Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-10 / 190. szám

m

Z*£

Krampusz Pista

Volt egyszer egy huncut fiú, úgy hitták, hogy Pista. Egyszer a Pista mamája hozott a piacról fekete áfonyát. A fékét áfonya igen jó gyümölcs. Olyan pici kis bogyó, mint a ribizke. csak fekete és nem savanyu, hanem finom édes. Pistának is nagyon ízlett, jó sokat evett belőle. Ebéd után a tükör elé állt és nagyon meglepődött, amikor észrevette, hogy a nyelve egész fekete az áfonyától. Olyan vagyok, mint egy Krampusz, gondolta magában és nagyot ugrott örömében, mert eszébe jutott valami huncutság.

Elszaladt a sétatérre, ahol sok jó kis gyerek játszott — és mit gondoltok, mit csinált? Kiöltögette a nyelvét és amikor a gyerekek látták azt a hosszú, fekete nyelvet, azt hitték, hog* a Krampusz jött oda közéjük és nagyon megijedtek, összebújtak Manci, meg Évi, meg Bandika, Lacika és összesúgtak ijedten:

— Nézd, milyen a nyelve, biztosan ez a Krampusz.

És a rossz Pista rákiálltott a kis Bandikéra:

— Add ide a labdádat.

És Bandika odaadta. Rákiáltott a Manclra:

— Add ide akarikádat — és Manci odaadta, nem- merte azt mondani: nem. Lacikától is elvette a gyönyörű forgóját és ő még sírni se mert, pedig szeretett volna. A kis Évike a legkedvesebb babájt vitte aznap a séttatérre és nagyon félt már előre, mi lesz, ha azt is elviszi a Krampusz.

— Add ide a babát — kiáltott rá Pista. Évike odaadta, de mindjárt megsajnálta és elkezdett sírni.

Pista erre dühösen visszadobta a babát, de úgy, hogy a lába eltörött és azt kiabálta:

— Nesze, nyafka kisasszony, vidd a csúf babádat — És aztán azt mondta a gyerekeknek:

Krampusz Pista vagyok én, minden játék az enyém.

Szót fogadjatok nekem, mert aki rossz, megverem;

Krampusz Pista vagyok én, minden játék az enyém!

Aztán, amikor eleget játszott a Bandi labdájával, a Manci karikájával, a Laci forgójával, szépen összepakolt mindent és azt mondta:

és szabadon engedte. Meg is szeppentek erre a malac urak és igyekeztek csendben maradni. Sajó persze nem felejtette el azt a sok csintalanságot, amit rajta elkövettek, de nem szólt egy szót se, várt, tudta, hogy előbb vagy utóbb, ütni fog a leszámolás órája, ütni, még pedig keményen.

Egy régi közmondás ezt tartja: »Türelem rózsát terem«. Igaza van neki. A malacok látták, hogy Sajó nem bántja őket, azt gondolták, hogy nem is meri őket bántani, mert fél tőlük. Hát azért megint szemtelenkedni kezdtek.

Amikor Muki annyira vitte a dolgot, hogy bebújt Sajó házába, Kóbi pedig feltúrta ott a földet, azután Mukival együttesen feldöntötték a házat, akkor már igazán csordultig volt a haragja. Akinek akkor kedve tartotta volna beléharapni, hát bizonyosan megveszedett volna tőle. Szerencsére nem harapott bele senki, még Kóbi sem, pedig az nagyon szeretett harapni.

— De már ilyen csúfságot, amit ez a haszontalan két malac müvei, világéletemben nem láttam, (morogta vésztjóslóan Sajó.

— Ne morogj! vágta oda a szót Kóbi, mert ha apád, a vén Hektor nem tanított meg rendre, hát akkor majd megtanita lak én, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni.

Hanem erre már Sajó szeme zöld karikákat vetett a haragtól, hogy mer ő vele két malac igy beszélni! No, megálljatok csak! — morogta — és egy hatlmas ugrással Kóbi hátán termett. Kitátotta száját, a fogai borzalmasan vicsorogtak és Muki fülét keresték. Meg is találták hamarosan. No, jaj is lett annak a fülnek! Sajó össze-vissza szaggatta azt.

Muki bizonyosan segített volna Kóbinak, ha nem feküdt volna a pocsolyában. Kóbi látta, hogy barátja nem igyekszik rajta segíteni, nagyon megijedt. Könyörgésre fogta a dolgot, ígérte, hogy csendben fog maradni, nem bosszantja többet Sajót és nem túrja fel többet a földet.

Sajó tudta, hogy Kóbi komolyan beszélt, azért megkegyelmezet neki. Azután Muki felé tartott, mert azzal is le akart számolni. Az ijedtében mindjárt talpra ugrott és reszketve, röfögve Ígérte meg, hogy ő is jó lesz.

Sajó neki is megbocsátott.

Hanem csend is lett az udvarban, nem is túrta fel azt többet a két malac. Azóta mindig félve haladnak el Sajó mellett és semennyiért se mernének olyasmit tenni, ami Sajónak esetleg nem tetszene. ^

öK

A JC_

„HABOSTORTA“ PÁLYÁZATÁRA

beérkezett versek közül az alábbiak (j> olyan ügyesek, hogy dicséretet érdemelnek

A jutalmat Bóts Jóska és Jenőfi Piroska kapták meg.

Balázs bácsi elküldi címükre.

Vzit

Nini, nini mi az ottan?

Ormányos néni a kötésé Miért hagyta abban.

Nahát! Talán csak nem —

Fél attól a nénike?

Juj! még a szoknyát is Felmijta ijedtébe.

Pedig csak egy kis egérke.

Ormányos nénikéhez Jött, délutáni vizitbe.

Beküldte: Lebovies György

A : egér é a elef ént

Hej nagyorru hát ez mi,

Tudom bizony szégyenli?

Megijedt egy egértől:

S székre ugrott a földről Fogja babos szoknyáját.

S kunkoritja ormányát Látjátok-e gyerekek Ilyet sose tegyetek.

Ki megijed árnyékától.

Messze jár a bátorságtő..

Beküldi: Bots János, Dalmácia

luban mézkeresés közben belekerült a parasztgazda csapdájába. —

— De ez még mind semmi, — folytatta elbeszélését Füllend Csalavér, — mert csak most jön a java. A gazdag ur mindenképpen azon fáradozott, hogy kikerüljön a csapdából, amely erősen fogta és addig huzgálta a fejét, amig az kijött ugyan a csapdából, de a fejebőre ott maradt. Azóta a gazdag ur parókát hord.

Olyan hahota támadt a teremben, hogy a falak szinte beléreszkettek. Füllentő Csalavér ekkor megkérdezte a 'endégsereget:

— Szeretnék-e önök tudni, kedves barátaim, hogy k; :u a gazdag ur, aki ilyen csúfosan rr.cgkWu?

A nemzetes ur kezdte magát kényelmetlenül érezni.

A társaság valamennyi tagja ped'g kiabálta:

— Halljuk! Halljuk a nevét!