Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-05 / 154. szám
89Z tésére benne találta összekuporodva Fürfang Fülöpot, a rókát. — Mordizomadta, — kiáltott a nemzetes ur, — csakhogy meg vagy, te gaz imposztor! No, most ellátom a bajodat. A-róka könyörgésre fogta o dolgot: — Édes, drága, jó nemzetes uram! Ne bántson! Szánombánom minden vétkemet, mellyel megbántottam. Nézze, akkor éjszaka nem akartam becsapni és nem tudtam, hogy a paraszt udvarában méz helyett csapda van. De ha tudtam volna is, mégbünhődtem érte, mert amikor onnan elszaladtam a kocsmáros udvarába, hogy Muncurkót hívjam, a kocsmáros kutyája beleharapott a lábamba. És ezért azt gondoltam, hogy mégis jobb lesz vasúton haza utazni, mint gyalog. Mivel azonban nem akartam pénzt költeni a vasútra, hát kerestem a módját, hogyan utazhatnék inggyen. Elmentem az álloomásra és ott a maguk csomagjai közelében találtam ezt, az üres utikosarat. Egészen odatoltam a maguk csomagjai mellé, aztán belebujtam és magamra húztam a födelet. Biztos voltam benne, hogy a baki er a nemzetes urék holmijával együtt ezt a kosarat is feltesz:! a vonatra és én ingyen utazhatok. hazáig. Ne bántson hát nemzetes Uram és bocsásson meg! Azonban a nemzetes ur ez egyszer nem hagyta a szivét meglágyítani. — Lári-fári, — mondotta, miközben erősen fogta a rókát — ez egyszer nem veszel le a lábamról. Ellátom én mindjárt a bajodat. Alaposan elverlek. A róka rémülten kérdezte: a*.'1 — De csak nem a botjával akar a nemzetes ur elverni? — De bizony azzal! — Jaj, aranyos nemzetes uram, ha már nem akar megkegyelmezni, verjen a tenyerével, az öklével, csak a bottal nem , mert a botverés a rókancmzetfeégre a legnagyobb szégyen. Természetes, hogy a nemzetes ur most már csak azért is bottal akarta a rókát megverni. Eleresztette hát Furfangit és kereste a botját. No, Furfangi Fülöpnek se kellett több. A következő percben a vasúti kocsi nyitott ablakán kiugrott s aztán vígan szaladt a mezőn. Fügét mutatott az ablakon k> hajló nemzetes ur felé és csufondárosan ezt a gunyverset énekelte: 261 mindegyre sebesebben száguld és biztos voltain benne, hogy ha idejekorán nem érek ide, akkor a legközelebbi kanyarodénál kisiklik a mozdony és a vonaton nagy szerencsétlenség történik.. A mozdonyvezető most már nyugodtan vezette a vonatot a legközelebbi állomásig. Muncurkót, aki addig nézte a vonatvezetést, akkor visszavitte a nemzetes úrhoz. Az éppen busult, miikor a mozdonyvezető Muncurkóval a fülkébe benyitott. — Muncurkó! — kiáltott a nemzetes ur örömmel és két karjvai magához ölelte a kormos Muncurkót. A nemzetes urnák a ruhája is tele lett korommal, de ezzel nem törődött, hanem száz dinár jutalmat adott a derék mozdonyvezetőnek. A vonat azután tovább haladt. Egyszerre csak megszólalt Muncurkó: — Látod, papa, ha nem vágtál volna pofon, a csomagok megszámolása miatt, ez mind nem történt volna. — Ez igaz, mordizomadta, — válaszolt a nemzetes UL_-— de jó, hogy eszembe juttattad a csomagokat, most majd magam olvasom meg azokat. Számolgatta, számolgatta a nemzotos ur a csomagokat és végül kijelentette: — Igazad volt, Muncurkó, mégis tizenkettő a csomag, tizenegy helyett. — Látod, papa, -— kezdett most Muncurkó bőgni, — hiába vágtál pofon. — Jó, jó, mordizomadta, — mormogott a nemzetes ur, de viszont megérdemelnél nem egy, de legalábböt pofont, amiért felszálltál a mozdonyra és megindítottad a vonatot, amivel mindnyájunk halálát okozhatad volna. Ezt az öt pofont azonban nagylelkűen elengedem és kijelentem, hogy le van kvittelve azzal az egy pofonnal, amit valóban ugy kaptál, hogy nem szolgáltál rá. A nemzetes ur aztán jóban szemiigyrevette a csomagokat és rájött, hogy a tizenkettedik csomag egy utikosár, amely nem volt az övék. Ki tudja, mióta hevert már az a kosár a vasúti bakterházban és most a bakter tévedésből felrakta a nemzetes urék csomagjaival együtt. — Mordizomadta, — szólt a nemzetes ur, — ha már itt van ez a kosár, nézzük meg legalább, hogy mi van benne, Kinyitotta az utikosár fedelét és legnagyobb meglepe-Mese egy okos fiúcskáról Messze, messze, égig érő nagy hegyek között van egy kis falu. Ott lakott Jancsi gyerek özvegy édesanyjával. Bizony csak úgy szegényesen éldegéltek, az édesanya eljárt napszámba mosni, főzni, Jancsi sem lustálkodott ám, hanem epret, gombát, «gyógyitónövényeket szedett a hegyoldalon, a és azt eladta. Egyszer egy szép napon Jancsi megilnt felment a hegyoldalra gombát szedni. Talált is jó sokat, teliszedte kis kosarat s már hazafelé akar indulni. De egyszer csak valami keserves jajszót, sírást hallott az erdő mélyéből. — Valami nagy baja lehet annak, aki ilyen keservesen sir, — gondolta magában. Jószívű fitteska volt, meg az édesanyja is arra tanította, hogy segítsen, ahol tud, bement hit az erdőbe, egyenesen arra, amerről a sírást hallotta. El is jutott egy kis tisztásra, ahol óriási ledőlt fatörzs hevert a füvön Mit gondoltok, ki sirt ott olyan kosevesen? Egy öreg, igen öreg anyóka. Szegény sehogyan sem tudott lábra állani, mert nagy rakás rozsé volt a hátára kötve. Jancsi se volt rest, hamar odaugrott, leoldotta a rozsét az anyóka hátáról, felsegítette, s megkérdezte tőle szépen, merre lakik. , Talán bizony haza akarsz vinni? — kérdezte az anyóka. — Haza én, nénémassziny, — felelte Jancsi —■ meg ezt a rozsét is — és szavának állt. — Megsegítettél, fiacskám, hát én is megsegitlek. Csak hallgass reám és tedd, amit mondok. Menj vissza oda, ahol reám találtál, keresd meg a bokrok között a titoknyitó virágot, szagold meg, azután várj szép türelmesen. Bizony meg nem bánod! Jancsi megköszönte az anyóka jó tanácsát, visszament az erdőbe, megkereste a titoknyitó virágot, meg is szagolta, azután ledőlt fatörzs.mellé és mert fáradt volt a sok ffiászkálástól, el is aludt. Arra ébredt föl, hogy valami nagyon szép muzsikaszót hall. Mintha kis tündérek muzsikálnának a fülébe. Körülnézett s bizony, gyerekek, még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Mit gondoltok, mit látott? A nagy fatörzs eltűnt és helyében ezerlornyu apró várkastély állott. Csupa ezüst volt a fala, arany a teteje. Minden ablakából fényesség ragyogott, kis kapuja tárva állott és a Eapun egyre jött kifelé a sok törpe. Utoljára kihozták az aranyos gyémántos trónust, kijött a törpekirály is és felült trónusára. A törpekirály után előhozták a királykisasszonyt is, de Jancsi ugyan megijedt, mert a szép királylány üvegkoporsóban feküdt .mintha meg volna halva. Mikor már mindenki elhelyezkedett, akkor látta Jancsi, hogy valamennyi törpe nagyon szomorú, de legszomorubb közöttük maga a törpekirály. — Vájjon mi baja lehet szegénynek? — gondolkozott Jancsi és mert bátor legényke volt, előjött a bokor alól, szépen meghajolt a király előtt és megkérdezte illedelmesen: — Mi bajod felséges királyom, tán tudnék segíteni rajtad. — Nagy az én bánatom, édes jó fiam, de csak annak mondhatom el, aki segíteni! is akar rajta. — Hiszen épen azt akarnék, felelte Jancsi nagy bátran. — Igen ám, de sok bajjal jár a segítség! — Nem bánom én, uram királyom, nem ijedek meg a magam árnyékától! Mikor a törpekirály látta, hogy bátor legénykére akadt,, elmesélte sorjában hogy miért oly szomorú a törpék népe és miért fekszik koporsóban a szép királykisasszony. — Volt nekem még egy lányom, — mesélte a törpekirály — az még szebb volt ennél. De volt ám egy gonosz ellenségem is, Rontásnak hívják, varázslattal foglalkozik. Az kérte meg feleségül a nagyobbik lányomat, Tündét. Persze, hogy néni adtam néki! Még ki is nevettem. De bizony megbántam. Merj egyszer mikor nem voltam Itthon, Rontás álruhában belopózott a királyi várba, Csillát elaltatta örökre, Tündét meg elrabolta és elvitte magával sötét birodalmába. — Bizony ez elég szomorú történet, — mondta Jancsi — de most azt. mondja el felséged, hogyan szabadíthatnám meg a királylányt! — Elmondom én, fiam, hogyne mondanám. Megszabadíthatod a lányomat, ha megígéred, hogy bátor leszel, követed a tanácsomat és mindég csak az igazat mondod. — No, ez ugyan könnyű dolog — nevetett Jancsi. — Akkor hát indulj Isten nevében, fiam. Itt ez a gyűrű, húzd az ujjadra. mikor a fehér köve pirosra változik, megtaláltad Tündét. Csak arra vigyázz, hogy útközben soha vissza ne fordulj, semmitől meg ne ijedj és hazug szó ki ne jöjjön a szádon. 260 209
