Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-14 / 225. szám
1927, augusztus 14. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 19. oldal miska huszár Egy hü ember története Károlyi Mihály, a magyar köztársaság száműzött elnöke irta a következő emlékezést hü huszárjáról, a »Berliner TagüblatU-ban: 'Alig nyolc éve, hogy elbúcsúztam tőle. El kellett hagynom az országot és Miska, a huszárom el akart kisérni. Nem vihettem magammal és az ötvenéves ember sírt. Ez a tmosu ma úgy tűnik fel nekem, mint más generációnak, más időnek eseménye. Nemsokára, miután minden összeomlott. Miska is meghalt. Hiibb lelket nem ismertem nálánál. Tizen négyéves voltam, amikor apám mellém rendelte. Én voltam a kiis gróf és Miska volt az első huszárom. Húszéves, izmos fiatal legény volt. Nem tudom már. vájjon apa berukkoltatta a katonasághoz, vagy nem. Ünnepélyes alkalmakkor zsinórozott dolmányban, kardosán jelent meg Miska. Utazásaimon ő kisért. Afrikába is velem jött. Elkísért Amerikába is. amikor első propaganda-utamat tettem az amerikai magyarok közt, hogy megnyerjem segítségüket egy uj Magyarország részére, ahol ne legyenek többé urak és ne legyenek többé szolgák. Velem volt, amikor ennek az uj Magyarországnak küldöttsége élén nehéz sziwel ott álltam Bcogradban, Eranchet d’Esperay előtt, hogy fegyverszünetet kérjek egy kimerült nép részére és amikor ez a tábornok a győző öntelt gesztusával felelt. Ott volt velem, amikor a puszta földjébe, amely az ő hazáia volt. egy batáreöveket bevertem. Azon a napon volt ez, amikor, mint a magyar köztársaság elnöke, a földosztást azok közt. akik a földet mivelik, a Károlyi-birtokon megkezdettem. Az azóta ismét visszaállított jobbágyság tényleges és nemcsak jogilag való megszüntetésének volt ez felejthetetlen nápja. A cöveket is eltávolították azóta, igaz, csak a földből, de nem a szivekből. Hogy megértett-e -ik- í kor engem Miska? Sokkal jobban is-1 mertem, semhogy ne sejtettem volna, iiogv nem helyeselte volna tetteimet. Aztán mind több és több munkás és paraszt jött hozzám, akinek megráztam a ke- j zét és elvtársnak'szólítottam őket. Miska szomorú volt. Majd elkövetkezett a válás. Nemsokára rá az ellenforradalmárok raja megszállta a Károlyi palotát és meg-1 tömték zsebeiket. Miska ott állott elvesztett őrhelyén és megkísérelte, hogy megmentse azt, amiről tudta, hogy kei- j vés nekem. De csak az egyetlen hü em- j her volt egy sáskahad étvágya ellen, j Egy napon a kisebbik fia sírva jött! l aza az iskolából. Az osztályban a tört ’'idemtanítás uj módszerét alkalmaz- j i ik, mely a kérdés és felelet-játékra, emlékeztet. A tanító kérdezte a fiukat: j — Ki volt a legnagyobb lmzaáruló? A tanulók kórusban felelték, amire >.auitották őket: — A vörös zsidó: Kun Béla! A tanító folytatta a kérdezést: — És ki az utána következő másojik | legnagyobb hazaáruló? A gyermekek felelték: — A vörös gróf: Károlyi Mihály. Érre felállott Miska fia és azt mondta: — Tanító ur kérem, Károlyi Mihály nem hazaáruló! 1919 decembert Írtak. A fiúcskát, aki, ilyen polgári bátorsággal tett tanúságot, j a tanitó megfenyítette és szidalmak közt kikergette az iskolából. Amikor Miska erről értesült, felmá- j szott a Károlyi-palota tetejére és leve- j tette magát az udvar kövezetére. A bá-; tyám kiférte a kórházba. Nagy bánatot okoztam Miskának. j Miattam szenvedett igazságtalanságot.! Ezt a szerepet kívánta magának és továbbra is szívesen vállalta volna ezt. De én már előzőleg leromboltam az Ideálját, kedves, hii szolgalelkének az úrról alkotott ideálját. Életének nem volt többé tartalma. Barátom Miska! Én igaaságtálanságot követtem el veled szemben. Nincs sok olyan igazságtalanság, amit mélyebben átéreztem volna, mint ezt! Te urakat és szolgákat akartál, bár te voltál a szolga. Én nem akarok urakat és 1 szolgákat, bár én voltam az ur. Megvizsgálom bensőmet és azt mondóm mgamban, hogy ez az igazságtalanságot, ha erre sor kerülne, ismét csak el kellene követni ellened. Flesch Ilonka: HAJNALVÁRÁS Sokáig álmodtam és most itt állok, Nézem az éjszaka burka, miként hasad, Miként hiúinak belé, a halk fehér árnyak Álmodtam sokáig és most hajnalt várok. Buvó madárka ijedve rebben Tovaszáll, megpihen egy harmatos ágon, Fürge gyik suhan halkan, osonva el Azurfények derengnek át a fákon. Tdncoskedvü borostyáninda ing. Felszökken, tán ölelne... ni, felém is int. Homokóráján az örökidőnek Egy szürke homokszem halkan lepereg, Lehull, mint a sürbatapodott lélek. Melynek végső jajában is kívánás remeg. Az őshomály reszketve szétszakad Kiteríti aranyi át y ólát a nap, Száz sugár kévéje szerte kacag. Visszanevet rá minden virág és minden ablak. Meg tépett remények árnya mozdul Napverte sikott felnyílt a vágyam, S a napcsókolta síkon kilombosult Látom a hajnalt tűzvarázsban ... Meglestelek hát hajnal . . . Stendhal kalandja Irta : Baedeker A Condotti-uccai Café Greeo még ma is megvan (Nr. 86), de csak árnyéka, szellemi tekintetben romja a j réginek, a históriainak, amely a múlt [század közepéig Róma egyik nevezetssége volt, ahol az olasz és »külhoni« művészek második otthonukat találták, bizonyos órákban összejöveteleket tartották, a kari érdekeikről csevegtek, a levelezésüket intézték, a mecénásaikkal találkoztak és pillanatnyi zavaraikban pénzt kölcsönöztek egymástól. Száz év előtt Henry Beyle (az írói nevén: Stendhal), a művészek és művészetek érdeklődő barátja is szeretett odajárni, s abban az időben sokat boszankodott ott látva a ménechme-jét, egy jónevü tájképfestőt, Étienne Forby urat, aki a természetnek szeszélye folytán annyira hasonlított hozzá mint ha az ikertestvére lett volna. A kitűnő iró ezt nem látta szívesen, mert Forby ur egyáltalában nem volt valami szép ember. S ha valaki nem is túlontúl hiú, szép férfiakhoz óhajt hasonlítani s nem rutákhoz. Nos. a festő ebben a tekintetben is ráütött Stendbalra, — ő se vette hízelgésnek, ha azt találták, hogy megtévesztésig hasonlít a »Vörös és Fekete« szerzőjéhez, mert ő meg ezt a tiszteletreméltó urat nem ítélte ehhez az összehasonlításhoz eléggé csinosnak. Ok hát, ketten, minden rokonszenv nélkül tekintettek a másodpéldányukra, lehetőleg úgy helyezkedtek el a kávéházban, hogy ne is lássák egymást, sőt úgy iparkodtak öltözni, hogy a hasonlatosságuk kevésbbé kirívó legyen. A pincéreket és a közönséget persze nem tévesztette meg ez az iparkodás, — ezek továbbra is gyönyörködtek a tüneményes hasonlatosságukon, mig az érdekelt felek maguk hivatalosan nem is Ismerték, sőt kissé le is nézték egymást. Pedig mily plasztikusan tudta Stendhal leírni azokat a rómakörüli tájakat, amelyeket Forby ur virtuóz módon lefestett! Fgyszer mégis az iró a piktor asztalához lépett, hemutatkozott Forby urnák és megkérdezte tőle, leülhet-e hozzá? — Parancsoljon, — felelte a tájképes. — Minek köszönhetem a szerencsét? — Annak, uram, hogy szerencsét köszönhetek önnek. __'J — Terűiből jövök, kedves ur, ahonnan amaz egyébként boszantó körüfmény folytán, hogy hasonlítok Önhöz, igen értékes ajándékot hoztam. — Vájjon' mit? Tavaly hosszabb időt töltöttem a hires vízesés körül s néhány kövér vázlatkönyvet telemázoltam ottan. De uraságod valami ajándékról beszélt... — Óh, édes ajándék volt az! Meleg csókokat, boldogítókat kaptam duzzadó szerelmes ajkakról. — Gratulálok, Monsieur! De magyarázza meg, hogyan köszönheti ezeket nekepi? — Nem írom le önnek a terni-i 'ella-t, amelyet nem győztem bámulni, mert hiszen Uraságod sok szép képet festett róla, Nilby ur pedig a turistakönyvében* olyan részletes rajzot adott róla. hogy azt legfeljebb csak néhány lelkes jelzővel I tudnám megtoldani. Soha ilyen szépet nem láttam, amióta a világot járom! De ami még jobban elragadott, a fogadtatás volt, amelyben ott ré"».siilttm. Az emberek, e völgyvidék műveletlen de kedvesmodoru lakói csodálatos baráti melegséggel ! jöttek elejbém, s ez a táj szépségeit a szememben még jobban emelte, j Mindenki mosolygott rám (s a Iá-! J nyok minő vakítóan szép fehér fojgakkall), Signor Stefano-nak szólítottak. úgy tettek mintha régi isme[ rőseiin lennének, s ott folytatták a I barátkozást velem, ahol Önnel valamikor abbahagyták. — Úgy látszik, mégis jobban ha- j sonlitunk egymáshoz, mint gondol- 1 tűk. — Nagyon, tisztelt mester. Most ! már belátom. S most már nem is bánt a dolog, mert egyedül ennek tulajdoníthattam, hogy oly kedves j volt hozzám az egész frekvencia.! Muszáj, hogy Ön nagyon szeretetreméltó ember s hogy igen jó emléke- i két hagyott ottan. — Nem vagyok rossz ember, jó i uram. s csak örülök, hogy ennek Ön ! is némi hasznát vette. — Sose felejtem el, kedves Forby I mester, s mindig hálás leszek értté. Azért jöttem most, hogy megköszön‘ jem ... Eleinte nem értettem, hogy a jó emberek mit akarnak tötem. A< vezetőm, eleven kis fin, valóságos imádattal ragaszkodott hozzám, s a fáradságáért mit sem akart elfogadni. Azzal szabadkozott, hogy tavaly egy rend ruhát ajándékoztam neki. — Peppino volt! „ ' — Igen, Peppino. — Csakugyan fölruháztam a sihedert, aki akkoriban bizony nagyon hiányosan volt öltözve. — Amikor bizonykodtam, hogy nem Stefano-nak, hanem Enrico-nak hívnak, szemrehányóan mondta: »Nem tudom. Signor, miért titkolja a kilétét, de hiába teszi, mert önt itt senki se felejtette el. Égy pittoreít aki négy hétig főst köztünk és lerajzol minden fát, bokrot és fűszálat, minden gyerek ismer. Üldözi talán excellenciádat a törvény? S ezért tagadja le a becsületes nevét? Itt nincs szükség alakoskodásra, a mi vidékünkön csupa tisztességes ember lakik, s a zsandárok elől úgy elbujtatjuk önt, hogy sohase akadnak rá. Vallja meg, hogy így áll a dolog, Signor Stefano, s hogy ön rossz fát tett a tűzre!« Jóizüt nevettem s néhány ezüstpénzt mégis becsempésztem valahogy a kabát zsebébe, a melyet állítólag én csináltattam neki. — Derék jó fiú volt, akire ma is szívesen emlékezek vissza, — mondta a tájképfestő. — Az Albergo di Posta személyzete is kitörő örömmel fogadott. »Signor Stefano van itt! Signor Stefano érkezett meg!« — hangzott és visszhangzott végig a régi fogadó utvesztős folyosóin. Bejelentőlapot se tettek elébem, kitöltötték azt ők maguk az ön nevére, kedves uram. Hiábavaló volt minden tiltakozásom, — tegnapelőtt nem én tartózkodtam a nevezett hotelben, hanem ön volt annak igen szívesen látott vendége. — így csinálják a világtörténelmet is, uram. De hát, reméllem, nem hozott szégyent a fejemre. — Én is reméllem. Iparkodtam méltó lenni önhöz. Pedig ez nem könnyű feladat, ha valaki az alterégója egy pazar természetű urnák, aki olyan fejedelmi borravalókkal korrumpálta ot az embereket mint ön, tisztelt müvészhazámfia. Szerencsére e financmüvelet miatt nem juthattam koldusbotra, mivelhogy az egész kaland csak egy-két napig tartott ... Már csak azért se lehettem kevésbbé bőkezű uraságodnál, mert ha fukarkodok, akkor rájönnek, hogy ön nem én s hogy én nem vagyok — ön. — S ez baj lett volna? — Nagy baj lett volna, Stefano ur. Mert akkor nem mosolygott volna rám oly barátságosan a kedves To» nia, a vendéglős fiatal leánya. — Szép még a kis Tonia? — Hogy szép-e? Nem tudom milyen volt az Úrnak tavalyi esztendejében, de az idén, helyesebben tegnapelőtt, gyönyörűnek találtam. Azt hiszem, sose lehetett szebb. És egyenesen csábító, elbűvölő, bolonditó volt, amikor asztalra téve a meggyujtott gyertyát, szemrehányó hangon igy szólt: »Már nem szeret, caro Signor Stefano? Már elfelejtett engem?« Az ön utólagos jóváhagyásának reményében szemtelenül azt hazudtam, hogy nem felejtettem el. Lebet-e elfelejteni ily szemeket, ily nyakat és ily ajkakat, ha sohase is látta őket az ember?... A jö emlékezőtehetségem bizonyításául megcsókoltam Toniát, aki ügyesen védekezett s enyelgésközben ledöntötte az asztalról a gyertyát. De a csókolódzáshoz, mint ön is tudja, nem szükséges éppen a nézőtér teljes és ünnepélyes kivilágítása... Az ajkaink igy is találkoztak. De csak az ajkaink, — a vendéglőskisasszonyok néha butául erényesek. Amikor észrevette, hogy egyéb kegyekre is vadászok, az volt a kategorikus felelete: »Majd ha beváltja az Ígéretét és oltárhoz vezet...« Ön ily könnyelmű Ígéretet tett neki? — Mily szemrehányó hangon kérdi ezt tőlém! Bevallom, hogy elkövettem ezt a meggondolatlanságot.
