Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-05 / 154. szám
C9: *9Z — mondta Dzsek nevetve. — Dehát hol voltál? — kérdezte ismét Szilvia. — Megígéred, hogy senkinek sem mondod el? — Persze, hogy megígérem. — Akkor jó. Megmondom. A jó lelkek iskolájában voltam. — A jó lelkek iskolájában? — csodálkozott Szilvia. — Hát az milyen? — Ott tanulunk mi, jó lelkek. Ott készítjük el a leckéinket. — Hát te jó lélek vagy? — csodálkozott még jobban Szilvia. — Persze, hogy az, még nem találtad ki? — Nem én. De mondd meg, Dzsek, milyenek azok a jó lelkek? — Milyenek? Hát kis emberkék, akik a hegyekben élnek. Régebben sokszor segítettek az embereknek, de az emberek triár nem hisznek bennük, azért elhagyták az embereket. De néha még megjelennek a jó lelkek a mezőn, néha emberek közé is elmennek, éjjelenként pedig összegyűlnek az iskolájukban és megtanulják mindazt, amire az embereknek szükségük van, hogy segítsenek rajtuk. Mikor megnőnek az ilyen jó lelkek, kitűnnek nagy tudásukkal, mert sokkal többet tudnak, mint akármilyen halandó. — Nem mehetnék el én is abba az iskolába? — kérdezte Szilvia. — Még sohasem hallottam, hogy emberek eljöttek volna a mi iskolánkba — mondta Dzsek. De talán te eljöhetsz velem. Gyere ide be holnap este, amikor mindenki alszik már és magammal viszlek. De vésd az eszedbe, hogy jól fogózz belém és ne félj semmitől. Másnap nagyon izgatott volt Szilvia. Alig várta, hogy esteledjék már és elérkezzék a lefekvés ideje. Mikor mindenki elaludt, Szilvia felkelt azágyból. az ajtóhoz lopózott és kopogott Dzsek ajtaján. — Te vagy az, Szilvia? — kérdezte Dzsek. — Én. Nos megyünk már? — Vájjon mindenki lefeküdt már? — Le, hál’ Istennek. Dadi már rég horkol és hallottam, mikor a nevelőnő becsukta a szobája ajtaját. — Akkor menjünk hát. Ezzel kézenfogta Dzsek Szilviát és a nyiitott ablakhoz vitte. Egyet fiittyentett, mire egy nagy fekete macska jelent meg az ablakpárkányon. Ü Z E N E T E !<:* Ripp Potyi. Legközeleb sorra kerül ez is. — Temwwvio Ilona. Sok jutalmazandó van áni Ilonkám, nem bizonyos, hogy éppen reád esik a szerencse. Mindenesetre azon leszünk, hogy feléd is essen a szerencse-almákból. — Surdnyi Erzsi. Az egyik nagyon könnyű. — Juhász Manci. Neked ugyanazt üzenem, mint az előtted Írottnak. — Gilde Babi. Úgy tudom, hogy a neved a névsorban volt. Talán rosszul nézted, vagy a mi gépünk tévedett. Mindent helyre igazítunk. Szervusz! — Kocsis Pál. Máskor érthetőbben jelezd á rejtvényeket és ird hozzá a megfejtéseket is. A meséket várom. — Kreml Karcsi. Bravó! sikerült. — Erhardt Klári. Úgy van drága gyermekeim, a jókat szeretem s miután ti is köztük vagytok, benneteket is a legkedvesebbjeim közé sorozlak. Igen örültem a leveleteknek. Gyakrabban is gondolhattok reám. Rejtvényetek kissé könnyű. Eszcljetek ki kissé nehezebbeket. Bizonyosan sikerülni fog. — Berasits Iréiike. Ügyes rajzoló vagy. Magyar írásod ellen sincs kifogásom, sőt egy szerb iskolástól ez nagyon is szép. Csak haladj ezen az utón tovább is, hogy tényleg kifogástalanul tudj magyarul írni. Szép dolog, ha többféle nyelven tudunk beszélni és irui, de első mindig az anyanyelvűnk legyen. írjál sokszor nekünk; TT él él él jLIL éi él Beküldő Surányi Erzsi ara Ott ül egy virágkelyhen a mezőn. Gyere velem dadi, nézd meg. Dadi kézen fogta Szilviát és elmentek ketten a mezőre öcsikét keresni. A kis fiú még mindig ott aludt a nagy, sárga virágkelyhen. Dadi óvatosan kiemelte és vitte haza. Mélyen aludt a kis fiú és csak akkor nyitotta ki szemét, mikor már a Szilvia gyermekszobájában volt. Dadi felöltöztette Szilvia egy kinőtt ruhájába és tüneményes gyorsasággal nőtt. Három ruhát is kinőtt egy nap. Egy hét alatt akkora lett, mint Szilvia. Szilvia nagyon csodálkozott ezen, de még jobban csodálkozott azon, ahogy Dzsek, — mert igy hívták öccsét — megtanulta a leckéjét. Mert azon aztán igazán lehetett csodálkozni. Dzsek éppen ellentéte volt Szilviának, aki mindig szórakozottan, félfüllel hallgatta a nevelőnő magyarázatait és legtöbbször azt sem tudta hirtelen, hol van, mikor valami kérdést intéztek.hozzá. Dzsek egy szempillantás alatt megírta a francia feladatát, mindig tudta, mit kérdezitek tőle, sőt felelni is tudott a legnehezebb számtani kérdésekre, még azt is megmondta, hol fekszik Timbuktu. Egy éjjel nagy dörgésre ébredt fel Szilvia. Nagyon megijedt. de mindjárt arra gondolt, hogy bemegy a másik szobába, megnézi, mit csinál Dzsek. Hátha ő is felébredt és megijedt. — Ébren vagy, Dzsek? — kérdezte, miközben halkan kinyitotta az ajtót és benézett, de nem kapott semmi választ. — Alszol, Dzsek? — kérdezte még hangosabban. Semmi válasz Talán nagyon mélyen alszik, — gondolta magában Szilvia és óvatosan közelebb ment Dzsek ágyához. Abban a pillanatban egy fényes villám cikázott át a szobán és Szilvia csodálkozva látta a nagy világosságban, hogy Dzsek nincs az ágyban. Az éjeli mécses halványan pislákolt az ágy mellett. Szilvia benézett az ágy alá, nem bujt-e talán oda félelmében kis öccs? Aztán megnézte a szekrény mögött, a sarokban a kályha mellett, de Dzsek nem volt sehol. Megijedt szegény leányka és éppen arra gondolt, hogy felkölti dadit, mikor valami koppanás félét hallott. Az ablakra néz, mert onnan jött a hang, hát az ablakpárkányon ott állt Dzsek. Istenem, Dzsek! Hol jártál ebben a nagy. viharban? Nem áztál meg? — Dehogy áztam! Az eső nem tud átnedvesiteni engem A BÄOSMEGYEI NAPLÓ vasárnapi imyenmellákleta Subotica, 1927. június 5. 23 Palika ajándékot kap 257
