Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-31 / 211. szám
17. oldal 1927 július 31____________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ Báthori!... Báthori!... Irta: Révész Béla Ez volt az útra valópénz, iskolakönyvek, ennivaló, minden és én tudtam, hogy dolgomat, sorsomat, a buta fiúcskák fogják majd irányítani. Az iskolában már igy szemlélóetem, életértö ösztönnel az oktondi gyerekekkel már igy barátkoztam, a kvártély, ahová elhúzódtam, mogorván nyomasztó volt, a nagy város szivteleniil morajlott körülöttem és a félelem nagyszerű perceiben, amikor gyöngécske lelkem már fürkészte a holnapok jövendőjét, inogott a remény, a Rókus kápolnában pedig úgy csendült a harang, hogy az ismerős halál járt körülöttem ... a filozofáló megremegés e fordulójánál, elém jött a buta fiúcska, együtt mentünk be a tanári szobába, az osztályfőnók ur kioktatott, instruktor lettem és iskolatársam mindjárt haza is vitt magával. A lakás, ahol tanítványom lakott, meghatott. Gyönyörű szobák, aranyozott falak, a bútorok olyan szépek, amilyeneket csak múzeumokban láttam, min- i den lépésem szinte hintázott, annyi puha szőnyeg futott, előttem, a csillárok pirosán, sárgán ragyotgak,« ha nem is égett a villany és a kvártély csupasz volt... padlója göröngyös, görcsös, a füstölgő petróleumlámpa tántorgó árnyaiban dülöngélve mentek aludni az emberek. Megebédeltünk és a leckéhez fogtunk. Kedves gyerek volt az én tanítványom, a bélyegalbumát mindjárt megmutatta, játékszobájában billiárd is állott és meg akart tanítani engem is, hogyan kell lökni a golyót, húzta, fecsérelte az időt, az algebrát nem szerette és amikor már az asztal mellett ültünk, csak nézett rám mosolygó kék szemeivel, én megszorítottam tudományomat, régi sikereimben bízva, bizakodva, rágondoltam a többi tanítványaimra, akiknél nekem kellett okosabbnak lennem és úgy magyaráztam, hogy az algebrai tétel világos volt, mint az egyszeregy, iskolatársam csak nézett rám, kitágult szemekkel, kéken, szépen és megszólalt: — Láttad? Nekem van ám zölden nyomott árvizbélyegem is... Uzsonnát hoztak kuglóffal. Jószagu sütemény volt, de jószagu volt itt minden, még a meleg is, mely lángolva csapdosott ki a kályhából, bizsergető, marasztaló, boldog szoba és a kvártély takarója hideg, amint leráncigálja rólam a hálótársam... jól beuzsonnáltunk, én az algebrát erőszakoltam, tanítványom a flóbert puskájáról csevegett, fölismertem, hogy a csacsiság, amivel találkoztam konokabb, megvivhatatlanabb, mint amilyennel Postalezzi-gyakorlataim közben valaha is találkoztam, okosságom ujjongott e vonzó butasággal szemben, hosszantartó lesz az instruktorságom... a párnázott ajtó, mely a szobánkba nyílott, kicsapódott, zokogás hallatszott, egy feketeruhás asszony sírva kiabált a küszöbön: — Följelentem... Följelentem... És elrohant. Egy kopasz, kövér embert kiabált az asszony után, piros votl az arca, pfujt kiabált és mosolyogva állt meg előttünk. A tanítványom apja volt. aki rám nézett, de úgy, hogy a tekintetét nem találtam, még prüszkölt, még dobogott, de már egészen rám nyitotta szemét, iskolatársam megmondta, hogy én vagyok az uj instruktor, a kövér ember hümmögött, az ajtó felé nézett, ahol a feketeruhás asszony elszáguldott és újra rám tekintve, barackot nyomott a fejemre. Kedves volt. Oktató igyekezetem, hiába, megbtosaklott tanítványom butaságán, pedig nagyszerű esze volt a bélyegekhez, ásványgyűjtéshez, a billiárd golyót úgy tudta megtaszitani, hogy koccant mindig mind a három, de az algebra betűi előtt szavát, fejét vesztette, bodros kobakját úgy emelte fel, hogy látszott rajta, maga sem tudja, mit csináljon vele, csak bámult a levegőbe, igy ámult tágra nyílott kék szemeivel a semmibe, akkor is, ha a mértant tanultuk, pedagógus-jellemem már az elemi iskolában kifejlett volt, amikor vakáció idején nyakamba akasztották a gazdagabb gyerekeket és nekem oktatva sétálni kellett velük reggeltől-estélig; fontosság, komolyság élt, erőlködött minden szavamban uj tanítványommal szemben is, de tanító kötelességtudásom alján megremegett az aggodalom is, ha nem tudnám elmozdítani a torpaságnak elém meredő szikláját, a siker felé... az esti kvártély előtt jóleső volt a meleg szagos szoba, a jó ebéd, az uzsonna kuglóffal... volt niár mérkőzésem, amikor a makacs fejecskék engedetlen csontját meglékelnem kellett, hogy beléjük öntsem a magam okosságát és ez az okosság ha muszájt, ravaszdi, körültekintő is tudott lenni, ahol nem ment a tanulás, szavalatra fogtam a gyerekeket, a Pókainét sokszor kipróbáltam, tanítványaim valamennyien szerettek lihegve deklamálni és a szülők megcsillogtak, ha a fiuk megállóit előttük és rájuk dübörögte a kiáltást: — Báthori, Báthori látszik, hogy apa nem voltál... A kigyulladt csillárok alatt éppen a verset énekeltük: »Tárogató harsan, tenger nép az uccán...« amikor a párnás ajtó megint kivágódott, most egy hórihorgas ember ugrott ki a szobából, odabenn a tanítványom apja kiabált, papirost lobogtatott a kezében és egyre ordította: — Beváltja? Nem váltja? ... A hosszú ember megállt a küszöbön, hosszú nyakán az ádámcsutkája ki-beugrott és ö is azt rikácsolta: — Följelentem... Följelentem... Elrohant. A tanítványom apja prüszkölt, dörmögött, kövér, vörös arca már mosolygott, hozzánk lépett a nyaka, a tokája, de ránk nevetgélt, nekem barackot nyomott a fejemre, észrevenni, hogy remeg a keze, rezegnek a lábai, de megkérdezte tőlem: — Hányán vagytok fiacskám? — Szegények vagytok ugy-e? — Ne itt van, adok neked egy koronát... Vigyázz a pénzre... Nem is válaszolhattam, a vastag ember hadarva beszélt, feleletre nem várt, nevetgélt, topogott előttünk, az ajtó felé kapkodta a fejét, a pénzt a kezembe nyomta, bement a szobájába és becsukta maga mögött a párnás ajtót. A vadonatúj ezüst koronás visszamaradt a tenyeremben. Jó ember volt. Egyszer a feleségével jött be a tanulószobába, a párnás ajtó szelíden nyílott, az asszony kicsi, nagyon vékony volt a nagy darab ember mellett, mind a ketten mosolyogtak, a másik szobából meghallották, amint a tanitványom, a megtalált, uj élvezettel csengette a Pókainét, leültek a félretolt algebrai füzetek, mértani feladványok mellé és a gyerek búgta, dalolta: — Egyiknek kegyelem, a másik haljon meg.,. A cingár asszonyka repesve átölelte a férjét, a kövér ember húsos szemecskéit elborította a vastag könnyű... jó ember volt. Nem értettem tehát, miért vágódik ki minduntalan a párnás ajtó, asszonyok, férfiak buknak át a küszöbön, kiabálnak, a vastag ember még dühösebben kiabál, egyszer egy lakkcipős, cilinderes ur csapta ki maga előtt az ajtót, láttam, amint nagy haragjában térdéhez vágja a cilindert, olyan mérgesen, hogy szemem láttára összefutott a cilinder és nem maradt belőle csak a karimája, tanitványom apja piros volt és ordított, felesége is mellette állt és rángatta a megvadult ember fekete zsakettjét, a lakkcipős már elfulladt, köpöt egyet a finom szőnyeges szobában és üvöltötte: — Pfuj... Most megyek egyenest a rendőrségre... Elrohant. A cingár, zöldes arcú asszonyka rángatta a férje fekete zsakettjét, németül szólt hozzá, a kövér ember csöndesült, suttogva, németül beszélgettek és megint kijöttek hozzánk, a tanitványom apja dörmögve járt körülöttünk, monogrammos fehér zsebkendővel törölte az izzadt fejét, a vizes tokáját, már nevetgélt, tőlem azt kérdezte, szoktam-e imádkozni, szentes emberek-e a sztéléim, még fújt, prüszkölt, de csörgette a zsebeit, kihúzta onnan a vadonatúj ezüst koronát, nekem adta és azt mondta: — Csak járj fiam Pesten is a templomba ... Jó ember volt és én nyugtalankodva tekintettem a párnás ajtó felé, ha a nagy csöndben tanitványom a megállóit kék szemeivel fikszirozta az üres levegőt, az algebrai rejtelmek nem nyitottak, de rejtelem volt számomra is, miért perlekednek mindig a párnás ajtó mögött, ingerült voltam, mert elgondoltam, hogy a kövér ember mérgelődött a szobában, nem hagyják nyugton, biztos, hogy megint átugrik valaki a küszöbön, rendőrt kiabál és én úgy éreztem, hogy ezek a fekete ruhás asszonyok, cilinderes férfiak, monoklis fiatalemberek, valamenynyien, az én kondíciómat is támadják. Már a lélekzetem is elállt, ha kivágódott a párnás ajtó és elsivitották a küszöbön: — Megyek a rendőrségre... Egyetlen emberfajta volt a világon, akitől féltem, konstábler, oldalogva mentem el mellettük mindig a pesti uccákon és nagyot dobbant a szivem, ha a kuglóf falatozása közben egyszerre csak rám kiáltották a rendőrt... talán engem is megkérdeznek, milyen instruktor vagyok én, aki algebra és mértan helyett a Pókainét tanitom, ép igy nem értettem, amikor az asszonyok följelentést sipítottak, csak azt éreztem, mély búval, hogy rosszat akarnak a gazdámmal és a kondíciómmal. Szöcskét láttam csupán annyit ugrándozni, ahányan a kövér ember szobájának küszöbét átugrándozták, mindig többen és többen, a lármás jelenetek után most már mindig együtt voltak a vékony asszony és a megizzadt férje, németül suttogtak, engem is fölzaklattak a dühöngő verekedések, bár izgatottságon^ legtetején mindig meglegyintett az öröm, hogy uj ezüst koronát kapok, de azért sejtéseim sugdostak az eszem körül, tudtam, hogy a kövér ember jobbkedve, rosszabb kedve össze van szőve a kvártélyom sötétjével, a puha szobák veröfényével, az uj ezüst koronákon, ebédeken, uzsonnákon, fizetésem fölépült, csillároknál is szebben fénylő terveimet a szorongás megzilálta, a gyönyörű szőnyegeket lassacskán gondosan összehajtották, az ezüst edényeket a kredeneböl kirakták, a vastag ember föl-alá járkált a szobákban, fütyörészett, barackot nyomott a fejemre és közölte velem: — Nagytakarítás van ... Egyáltalán, másmilyen ember volt, mint a többi főnökeim, aki a vakáció előtt szigorúan megegzamináltak, erős vagyok-e, egészséges vagyok-e, tiszták-e a füleim, ezután kezembe öltötték a két-három fiúcskát, elindítottak a truppal, a sétára, véges-végig a vakáción és többé rám se néztek... a kövér ember minden veszekedés után nyájasan társalgóit velem, fájt neki, hogy szegény gyerek vagyok, buzdított, hogy sokat imádkozzam, még azt is elmondta, hogy nagytakarítás van náluk, vonzódtam, ragaszkodtam hozzá és észrevétlenül dühös lettem, ha kiabálást hallottam a párnás ajtó mögött... a düh, az elkeseredés rázott, amikor a hangok dulakodását meghallottam, olyan érzés izgatott, hogy nekem is védekeznem kell és emlékezem, elhatároztam, ha megint átugrik valaki a küszöbön és ordít ellenünk, segíteni fogok a gazdámnak. Egész életemben riadoztam a konstáblerektől, megtudtam, hogy van még valami a világon, amitől jobban félek. Az ajtón a párna olyan volt, mint a hártya és odabenn az üvöltés fölverte harci elszánásomat. Megfeszültén füleltem, ültem az asztal mellett és lüktető izmokkal vártam a párnás ajtó kivágódását, a hoppszát, át a küszöbön. Megtörtént. Egy katonatiszt forgott a szobában, a . medáliák csörögtek a mellén, kivont Bartók Márta verseiből*) Görög föld előtt Hajónk terhével ringva-reng tovább anya hordja ily szentül magzatát. Sima lágy tenger beszélget vele, ki tudja nem egyik kedvese-e. Távolról hozzánk lila köd mereng a reggel álmos szeme feldereng; ezüst sirályok szárnyán leng a nap, s a csend megvirrad. A szűz Akropolisz mint pajzán leány megoldja ködszött leplét derekán. Vad férfivágy nem volt mohóbb soha, mint szemem vágyó tiszta mosolya. Egy hazatért poétáról Hol örök mécse él a nap hevének, hol soha leplet nem térit le hó, hol homoktenger suttog hő meséket, e dal onnan való. Ott élt a barna benszülöttek élén, egy fehérbőrű kiskereskedő s ott dolgozott reggeltől napestig, ám izzadása nem maradt meddő. Ott cserélték fel tarka-barkaságit kincseket érő keleti csodák, ott fütyörészett vígan gazdagodva és ment, ment tovább. S mert megunta a buta szlinkszet nézni s piramistól már bő árnyat lopott, prüszkölő fekete vasparipára hamarosan, vígan felkapott. A határon még gyanúsnak sem vélték, vig vámszedő még incselgett vele, pedig a lelke telt volt drágakővel ott fénylett rejtve dús keresete. S lön halk jöttével hangos szent rivalgás áhítattal ejték ki nagy nevit. S ö boldog beérkezvén szórta, szórta nehéz munkáján szerzett kincseit. *) Az író sajtó alatt lévő ^verseskötetéhől
