon vezette a kost és kenyérrel csalogatta. A kolompok, meg csengők iszonyú zajt csaptak az országúton. Mindenki nevette, akivel csak találkozott. Egyszerre hallja ám, hogy kevesebb kolomp zörög. — Na nézd a csalóját, hát nem becsapott a kolompokkal, nem szólnak! Meg akarta nézni, hogy melyik a rossz kolomp. hát amint egészen hátrafordult, majd hogy le nem szédült a lábáról. Bizony nagyon szomorú volt az, amit látott Az utón ahogy jött, mindenfelé egy-egy birka holtteste éktelenkedett. Nem a Duna vizétől szédültek azok a vásáron, hanem mert betegek voltak. Istenem, micsoda vonulás volt az a noviszadi országúton! Nem tartott csak egy órába az ut, de Mire Noviszad elejéhez értek, éppenliogy a kis .báránykát vihette az ölében. Szegény felesége hideglelést kapott, mikor a történteket megtudta. De hát már nem lehetett a dolgon segiteni. Az asszony a báránykát nem ölte meg, hanem ott tartotta az udvarban szem előtt, hadd vegye a gazda kedvét, amikor ránéz, eszébe jusson, hogy nincs értelme az ilyesféle pénzpocsékolásnak. A bárányka nőtt és bégetett. Pántlikát viselt a nyakán és mint a hűséges kutya, mindenhová utána járt az asszonyának. Egyszer aztán furcsa dolog történt. Vasutat építettek a falu alatt. A bárányka sokszor elkalandozott és bárányhoz illő bárgyusággal figyelte a hosszú vaskigyókat és a vastag talpfákat. • Egy nyári délelőtt a bárányka megállt a sínek között és szaglálással iparkodott kitalálni, hogy mi a csuda az a hideg fényes, ami kinőtt a földből? Amint igy szaglászgatott, egyszerre távoli dübörgést hallott. Fölnézett, egyenesen arra, a honnan a dübörgést hallotta. A lába szinte gyökeret vert a nagy ámulattól. Iszonyú fekete szörnyeteg közeledett feléje tüzes szemeivel. A bárányka megbüvölten nézte az uj jövevényt. Állt és bámult, kimeredt szemekkel, mint a cövek. A vonat olyan szívtelenül átrobogott rajta, olyan csúnyául, hogy azt sem lehetett látni, bárány, vagy más valamilyen állat lehetett valaha. János bácsi szörnyen furcsa ember volt. Mikor megtudta báránykája szomorú végét, bepanaszolta az államot kártérítésért. Még pedig négyszáz dinárt követelt a bárányért. Persze, hogy bolondnak hitték Kuruc gazdát. A bírák előtt még magyarázgatta is ,hogy neki igazsága van. — Négyszáz dináromba került ez a bárány. — Dehogy is! Már hogy került volna! Hiszen ez volt a ráadás! A többi száz került négyszáz dinárba! — mondták neki. János bácsit nem lehetett megnyugtatni, ö négyszáz dinárt követelt a bárányért. Addig-addig makacskodott. mig el ítélték az államvasutat, hogy fizessen hat forintot a bárányért. Az államvasut fizetett is, de Kuruc bácsi is fizetett hatvan dinár perköltséget az ügyvédjének. Azóta is utálja, de még a bárányhust is. KAKAS VIADAL Irta Sebestyén Mátyás A mi kakasunk, a fehér tollú Jancsi, hires tollas ember volt a konyákén, mert ő kukorékolta fel legkorábban a tyúkokat. Még a nap fel se jött, ő már ott állt a kerítésen és kukorékolt veszedelmesen, még pedig azért, mert a szomszédék tyúkjai is, ha fölkeltek, mindjárt látták azt, aki őket felköltötte. Akkor aztán büszkén szállt le a kerítésről és ott feszített a tyúkjai között, akik nagyon büszkék volak rá, mert ilyen friss kakas nem akadt a környékben. A szomszédunknak is volt egy fekete tollú erőteljes Náci nevű kakasa. De ez a kakas nagyon lusta ember volt a miénkhez képest, mert mindig a mienk után jó ltárom percre rá, rikkantotta el magát, nagyon bosszankodva azon, hogy megint nem ő az első, hanem Jancsi, a szomszédja, akire titokban nagyon haragudott és aki ellen folyton főzte a bosszuállás tervét, amit már nagyon szeretett volna végrehajtani, csakhogy eddig még nem volt alkalom rá, különben régen megmutatta volna tudományát, aminek Jancsi aligha örült volna. Azért egy napon elhatározta, hogy lefőzi a mi Jancsinkat, de persze erről nem szólt senkinek sem, még Kotlós Máminak se, pedig az anyja volt neki. Elmondhatta volna annak bízvást a titkát, mert az nem kodkodácsolta volna ki senkinek, hanem még inkább segitett volna Nácinak a terv végrehajtásában. Dehát ő nem volt az az ember, aki a titkát tyúkra bízza, avagy attól kérjen tanácsot. Tudta ő is ezt a szép köz-420 420
