Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-03 / 183. szám
1927 jqlius 3 HuUSMEGYEI NAPLÓ 21. old<l Abrcihám László a nemzetközi diplomáciában ' Hová tartozik Pusztakeresztur? (Saját tudósítónktól.) Az illetőségi ügyek tárgyalása mindenkor kényes kérdése volt a közigazgatási hatóságoknak. Egy község sem vállai szívesen a magáénak bárkit, amikor sosem lehet tudni, mikor válik az illető a köz terhére. — Itt az embered, tartsd el, mondja a törvény. Bizonytalan népek kószállak szerteszét a világban, egyszer csak megbetegednek. valamelyik kórház hajlékot ad a számukra, a betegápolási diját pedig fizeti az illetőségi hely. Mert az ilyen országjáróknak alig van már valakijük. akinek nyakába lehetne sózni a gyógyköltséget. Ac idő folyamán akadt a kérdésnek sok specialistája is. Végtére a kórházi Koirt semerre sem olyan, hogy hallatára összegyűl az ember szájában a nyál, de még mindig jobb, mint a semmi, pláne ha dolgozni sem kell mellette s az egész napot ágyban lehet tölteni. Az ilyen specialista tudósok ugyanazért egyszer elfáradván, helyet kértek a legközelebbi kórházban s vallottak olyan betegséget, hogy beletellett egy hétbe is, amig az orvosok meg tudták állapítani, hogy nincs semmi bajuk. Azért semmi az egész. A globetrotter kidobódik s elgyalogol a legközelebbi közkórházig, ahol szintén kihúz t"V hevet. Már most hová valósi, azaz ki fizet érte? Mondott valami helyet, ami éppen eszébe jutott, mire a közigazgatási hatóságok elkezdtek az ügyével labdázni, hogy mikor már kilókra nőtt az aktacsomó, kiderüljön a hazugság. A nagy árvíz után szegedi illetőségűnek mondotta magát minden csavargó, abban a hiszemben élve, hogy a viz mindent elpusztított s róluk élő ember Írást nem talál. Aztán lassankint kiismerték a csalafintaságokat s a magyar belügyminiszter idönkint névsorokat közölt, hogy kik az ál-betegek s kiktől kell óvakodni. Hát volt és végeredményben mindenkinek van illetősége, aki egy helyben négy évig hozzájárul a közterhekhez. Azonban emlékszem egy tagositó mérnökre, aki soha egy-két évnél több időt nem töltött egy városban, mert olyan volt a mestersége, hogy amint elkészült a munkájával, vonult újabb földek fölmérésére. Egyáltalában nem jutott hozzá, hogy illetőséget szerezzen. — Nem baj. mondták a hivatalok, követi az apja illetőségét. Az ám, csakhogy az apja anakidején szintén mérnöki foglalkozásban rokkant meg, az se fizetett egy helyen négy évig adót. Lógott hát a família a levegőben, akárcsak egynémelyik csavargó, aki a rendőrség szutterénjében őszült meg. Mert hogy addig nem engedik ki, amig bizonyosság nincs felőle, hogy hová való. Ha leüt valakit és megrabol, esetleg kap két évet. Így ült báromat csak azért, mert nem volt illetősége. Súrolta hetenkint a cellákat, meg a rendőrségi ágyakat, aztán pipált az udvaron és unta magát halálosan. Amióta aztán az optálással uj fogalomhoz jutott az emberiség, még több a zavar meg a kétség. Mert ugyan mit tudjon a maga hovatartozandósága dolgában az egyszerű szegény ember, amikor a legtudósabb hatóságok is élénk ellentétbe kerülnek elemi kérdésekben! Itt van, teszem azt, az Ábraliámék esete, amely öt esztendő alatt jutott tető alá és történetírói hűséggel a következő adatokat tartalmazza: Abrahdm Ilona 17 éves cselédleány volt Szegeden 1922-ben, amikor egy László nevű emberkével gyarapította a családfát. Az anyakönyvi hivatal ilyen esetekben értesíti az árvaszéket, az pedig gyámot rendel ki az apró törvénytelen számára, hogy az érdekeit védje s az apjával az egyezséget kísérelje meg. Ugyanakkor megkéri az árvaszék a várost, hogy tárgyalja le az illetőségi részét az ügynek. Jönnek a kérdések. — Hol születtél. Ilona? — Pusztakereszturon. — Ki az apád? — Abrahám Péter volt, de megabit a háborúban. — Hol született? — öregfalun 1879-ben, ott van az Pusztaszerhez közel. Háza is volt, meg adót is fizetett. — Meg tudnád-e mondani, l.ogy hol »orozták? — Hogyne tudnám. Cserién. Aztán Temesváron volt katona, de csak két hónapig. A háborúba mégis elvitték.. Ezek tudatában haladjunk tovább. A város hatósága megirja Pusitakercsztur községnek, hogy vállalja d a nagyapja után Ábrahám László újszülött illetőségét. Mivel azonban a község már nem magyar terület, az iiást elküldi a külügyminiszternek azzal a kéréssel, hogy közvetítse azt diplomáciai utón. Ekkor már majdnem egyéves a ! ászló gyerek, de mit sejti a szegényke, hegy hol rejtőzködik az ő ügye további esztendők során is! 1925 nyarán ugyanis a ungvar külügyminiszter elküldi az iratokat a heogradi magyar követnek, hogy tessék Pusztaszer községet megtisztelni az illetőség tárgyában. — természetesen a jugoszláv külügyminisztérium utján. Októberben irja is vissza a beogradi magyar követ a külügyminiszteréne, — természetesen mellékelve az iratokat: — Az illetékes hatóságok közlése szerint Pusztakeresztur község Romániához tartozik. Nem baj, tévedés volt, mindent a maga helyére kell juttatni. Vándorolnak hát az iratok a bukaresti magyar követhez, hogy vegye pártfogásába a dolgot. Elég gyorsan halad minden, senki se panaszkodik huzavona miatt, még Karácsony előtt megjön a bukaresti magyar követség értesítése a magyar külügyminisztériumba: — Pusztakeresztur község Torontóivármegyében, S. H. S. állam területén fekszik. Ejnye, ejnye, csóválják fejeiket magyar külügyérek, de összegabalyodott ez a világ Trianon óta! Már 1926-ot írunk, február van, farsang, azért a hivatal dolgait is pontosan el kell intézni, — szalad hát az aktacsomó a diplomatatáskában a belgrádi magyar követhez. — ... hivatkozva ezek után bukaresti követünk jelentésére, további intézkedés végett megküldöm. Akkor csend áll be, Belgrád csak vonogatja a régi ismerős láttára a vállát, azonban a térképet elsőrendűen ismeri, tudja, mihez van jussa, mit kapott, — egy kis telepes község kedvéért még nem fog marakodni. — Amit megmondtam, azt most is állom! — értesíti a magyar követséget, amely mit tehetne mást, önmaga nem kutakodik, hanem tudomásul veszi azt, amit neki mondanak s annak értelmében teszi felettesének a jelentést. Augusztus van már, mikor a külügyminiszter megint Bukarestbe vándoroltatja, a magyar követséghez, az aktacsomót: — Miután Pusztakeresztur a határmegállapitó központ szerint is Romániához elcsatolt területhez tartozik... Aztán csend sokáig, hónapokig, s úgy képzelem, hogy a különböző követségek emberei éjszaka lidércnyomásra ébrednek fel. — Jaj, jön az Ábrahám-aktacsomó. A futárokat erősítő koszton kell tartani, akkora az ügyirat súlya, — hát még ami a különféle országokban marad, mint fölösleg, — végre napjainkban diadallal jelenti külügyminiszterének a bukaresti magyar követ: — Abrahám László pusztakereszturi illetősége elismertetett. ... Hogy pedig azalatt hová lett a kis László gyerek, meg az anyja, azt az Isten tudja. Talán rájuk találnak egyszer a hatóságok is. Az a fő, hogy akadt egy volt magyar község, amelyet évekig egy utódállam sem akart vállalni. Még ha Temesvárról lett vol' na szó... tOíOSB Anatole Francét szapulta székfoglalójában Paul Valéry, aki Anatole France helyét foglalta el az Akadémiában Beszélgetés a „Koszorús“ költővel az akadémiai felavatás után Páris, junius hó A francia lapok igy harangozták be: »Egy férjhezmenendő lány számára a legszebb hozomány, ha elmondhatja: ott voltam Paul Valéry beiktatásán/« Az Academic Francais öreg árkádjai alatt már déltájban gyülekezni kezdtek az emberek. A kiváncsiak serege ellepte a Szajna partját és egy órakor, mire a kapukat kinyitották, impozáns tömeg hömpölygött felfelé a lépcsőkön. A feljáróknál diszruhás örök vették el a meghívókat. Az összes tribünök, karzatok és padok zsúfolásig megteltek. Különösen sok volt a nő. Valéry az aszszonyok költője. A régimódi, szűk kupola közönsége türelmesen várakozott. Lent, a földszinten egymás hegyénhátán tolongtak az érdeklődők. Aki Pái'au müveit embernek számit, irodalombarátnak és rajongónak, az ott volt az Akadémia pókhálós kupolája alatt, hogy meghallgassa Paul Valéry székfoglaló beszédét és lerója csudálatát a költőnek: Verlaine és Baudelaire utódjának. Egy lírai költő — zöld frakkban és csákóval a fején Pontosan két órakor kitárultak a szárnyas ajtók és a köztársasági diszgárda sorfalai között, dobpergésben vonultak fel a francia Akadémia tagjai. Csupa kopasz, fáradt öregember. Valamennyinek becsületrend fityeg a mellén. Fekete frakk-kabátjuk a széles, zöld paszománttal, inkább operettszerü s ahogy tipegnek libasorban, mint a revügörlök, egymás háta mögött, a néző önkéntelenül is arra gondol, hogy mindjárt felharsan a zene, valami jó charleston és a szereplők táncra perdülnek. Leghátul egy mosolygó fej a szalagos, tarka csákó alatt, ez Valéry. Ijesztő látvány: egy lírai költő zöld frakkban, csákóval a fején! Szinte valószínűtlen. Olyan, akár egy paródia. Az akadémikusok helyet foglalnak félkaréjban a bársonypadokon és Valéry — életében először — leül Anatole France kihűlt helyére. (Anatole France is végigcsinálta ezt a komédiátl?) Mellett« Henry de Regnier, monoklisan, vakító ingmellben, ragyogó elegánsan és Millerand, a csöndes, finom öreg. Jó társaság. Hanotaux, az elnök, megnyitja az ülést és átadja a szót a költőnek. Valéry simít egyet a haján, feláll, a kéziratköteget ráfekteti az előtte levő rádiókészülék mikrofonjára — amely a beszédjét fogja továbbítani a négy világtáj felé — és halk, vékony hangon belekezd a székfoglalóba. A halott oroszlán szakálla... Valéry igy kezdte a beszédjét: — Nem érzem magam különösebben megtisztelve Anatole France helyétől. Én soha se szerettein Anatole Franceot, az irót. Anatole France se szere tett bennünket, fiatalokat Elismerem, hogy kifogástalanul irt, elegáns mondatai voltak, fanyar humorát néha élvezni is tudtam, de Anatole France ma már a múlté és a huszadik század emberi régen túl van a Crainqnebille szerzőjének naiv és unalmas próféciáin. Ilyen bátran és őszintén ritkán mondta még meg valaki a véleményét a francia akadémiában. Anatole France hívei persze felzudultak, a közönség soraiban csudálkozó moraj futott végig, erre igazán nem voltak elkészülve, hogy az ő kedvenc költőjük a halott oroszlán szakállába fog kapaszkodni, de a kollégák, a még élő akadémikusok, udva riasan tapsoltak. Aztán tovább szavalt a poéta. A kezében tartott kéziratkötegek csak lassan fogytak, a terem akusz tikája nagyon rossz, Valéry hangja nagyon gyenge, úgyhogy a távolabb eső helyeken alig lehet megérteni a szavát. Idönkint kifárad, mély lélegzetet vesz és köhécsel egyet-kettőt. A köhögés ragadós. Közbe köhögni kezd az egész Akadémia. Meleg van és ez a langyos atmoszféra, a mozdulatlanság, az egyhelyben való ülés elálmositja a publikumot. Én azt hittem, hogy az csak rosszmájúság, ha egy agg paralitikust az Akadémiával kapcsolatban emlegetnek, de fájdalmas érzés volt, bevallom, egy rakáson ennyi vén salabak .................. tért látni, Franciaország legragyogóbb beszélnek szellemeit, a világirodalom csillagjait, amint mellre csuklott fejjel bóbiskoltak a bársonypadon. Ezek a kiégett, görnyedt öregek kínosak és tragikusak, mintha panoptikumban lennék, a legszebb regényüket, legszebb verseiket ré« gén megírták. Henry de Regnier már nem azonos a harminc év előtti Henry, de Regnierrel és a többiek is mind • felcicomázott, ráncos aggastyánok, akik viaszfehér bőrrel, félájultan, a vénség kába deliriumában szunyókálnak itt. idegenek és nekem, vagy a többi olvasóknak semmi közünk hozzájuk. A kosozorus költő — isit Már másfélórája beszélt Valéry, amikor végre elfogytak előle a kéziratpapirok, a költő meghajtotta magát és leült. A tapsvihar után Hanotaux ur. as elnök ismertette Valéry életrajzát. — Elárulom önöknek — mondotta — koszorús poétánk versei kicsit érthetetlenek, legalább is nekem, aki a modern költőkkel már nem tudok lépést tartani. De Valéry látszólag homályos szavai mögött mély szimbólikus erők rejtőznek ... Retorikai virágünnep volt ez a beszéd, konfetti eső, vérbeli akadémikus szósz, amellyel, mint valami mesebeli irral, kenegették Valéry hiúságát. De a költőt nem érdekelte Hanotaux urnák, ennek a gyönyörű, tiszta öregnek a dicsbeszéde. Valéry tüntetőén dsltozott és amikor az elnök odaért, hogy az ismeretlen Valéry kezdő korában titkár volt a Havas-ügynökségnél és itt, a sürgönyök és lázas szenzációk sodrában irta első verseit, a költő egy újságot vett elő és olvasni kezdte a pad alatt. Akár a süldő diák, akit untat a tanárja és suttyomban egy detektivregénybe temetkezik algebra óra alatt. Beszélgetés az uj akadé. mikussal Anatole Francéról Öt órakor ért véget az ülés. A hallgatóság leözönlött az udvarra, ahol a köztársasági gárda lovasai sorakoztak kivont karddal és a fotóriporterek. Életveszélyes masinájukkal mindenkit legázoltak. Valéry fiatalosan, vezető arccal lépked a lépcsőkön, mindenkihez kedves és előzékeny, szalutál, köszönget, nincs lámpaláza, kicsit fölényes is, mint aki tudja, hogy holnap vele lesznek tele az újságok és mozdulataival a mozik vászna. Künn, a Szajna partján, luxusautók tömege. A koszorús költötársak sorba legratulálnak és autóba szállnak. A mi íróink nem járnak ilyen luxusautókon. A mi költőfeleségeink nem hordanak ilyen ékszereket. Valéry gyalog sétál át az épület balszárnyára, ahol egy kisebb szobában fogadja a sajtót. Csak pár szó jut mindenkinek. A mottója ez: »nem szeretem a nyilvánosságot.« — Rólam legalább ötvenszer annyh firkáltak már össze — mondja — mint amennyit egész életemben produkáltam. Hát ez nem igazságos! — Mit érzett a felolvasása előtt? — kérdeztem. — Folyton attól féltem, hogy túl hosszú lesz. Ilyenkor lecsíptem belőle. Aztán viszont tulrövidnek találtam. Erre ismét megtoldottam néhány oldallal. Végeredményben ha elgondolom, hogy három hónapig írtam, egészen kurta volt. Egy másfélórás beszéd neki kurta! — Mi a véleménye Anatole France verseiről? Rámnézett szúrós szemekkel: — Én Anatole France prózáját sem igen olvastam, nemhogy a verseit. Nem értem rá tanulmányozni, mert abban az időben sokkal több más, tehetséges költőnk volt, akit színesebben olvastam, mint Franceot. Mire felocsúdtam, már egy másik újságíró állott Valéry előtt, aki hévvel magyarázta, hogy France milyen érdemtelenül jutott a világ olvasóinak kegyeibe. A homályos ablaküvegen csak gyengén tűzött át a nap és az árnyékos boltivek alatt Anatole France szellemével vitázott Paul Valéry. Szellemesen és fölényesen tagiózta le. Ebben az egyoldalú vitában persze az újdonsült akadémikus maradt felül. Könnyű dolga volt. Anatole France meg se mukkant. Mert a halottak általában nem Tamás letvia
