Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-10 / 190. szám
10. oldal 1927 julius 10 BÁCSMEGYEI NAPLÓ TÜNDÉRMESE (Csak felnőtteknek Hosszan elnyújtott kürtszó sirt fel a várudvarról. Szivettépő és dacos... Mintha a fiatal germán kürtös a távoli hazája után érzett minden vágyódását és az idegen ura iránt táplált minden gyűlöletét a sárgaréz szerszámán keresztül akarta volna a komor hajnalon ébredő világnak tudtára adni. János gróf mégegyszer megölelte ifjú feleségét... Cserepes ujjait mégegyszer végigsimitotta az asszony arcán, amely fehéren csillogott, mint a délről jött márvány és lágy volt, mint a keletről hozott drága bíborok. Aztán tenyerébe fogta a nő csodálatos metszésű fejét, szúrós szemeit annak fekete pupillával tarkázott virágkék szemeibe mélyesztve susogta: — Vigyázz magadra! Minden gondolatod az enyém legyen ... Szeress, ha távol leszek is... Mert bármily messze leszek is tőled, megérzem, ha megcsalsz ... Megérzem, ha másra gondolsz ... É^ el ne feledd, hogy mi vár rád akkor... Suttogásában valami bénító, inyszáritó fenyegetés bujkált, mint ahogy viharos éjszakán a felhővel borított égbolton néha-néha felbukkan a vérszinü hold. Az asszonyt névtelen rémület fogta el és mintha a hűtlen asszonyoknak a mesékből hallott bűnei az ő torkát szorongatták volna, ajkaira szó nem szökött, csak a fejével intett... A gróf a fejére kapta ezüstös sisakját és lerohant az udvarra. Kint már összegyűlve várta az urát a vár népe. A paripák türelmetlenül toporzékoltak a páncélos harcosok alatt. Némelyik vitéz lehajtott fővel a virradat hűvössége ellen tarka rongyokba burkolódzó asszonyoknak a várudvar egyik szögletében meghúzódó csoportja felé vetett egy-egy árva pillantást. Mások meg dacosan a szinétvesztett hold korongját bámulták, miközben telhetetlen haraggal átkozták a háborút. Egyesek teste még érezte az imént elhagyott asszonyok testének forró érintését: ajkuk száraz volt és cserepes, mint a lázbetegeké, gerincükön, amelyet az előbb még a kéj kínja homoritott, halálos hidegség futkározott. A fiatalok s nőtlenek a félig vagy be nem váltott szerelmi Ígéretekre gondoltak a viszontlátás reményének minden paránya nélkül: közös, sötét halálsejtelemmel. Az asszonyok felől letompitott sirás és elfojtott nevetgélés zavaros hangjait hozta a szellő. És az almaképü kürtös, a gróf intésére, újból, a kürtjébe fújt, mire gyors ügetésben megindultak a harcosok. Az asszonyok hada tisztes távolból a várkapuig követte őket és most már a szenvedélyeket szabadjára engedve-, éktelen sirás, durva káromlás zsívajgott a lovasok után, akik sürü porfelhőben ereszkedtek a hegy lankáján lefelé. És amikor rövid idő múlva elült a por, semmi sem látszott, csak 4 völgyben kanyargó patak ónszinü szalagja. Az úrnő a meredeken kiszögellő várablakból figyelte a távozókat. Legelöl lovagolt az ura: páncélos alakján könnyű köd lebegett, úgy látta, mintha a vasember megett a félelmetesség hosszú uszálya kúszna... Mellette a zászlóvivő haladt fehérselyem lobogóval, amelyre a Szent Szűz képét az asszony maga hímezte. Utánuk kettős sorban vágtattak a többiek. Hirtelen felbukkant a nap és a vár alatt vonuló völgy párás homályba temetkezett, minden lakójával együtt. Az asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel. A házasságuk óta most hagyta el először az ura. Félt ettől az embertől, aki a szerelem egetszaggató mámora közepette is parancsolt különös zengzetü hangján, amely a rozsdás rablánc csörgésére emlékeztette. Iszonyodott tőle, mert száraz és kiváncsi ujjakkal meztelenitete meg nászéjszakájukon, hogy aztán szemérmetlen örömmel gyönyörködjön a szégyenkezésén. A csókja tikkasztó, volt, mint I amilyennel a közeli vadonban tanyázó vadmacska kínozhatta a nőstényét. És az asszony más szerelem után 1 [bánkódott: puha, megalázkodó, szépségét glóriázó szerelem után. Olyan férfit várt, aki csak a lelke felett uralkodna és a testét csak szent csókokkal illetné: göndörhaju, szőkefürtü, puhabeszédü ifjút. De merre kereshetné őt? Az apja, bátyja, ura, sógora mind hangos beszédű: vad, vér, asszony- és kincsszerető, szöghaju, robusztus férfiak voltak. És az ideál képét talán csak a téli éjszakák unalmát mesékkel űző vénasszonyok szavai lopták a képzeletébe. Múlt az idő, peregtek a hónapok és a férfi nélkül hagyott ágyasházakban az unalom szőtte békanyálas fonalát. Már az első hó is lehullott és a föld csufságos feketéjét szűzies hópalást leplezte. Esténként a vár nagytermében gyűltek össze az otthonmaradottak. Odakiinn dühös szél tarolta a fák tetejét, benn meg a hatalmas fahasábokkal megrakott nyitott tűzhely veres fénykévéiben letelepedve sirdogáltak, panaszkodtak az árván maradt asszonyok. Később csiklandós történetek jártak szájról-szájra, kínig feszítve a férfiak utáni vágyat. Egy-egy ilyen mesét mély csend követte és csak az itt-ott elhangzott mély sóhaj árulta el a mindnyájuk lelkét rágó gondolatokat. Az úrnő ilyenkor rendszerint nesztelenül felállt a helyéről, hosszú uszályát a karjára hajtva, a hálószobájába osont, ahol hajnalig hánykolódott kitűzésedéit testtel a verejtéktől nedves párnák között. így telt el az egyik nap a másik után: egyik sem hozott különös örömet vagy fájdalmat. Egy estérehajló délutánon egy lovag jelent meg a várban. Tollas fövegén és könnyű köpenyén vastagon ült a hó. A haját boritó zúzmarától a korát sem lehetett megállapítani. Egy .. ve:) cseléd akadt rá az udvaron és bevezette a konyhába, ahol a sürü ételgőz hamarosan leolvasztotta róla a zúzmarát. A fagyfoltok is eltűntek az arcáról és amikor jóllakott az elébeadott ételekből, teljesen visszanyerte emberi formáját. Szép- volt az ifjú, olyan szép, hogy a vén banya titokban keresztet vetett, mert szépségéről következtetve csak ördögnek tarthatta a jövevényt. A cseléd gondolkodott egy ideig, majd az ifjút magára hagyva, az úrnőjéhez osont. Ez éppen a rokkája mellett ült, az orsók azonban mozdulatlanul pihentek, síért az asszony, kezeit az ölében nyugtatva, elmerengve nézett maga elé. Miután meghallgatta az öregasszony sürü szemforgatásai kisért mézédes beszédét: parancsot adott, hogy az ifjút azonnal vezessék elébe. Amikor az idegen belépett, az úrnő megrendülve ugrott fel a fonószék mellől. ö volt az. Semmi kétség: az álomalak testet öltött... Ugyanaz az arányos karcsú termet, amelyen egy süldőlány alakjának bája ömlik szét, de mégis izmos és erős... Ugyanaz a hosszú szőke hajjal keretezett rózsás arc, nőiesen puha, csigavonalu száj... Hosszú pillákkal övezett, idegenszerü fényben úszó szem ... Kérdezösködésére az ifjú elmesélte, hogy messzi északról jön. Hóban, fagyban már hónapok óta ntban van. Keres valakit, aki más, mint a hazájabeli hóhidegtestü, hegyiforráshüvösszivü asszonyok. Keresi azt az asszonyt, akinek fekete és fényes a haja, mint a sima tó tükre holdtalan éjszakákon és akinek olyan kékek és ködösek a szemei, mint a távoli hegyek a leáldozó nap árnyékában. Az asszony lehajtott fejjel hallgatta az ifjút, akinek a hangja friss volt és csengő, mint a várkápolna lélekharangjáé. Testét könnyű borzongás rázkódtatta... Az arca kipirult a belső tűztök Az idegen kéretlenül is tovább mesélt. Tengerekről, amelyben háznagyságu halak úszkálnak. Hegyek tetején elterülő tavakról, ’ amelyekbe fürödni, meg hálni jár a hold. Városokról, amelyeket vertaranyból épült templomok diszitenek. Tébolyodott királyokról, bűnös szerzetesekről... Hűtlen hitvesek, parázna apácák borzalmas bűnözéséről... Mindenről, ami szép és félelmetes ... Ezalatt beesteledett... Az ifjú elhallgatott. Csak kerekrenyilt szemei beszéltek és könyörögtek az elérhetetlenért... Az asszony hirtelen felállott... Megindult az ágyasháza felé ... Hosszú veresbársony uszálya puhán kígyózott mögötte... Az ajtónál visszafordult és alázatos főhajtással intett a férfinek... Ez a zsákmányrainduló.hiuz csendes és biztos lépteivel követte... Ajz idegen mielőtt ágybatért volna, letérdelt és hangosan imádkozott. Hálát adott az fstenanyának, mert útja nem volt sikertelen és mert végre célhoz ért. Miután keresztet vetett: végigcsókolta a fekvőhely párnáit és a hideglelősen reszkető asszony mellé feküdt... Odakiinn ezalatt nagy vihar kerekedett. Ijesztő szélvész tombolt, mintha a minden bűnök számonkérésének ideje, a végítélet érkezett volna el. Az ablaknyitást fedő táblák ropogtak, dübörögtek, mintha mázsás szikladarabokkal ostromolták volna őket. Néha vérfagyasztó kiáltás süvített keresztül a közeli rengetegen: a széltől kicsavart fák halálkiáltása volt ez... A vad szélvész átjárta a vár tágas termeit: meglobogtatta a biborfüggönyöket. Fojtó levegővel telt meg minden kis zug, mert a szél visszakergette a füstöt a kürtökből ... Minden kis nyíláson íütyürésző hangok törtek elő... A két szerelmes nem hallott semmit... Édes sóhajuk elnyomta a külvilág zaját... Csak annak és azért éltek, amiért teremtve lön az ember... Messzire szakadtak a világtól... Az élettel való kapcsolatuk megszűnt, azért, hogy igazán élhessenek... Elszakadt közöttük a lánc, amely a többi emberhez fűzte őket, mert együtt egy egészet alkottak, amelynek nem volt szüksége a többi félemberie... Az asszony elfeledve vad parancsolóját, az idegen a jégország fagyos csóku és hóhidegkeblű asszonyait... Messzire szállt tőlük minden, ami rut és rossz... A szépség és jóság font megkínzott testükre a gyönyörből koszorút,.. De hirtelen elhallgatott a vihar és ijesztő csend ugrott a szobába... A füst visszatért a kürtőbe... A hasadékok zenéje megszűnt... És a halálos csendben harsány kürtszó hangzott fel a várudvarból... Bizakodóan szólt a kürt, a közeli viszontlátás örömétől reszketőn. Odalent a kövezeten a lovak patái csattogtak. Búgó asszonynevetés és megveszekedett örömii férfiak kiáltása szü'ött be hozzájuk. Az asszony rémülten ugrott fel. A rémület mindent legyőző ereje eszébe juttatta azt a mindennél erősebb lánjcot, ami az urához fűzte. Lelkének és [testének ura megérkezett... És ime: [ testét más bitorolja ... Már János gróf hangját is hallotta. jUjra érezte azt a tébolyba kergető szo! rongást, ami bucsuzásukkor elfogta. — Az uram van itt — sikoltotta a : szerelemfttas ifjúnak. — Megöl bennünket, ha itt talál... Meneküljünk... A szobának csak egy kijárata volt, ahová már közeledhetett a gróf. Mind a ketten az ajtóra néztek, amelyet nehéz keresztvas zárt el. De az asszony az ajtón keresztül is látta az urának páncélba burkolt hatalmas alakját... És úgy látta, mintha utána a félelmetesség hosszú uszálya kúszna... Látta zord szemeit, amelyeket mosoly sohasem csókolt... Hallotta mély, szerelemrehivó hangját... — És egy idegen van mellettem... ; Egy idegen! Ki ez? Honnan jött, hogy i az első hivó szóra neki adtam magam... Aztán megint a halálra gondolt... Meneküljünk... Menekülj, mert megöl bennünket... susogta rémülten. Az ifjú az ágyasház egyetlen ablakához ugrott. Kitárta. Lent feneketlen mélység tátongott. De a sötétségen keresztülfehérlő hópalást csendes nyugodalmat igéit. Biztos halál! Isten veled jégország, távoli északon fekvő birodalom! És mi lehet a halál megett... Hátha uj élet kezdődik... Hátha folytatódik a kínnal teli, de mégis szép föl! di élet... — Magammal viszem a feltalált kincset a túlvilágra. A karomba veszem és együtt halunk meg: uj létre, mint ahogy együtt találtuk meg az innenső életet is — gondolta az ifjú és visszalépett az ablaktó!... Az asszony elértette a gondolatát... —• Meneküli... Menekülj... — könyörgött. — Én itt maradó.«... Én nem akarok meghalni... Mircvaló a halál? Hiszen olyan fiatalok vagyunk még... Kívülről nehéz léptek zaja hallatszott. Az asszony könyörögve mutatott az ablakra. A messzi északról jött idegen hirtelen hűvösséget érzett a szivében. Mindent megértett. Most már tudta, hogy a halál után csak a megsemmisülés következhet ... Szomorúan az ajkához emelte az aszszony kezét, amely hideg volt, mint a hóágy, amely odalent várta és örök orvosságot kínált az élet minden csalódására és kiábrándult mosollyal ugrott a mélységbe... A vihar utáni csendben tisztán hallatszott, amint az im4nt még gyönyörben vonagló teste a halál útját megtéve, a földre ért... Az ágyasház ajtaján kopogtattak... És az asszony alázatosan tárta ki az ajtót. Herceg János Húszéves magamnak Csak én vagyok ián Fáradtan a vártán. Halott kedvemnek gyászos éjszakáján Csak én hallom a nercek suhanását, Mig köröttem dalol az élet, Mig köröttem sir az ének. Ó, pedig hát mily kedves Kis játék lehet az élet. Csak játszi kedvvel kell komoly arcot vágni, S hu zokogva is, de megcsinálni. Ami utunkban áll. De jaj, nekem már nem dalol az élet Bennem a vágyak már nem mesédnek Szerelmes, csókos éjszakákat. Olyan vagyok, mint egy iehér koporsó, Hova a vágyak csak halni járnak. Nem kellek én már dús kalásznak A földön? Engem hát csúfosan kisemmizett az élet. Nem' kaptam se örömet, se kedvet (Csak pénzért a csókot, szerelmet A S most igy magamba hullva sírok. faj hát igy leszek eltemetve A dalos hangú lombok alatt. így visz el tollbobitás lován a nagy kaszás, S ez élet nem hogy megölelne Csak gúnyosan felém kacag. Gál Ottó
