Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-17 / 197. szám

1927 julius 17 BACSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal gora féle diplomáciai (érv gondolatát és valósággal ajánlatot tett Németország­nak a szövetségre. Ez a cikk és az a terv óriási feltűnést keltett diplomáciai körökben az egész világon és mindenütt a terv mérlegelése után arra' a konklú­zióra jutottak, hogy a német-jugoszláv­­török szövetség gondolata lehetséges, reális és okos. Németország a háború óta mindig a béke őszinte védelmezője volt. Baráti viszonya Franciaországgal egyedül ga­rantálja Európa rendjét és nyugalmát. Jugoszlávia szövetsége Németországgal bizonyára biztosítaná a békét Európa délkeleti részén, úgyhogy Marinkovics orientációja, az uj politikai és gazdasá­gi blokk, Berlintől Angorái? valósággal középeurópai szükségszerűség, 1< ülöiiös tekintettel arra a másik blokkra, ame­lyet Olaszország készít elő Anglia tá­­• mogatásávai. A német-jugoszláv-török szövetség biztosan számíthat Francia ország támogatására, hiszen Franciaor­szág és Olaszország között az ellenté­tek igen nagyok és biztosra vehető, hogy Franciaország inkább Németor­szág befolyásának növekedését támo­gatja, mintsem Olaszország hatalmi ér­dekeit. Viszont a francia-német-jugo­­szláV-török rédekeltség sokkal hatal­masabb lesz, mint Olaszország és An­glia együttes ereje annál is inkább, mert biztosra vehető, hogy az olasz-angol­­ellenes tömörüléshez rövidesen csatla­kozna Oroszország is és ezzel a világ­diplomácia helyzete véglegesen el volna döntve. ...Ilyenformán látják itt az albán határon a jelenlegi külpolitikai helyzetet és meg kell adni hogy igen sok abban a komolyság, a realitás és a valószínű­ség. ahogyan a megoldást errefelé el­képzelik. Irodalmi levél Irta: Baedeker A kicsapongók Külpolitika Cetinje, julius hó. A Lovcsen tetejéről látni egész Al­bániát. Felejthetetlen látvány: Albánia, ez a nyugtalan kis állam, innen nézve nyugodt, bájos, kies és derült kis or­szágnak látszik. Pedig tudjuk, hogy milyen forrongó, harcos államocska, j amely annyi gondot okozott már az európai diplomáciának, legutóbb pedig és még mostan is a mi országunknak. Bizonyára Albánia közelsége az oka, hogy itt az emberek meglepően nagy I érdeklődést mutatnak a külpolitikai pro- ! blémák iránt. Itt minden cmher annyi- i ra tisztában vau az ország diplomáciai ! helyzetével. Mussolini és Chamberlain ; viszonyával, Franciaország és Német- j Ország titkos szövetségével és főként i Marinkovics politikájával, mintha csak a legegyénibb magánügyeiről volna szó. De nem holmi felületes tájékozottság­ról. afféle kávéházi diplomáciáról van szó, hanem alapos tudásról és jól meg­indokolt állásfoglalásról, ami valóságo­san kitűnik abból, ha összefoglaljuk amit tőlük hallottunk és azok alapján rekon­struáljuk azt a képet, amelyet ők al­kotnak Jugoszlávia külpolitikai hely­zetéről. A kiindulási pont természetesen Olasz­ország, Mussolini félreismerhetetlen tö­rekvése az, hogy Jugoszláviát teljesen izolálja. Ez a törekvés ma már egészen világos, errefelé tör Mussolini titkoló­zás nélkül, mert tudja, hogy ha Jugo­szláviát teljesen bekerítette, az összes környező államokat maga mellett és mi ellenünk hangolva teljesen izolálta, akkor lehet csak szó föltétien befolyás­ról a Balkánon. Nézzünk körül és látni fogjuk, hogy ezen a téren milyen ko­moly sikerei vannak Mussolininek. Al­bánia ellenség, Bulgária ellenség, Gö­rögország ellenség. Magyarországot Mussolini megszerezte magának és Ro­mániával is komolyan próbálkozik eb­ben az irányban. Erre gondolt Marinkovics Voja, mi­kor már a múlt évben, még mint ellen­zéki politikus, követelte, hogy Jugo­szlávia külpolitikáját vegyék revízió alá és fektessék teljesen uj alapokra. Valamit tenni kell az olasz bekerítő po­litika ellensúlyozására és csak az lehet a mi külpolitikánk gerince: olyan kül­politikai szituációt teremteni, amely Mus­solini harcias törekvéseivel szemben biz­tosítja Európa békéjét és keresztülhúz­za az ő izolációs törekvéseit. Mikor aztán Marinkovics átvette az ország külpolitikai irányítását, akkor hozzá­fogott elméletének gyakorlati megvaló­sításához. Marinkovics első törekvése a Balkán- Locarnó megteremtése azon az elvi alapon, hogy a Balkán a balkáni népe­ké. Ezért mindjárt megkísérelte, hogy megszilárdítsa országunk viszonyát Bul­gáriával és Romániával. Marinkovics szövetségeseket keresett a Balkánon és megállapította, hogy ezidőszerint csak egyetlen állam van a Balkánon, amely­­lyel őszinte szövetséges viszonyt köt­hetünk és ez Törökország. Az a körül­mény, hogy Jugoszlávia és Törökor­szág a Balkánon izolálva vannak és szövetségiekre van szükségük, arra birta Mar<.ikovicsot, hogy szövetségi tárgyalásokat kezdjen Törökországgal. A beogradi »Pravda«, Marinkovics lap­ja nemrég azt irta, hogy a Törökor­szággal folytatott tárgyalások igen elő­rehaladott stádiumban vannak és már csak azok formális befejezése van hátra. Azonkívül Marinkovics Észak felé is támaszt keresett. Úgy találta, hogy er­re legalkalmasabb volna Németország, amely napról-napra erősödik és mahol­nap visszaszerzi régi helyzetét és je­lentőségét Európában. Marinkovics uj külpolitikai orientációja tehát a Berlin- Beograd-Angora szövetségben kulminál. Mikor Mussolini visszautasította a köz­vetlen tárgyalásokat Jugoszláviával és nyilvánvalóvá lett, hogy a tiranai egyez­ményhez Mussolini ragaszkodik, akkor Marinkovics koronatanácsot hivatott egybe és ezen előterjesztette és elfo­gadtatta uj diplomáciai orientációját: a német-jugoszláv-török szövetséget. Közvetlenül a koronatanács után a »Pravda« vezércikket közölt, amelyben nyíltan kifejtette a Berlin-Beograd-An-Abbart az arcképcsarnokban, ante- j lyet a különböző irótársak portréi népesítenek be (az ember nem is hin­né, milyen sokan vannak!), kiváló helyet fogai el egy egészen sajátsá­gos és mégse ritkán előforduló ti­­pus: a mindenároniró, aki egész sza­bad idejében »alkot« s mesés gyor­sasággal, a tengeri nyulak termé­kenységével szaporítja a rövid idő alatt makulatúrává és sajttakaró pa­pirossá lezüllő »irodalmi müvek«-et. Még szerencse, hogy nincs túlsók szabad ideje. De, sajnos, a legtöbb­ször van, — hiszen a mindenáron, I a törikszakadiró rendesen azért! oly termékeny, mert nincsen egyéb dolga. Persze, ha a kormányok okos kultúrpolitikát űznének, akkor eze­ket a jó urakat és hasonlóan tehet­ségtelen asszonyságokat olyan kény­szermunkára szorítanák, amely le­hetetlenné tenné a közveszélyes di­lettantizmusukat. Például: gyors­írásra, irógépelésre és másolásra sorozná be őket. De hát a kormá­nyok nem ilyen elővigyázatosak és háborítatlanul hagyják őket garáz­dálkodni. A kormányoknak mind­egy, hogy jó könyvek jelennek-e meg vagy rosszak. Valószínűleg azért, mert mn* se tud iák megkü­lönböztetni, hogy melyek a jók és ”'>k a rosszak ... Hagyják tehát irni azokat a más­különben talán tisztességes embere­ket, akik Friedrich Schlegel szerint kicsapongásból Írnak. Valójában az effajta »iró«: pathologikus alak. s a betegsége a legtöbbször gyógyítha­tatlan lévén, nemcsak lehurrogásra, de humánus szánalomra is méltó. Mégis: ne kívánja senki, hogy di­csérjek valakit pusztán azért, mert beteg. Ezért csak sajnálom szegényt, bár ez a szánalom alighanem egé­szen rosszul elhelyezett érzés az olyfajta beteggel szemben, aki telje­sen egészségesnek tartja és kitünően érzi magát. Még arról sincs sejtelme,' hogy kellemetlen kolléga és unalmas tár­salgó. A zsebei (és mennyi zsebe van!) tele vannak mindig kéziratok­kal s ő állandóan ég a vágytól, hogy gyanútlan ismerőseinek fölolvassa őket, — mintha az élet nem volna amúgy is elég szomorú. Ez ellen­szenves szokását csak az az erénye tudja némiképpen ellensúlyozni, hogy föltétlenül jóhiszemű s éppen úgy bízik a maga tehetségében, mint ahogy kételkedik a nálánál tehetsé­gesebbekében. Nem olyan, mint a házaló, aki tisztában van vele, hogy a holmija csupa értéktelen lim-lom s azt mégis tartósnak, elpusztitha­­tatlannak és mindenképpen elsőren­dű árunak hazudja. ö, a kicsapongó, a szenvedclmes. valóban hiszi, hogy amit árul, az Primawaare s a leg­jobb, ami abban a nemben az irodal­mi piacon kapható. Biztos a tehet­ségében s abban az igazságban, hogy sohase irt még oly jót (pedig már mennyi jót irt!), mint legutóbbi müve, amelyet — isten mentsen! — nem tolakodásból akar neked fölol­vasni, hanem merő jóindulatból és emberszeretetből. Mért ne élveznél — gondolja — te is valami szépet, jó ember, aki oly sok haszontalan és elhibázott könyvet vagy kénytelen elolvasni mindenféle tehetetlen és te­hetségtelen, de a divat szeszélye ál­tal »véletlenül« felkapott Írótól? (Akik közé valószínűleg odatartozik a tehetetlen Romain Rolland, a tehet­ségtelen Bemard Shaw és a véletle­nül divatba jött H. G. Wells is). A mi irótársunk rajong a littera­­turáért, a szerkesztőségek és könyv­kiadók körüli atmoszféráért, de leg­főképpen — a nyomtatott betűért. Ha gazdag, pazar kiállításban adja ki esztétikai kicsapongásainak a gyümölcseit. Ha szegény, végigjár­ja a redakciókat és kiadótársaságo­kat s előbb drágán, aztán olcsón s végül ingyen kínálja föl nékik a portékáját. S ha ezek a nagylelkűen fölajánlott árut ingyen se fogadják el, akkor rossz embereknek, lelket­len uzsorásoknak, a tehetségek el­nyomó deszpotáinak és irigy kutyák­nak szidja őket. A jó ur egy percig se kételkedik az elhivatottságában, (csak tehetséges emberek szoktak magukban kételkedni) s ha a kritika és a közönség nincs vele egy-véle­­ményen, azzal a régi igazsággal vi­gasztalódik, hogy nemo propheta, stb. És azzal a reménységgel biztat­ja magát, hogy eljön az ő ideje is egyszer, amikor aztán publikum és kritika vezekelve fogja rebegni: mea culpa, stb. (Mert diákul rendesen tud a mindenároniró). Ebben a tu­datban, ezzel a neki jóleső vigaszér­zéssel is hal meg, s igy a halála szép és kibékítő, csendes és ma­gasztos, mert mindhalálig nem is sejti, hogy hiába élt és hiába irt. Az ily irótárs tehetségei közül az alkotóképességen kívül hiányzik a kritikáé is s igy eszébe se jut soha, hogy amit megir, nem okvetlenül értékes is. Meggyőződése szerint az Isten azért ruházta fel költői tehet­séggel, hogy kiválót, jótéteménynek is beillő nagy müvet alkosson. Amit tehát papírra vet, az mind nagy ér­ték. Quod erat demonstrandum. (Mert latinul tud idézni a derék — bár nem egészen egészséges — min­denároniró). A kézirata ennélfogva tisztább és olvashatóbb, mint az iró­­zseniké vagy egyéb talentumoké, akik változtatni, javítgatni szoktak a dolgaikon, mint például Balzac és Stendhal, — a mi emberünk ezt nem teszi, erre a pótmunkára nem szo­rult rá, neki abban a formában tetszik a termelése, ahogy a kéziratpapiro­sára került, ahogy a fejéből kilódult s a tollából kifröccsent. A hajlama tizszerte (néha százszorta) nagyobb lévén az irómesterséghez, mint a te­hetsége, sokoldalúságban is fölül­múlja azokat, akik az alkotásaik ré­vén az irodalomtörténet emlegetett­­jei közé jutnak. Kész irni mindenről. ami eszébe jut. És sok jut az eszé­be. Éppen, mert minden igazi tehet­ség nélkül szűkölködik, a tehetsége számára mindent elérhetőnek talál. Tréfásan kérdezték egy ilyen ki­csapongótól, aki már sokféle Írás­művei próbálkozott, hogy mért nem ir tragédiát? — Igaza van, — felelte ő. — Leg­közelebb majd irok egyet. Hiszen, ha az embernek megvan a hozzávaló képessége, akkor csak akarni kell! Volt dolgom egy ilyen úrral ne­kem is, amikor egy fölolvasások ren­dezésével is foglalatoskodó kulturá­lis egyesületnek az élén állottam. A kicsapongó férfiú jelentkezik nálam azzal, hogy fölolvasást óhajt tartani ö is, mert mindenkinek, aki istenál­dotta tehetséggel rendelkezik, szol­gálatába kell azt állítani a közmű­velődésnek. Valamelyes okból nem titakozhattam a merénylet ellen s megkérdeztem, miről óhajt értekez­ni? — Amiről elnök ur parancsolja, — felelte szolgálatkészen a jelent­kező. * Csak mindenároniró nyilatkozhatik ekkora áldozatkészséggel s a saját jelentékeny egyéniségének ilyen alá­rendelésével. Azt feleltem, hogy — nem bánom — tartson előadást a renaissance­­ról. — Szívesen, — egyezett bele bol­dogan. — Ez a téma nekem nagyon konveniál. És igazán itt az ideje, hogy tájékoztassuk róla a közőnsé­­-get. Percnyi gondolkozás után:-c Kaphatnék kölcsön néhány könyvet erről a tárgyról? Rendelkezésére bocsájtottam Burck hardtot, Symonds-t s még néhány kisebb müvet, — s az elaborátum pár nap alatt (a gyorsaság nem bo­szorkányság) elkészült. Persze nem volt benne se uj gondolat, sem egy eredeti szövegezésű mondat. A »dol­gozat« semmiben se haladta túl az átlagos önképzőköri Írásművek szín­vonalát, de a kicsapongó »iró« ked­vére csaponghatott s épp oly bol­dog volt, amikor a reneszánsz-»ta­­nulmány«-át irta, mint amikor azt a publikum elé tálalta. Ahogy az ilyen szabású irótárs fölolvas, akképpen ir regényt, novel­lát, vagy drámát, — hasonló könnyű­séggel és ugyanazzal a biztonság­gal. Tudja, hogy a regényben tör­ténések vannak, igy hát »történtet« egyet s mást, s amit elbeszél ily­­mód, azt regénynek tartja és nevezi. Tudja, hogy színmüvekben beszél­getnek a szereplők, tehát beszélteti őket, s megvan győződve arról, hogy amit összeeszkábált, az: dráma. Olvasni is szeret, de a lektűrjénél nem érzi azt a magasztos szenzá­ciót, amely elfogja az1 igazándi irót, ha egy nálánál különb szellemnek a megnyilatkozásait élvezheti; nem borul le csodálattal a nagy géniu­szok előtt, de egy még magaszto­­sabb érzemény hevíti a szivét: az a boldog rájövetel, az a büszke ráesz­­mélés, hogy ő is Árkádiában szüle­tett ... Byron, amikor Goethe-t ol­vasta, kétségbeesetten tépte a haját és busán irta a naplójába, hogy eh­hez hasonlót vagy csak azt megkö­­zelitőt sohase fog teremthetni s ami­kor Grillparzer egy müve került a kezébe, igy kiáltott föl örvendezve és bosszúsan egyszerre: »Micsoda rettenetes név! De meg kell azt ta­nulnunk!« A mi emberünket hasonló kétségek és felismerések nem za­varják, — ilyet, hála Istennek, ő is tud! Természetesen az olvasásnál is jobban szeret irni — ebben áll a ki­csapongása — s elvesztettnek tart minden percet, amelyen nem csücsül az íróasztalánál. Papirost, tollat és tintát sokat fogyaszt, s rendesen sok kézirat marad utána, ha meg­hal. S ha ez a baleset megtörténik vele, aki elparentálja, bátran dicsér­heti el egy jó tulajdonságát is: azt, hogy kevésbé volt hiú, mint azok, akik joggal tarthatják magukat Írók­nak. Sokat tart magáról, de azért nem vágyódik mindkét hemiszféra babérjai után, — megelégszik a leg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom