Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-24 / 204. szám

6 IC

tie

Az óriás madár

(Második befejező rész)

Es úgy is volt. Az óriásmadár kiterjesztett szárnnyal leszállt a rétre, ott csúszott egy darabig, aztán megállt és egyszerre mellette termett egy — ember.

Hát az ember honnan került oda? — kérdezgették a madarak egymást. A rigó azt mondta, hogy az ember a madár szárnya alatt volt és onnan jött elő. Azt mondta, ő látta, de nem hitték el neki. Egyszerre az egyik házikóból egy szőkehaju, pirosruhás kisleány szaladt ki az embernek a nyakába ugrott.

A madarak nagyon szerettek volna mindent tudni, de nem tudtak semmit. Végre a fecske azt mondta:

— Tudjátok mit, én mindent megkérdezek attól a pirosruhás kislánytól. Én nem félek az emberektől, mert engem szeretnek. Megvárom, mig elröpül az óriásmadár, aztán le'röpülök és mindent megkérdezek.

A nagy madár csak ült a réten, kiterjesztett szárnnyal, nem akart elröpülni. Egyszer csak oda jött két ember, megfogták és behúzták a lapostetejü házba. — Éppen hogy belefért a házba, akkor se csukta össze a szárnyát. Ejnyeejnye, még akkor se csukja össze a szárnyát, mikor aludni megy, csodálkoztak a madarak.

Másnap korán reggel leröpült a fecske a házikóhoz. Elkezdett csicseregni az ablak előtt. Nem kellett sokáig várnia. Kijött a pirosruhás kislány, nagyon megörült a fecskének és azt mondta:

— De szépen csicseregsz, édes kicsi fecském. És milyen szép bársonyos az okos, fekete fejecskéd és milyen szépen billeg az a villás farkad. De ne repülj még el, hadd nézegesselek.

— Itt maradok szívesen, fészket is rakok itt, ha akarod, de előbb mondd meg nekem amit tudni szeretnék — mondta a fecske a kislánynak. — Mondd meg nekem, milyen madár az az óriási fehérszárnyu?

— Az nem madár — felelte a kislány, — az egy csúnya rossz repülőgép.

— Miért csúnya, félsz, hogy megesz? — kérdezte a fecske.

— Dehogy félek, nem tud az enni, hisz nem él. Azért mondom, hogy csúnya, mert mindig félünk, hogy apukámlyázó Palkóval, meg Flótás Jankóval, bár azoknak a szülei szegény papucskészitők voltak.

— De hol van Flótás Jankó, a mi kedves cimboránk? Nem láttad még? — kérdezte Brekeke urfi.

— Nem biz én.

— Az már rosszat jelent. Vagy elhalt a téli alvás alatt, vagy nagyon is ellustult, hogy nein jön.

— Nézzünk szét egy kissé a part mentén, hátha ott sütkérezik? — indítványozta Gurgulyázó Palkó.

És jól számítottak. Flótás Jankó ott lustálkodott a fii között, egy göröngy hegyében. A játszi napsugár már egészen felszikkasztotta a hátát.

— Ej, ha! Te lump fráter, már is csavarogsz? — dorgálta Brekeke urfi Flótás Jankót.

Jankó szerényen jegyezte meg:

— Nem a! Üzletet kötök, munkát vállalok az öregeknek. Varangyéknak kellene néhány pár papucs, mert ők inkább a szárazon szeretnek járni.

— No, csak ügyes fickó vagy te. Ezt már szeretem. Meg aztán nekem is volna egy kis beszélni valóm Varangyékkal. Egy kis építkezés miatt, — mondta Brekeke urfi.

— Talán elpusztult a kormányzósági palota tornya?

— Egészen másért. A magam részére szeretnék építtetni.

— No? Csak talán nem? . . . Izé, a Kuruttyoló Fánika kedvéért? — kérdezte Flótás Jankó.

— De körülbelül. Meguntam a legénykedést. Fánika meg helyre való egy kis poronty.

— Az ám, ma is találkoztam vele, — vélte Flótás Jankó.

A dicséretre nagyot mosolygott Brekeke urfi.

Azután megalkudott Varangyékkal a palota építésére. Varangy mester nemsokára hozzá is fogott az építkezéshez. A búvárok lerakták az alapzatot, az építők meg összehuzgálták a legszálasabb hínárokat. Befonták, beszőtték mindenféle képen. Még tornyot is raktak rá, hogy csinosabb legyen. Tükörüvegből készültek az ablakok, gólyahirlevélből meg az ajtók. Apró kagylókból volt a lépcső, csiborszárnyból a tető. A nap beragyogott a tükörablakokon s minden oly pompás volt. hogy Brekeke urfi önelégülten simogatta meg csupasz ábrázatát.

Eljött azután a nagy nap is; amikor lakodalmat ültek a fényes palotában. Brekeke urfi hazavezette Kuruttyoló Fánikát. Volt olyan zene a viz fölött, hogy szinte zengett tőle a

ke pedig nagyokat szaglászott és . . . egyet lépett a tarisznya felé.

— Most már rendben volnánk, — mondta a ravasz Tabady uram és egy hosszú lére kötötte a tarisznyát, a lécet pedig úgy erősítette a Szürke nyakszoritójára, hogy a tarisznya folyvást ott lóbálózott a csacsi előtt, de úgy, hogy mégse érje el. bármennyire nyújtogatja is a nyakát a legkedvesebb csemegéje után.

Kát bizony, a Szürke nyújtogatta is a nyakát. Nézte a tarisztnyát és Huber majsztram egyszerre csak ijedten eszmélt rá, hogy . . . megy vele a paripája.

— Megyünk már! — kiáltotta vissza a majorosnak, amikor kissé megemberelte magát. — Megyünk már, Tabady uram . . . Kimé már a Szürke a zabos tarisnyából, de attól amit kap, elváshat őkelme foga.

A zabos tarisznya pedig folyvást ott lóbálózott a csacsi orra előtt és a finom abrak csalta, csalogatta a Szürkét. Úgy szaladt már, mint a szélvész, csakhogy elérje z orra előtt táncoló zabos tarisznyát, de az meg mindig csak ő előtte szaladt, úgy, hogy soha napján el nem érhette.

— Kellene az abrak, ugy-e? — mondta csufondárosan Huber Péter majsztram.

De egyszerre csak elment a kedve a nevetéstől.

A Szürke, úgy látszik, még sem volt akkora szamár, mint amilyennek uj gazdája tartotta, mert egyszerre csak ... leült a hátsó két lábára és abban a pillanatban szája máris benne volt a zabos tarisznyában.

De ugyancsak ebben a pillanatban már a földön hevert Huber uram. Ahogy a csacsi lecsücsült, hát a derék szabómester lecsúszott a paripája hátáról és akkorát koppant a földön, hogy csak úgy nyekkent.

A Szürke pedig nagy örömében, hogy végre mégis csak hozzáférkőzhetett a finom csemegéhez, táncos kedvet ,is érzett magában ébredezni. Olyan jó kedve kerekedett, mihelyt az első harapás zabot lenyelte, hogy a ház falát is kirúgta volna. Mivel pedig ház nem volt a közelben, hát csak a levegőbe rúgott egyet, de olyan nagyot és olyan ügyesen rúgott, hogy a Irugás éppen Huber majsztromot taálta és a citigár ollóforgató a levegőbe repült, mint valami széllel bélelt labda.

Ottpottyan le éppen a kövér majorosnál, akitől a csacsit vette.

— Szamár maga ahhoz, hogy túl járjon egy csacsi eszén! — mondta haragosan Tabady uramnak

— Pedig csak arra akartalak kérni, papa, — bőgött Muncurkó, — hogy engedj hólabdázni.

— Hát neked annyi időd van, hogy hólabdázni akarsz?

— Hogyne, hiszen most küldött minket haza a tanitó ur az iskolából. Azt mondta, hogy ma kezdődik a téli vakáció.

A nemzetes ur elmélázott:

— Igaz, a medveiskolában télen is van vakáció. De azért még sem mehetsz hólabdázni, mert ez nem medvebocsnak való játék. Hólabdázni csak az emberbocsok szoktak. A becsületes medvének ilyenkor, amikor fehér subájában beköszönt a tél, le kell feküdni. A jó medve ilyenkor aludni kezd és alszik tavaszig.

Morgó Mackó nemzetes uram ki is adta mindjárt a parancsot, hogy egész házanépe készüljön a téli álomra, amely kikeletig fog tartani.

A háza kapujára pedig kiakasztott egy táblát ezzel a felírással:

TÉLI ALVÁS MIATT ZÁRVA!

Aztán jól bezárta és bereteszelte a kaput és az ajtók és ablakok közeit jól begyömöszölte vattával, nehogy télen át a hideg dermesztő szél befújjon a palotába és annak alvó lakosai meghűljenek. Azt is meghagyta, hogy az ablakon az összes rolókat le kell engedni, hogy semmiféle fény ne hatolhasson be a ház belsejébe. Hümmöge Zsuzsánna néne szakácsáénak még azt is lelkére kötötte, hogy a tűzhelyen jól oltsa el a parazsat, nehogy tűz támadjon és álmukban valamennyien megégjenek.

A Muncurkót a nemzetes ur bekergette a gyerekszobába. Lefektette szépen és betakarta meleg dunyhával. Aztán elbúcsúzott tőle.

— Szervusz Muncurkó, aludj jól és álmodj szépeket! Ha elkövetkezik a tavasz, majd idejében felkeltelek.

Morgó nemzetes ur még egyszer körüljárta az egész házat és megnézett mindent, hogy rend van-e mindenütt. Mikor újra elvezette útja Muncurkó szobája mellett, az ajtóhasadékon keresztül fény szűrődött ki. Bekukucskált a

382 371