Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)

1927-06-05 / 154. szám

1927. junius 5.

BÄCSMEGYEI NAPLÖ

S3, oM

Kabos Ilonka

* P á r i s, junius

Ez az Élet könyve egy kicsit,

A tied is tehát, Ilonka,

S mert nagyon-nagyon a Halálé, Ne tépd ilju haraggal ronwra.

Élet és Halál egy testvérek És úgy ülnek egymással szembe, Mint Kabos Ilonka és

ADY ENDRE

Ez egy eSinos, piros könyvben, a »Vér és arany« legrégibb amatőrkiadásának első oldalán olvasható. Szépért megformált betűk, egyehletes sorok, látszik, ho"-v a költő kezében nem remegett a toll, mikor ezt a döbbenetes erejű dedikációt irta. A dátum Í908. januárját idézi föl és Budapestet, azt az időt, amikor Ady Endre mindennapos vendég volt Kabos Ede vendégszerető otthonában, ahol hosszú órákon keresztül elbeszélgetett, eltréfált a ház szemefényével: Ilonkával. Éjszaka kemény tusák a »Három holló«-ban, nappal meg pihenés, erőgyűjtés Kaboséknál józan, 'polgári lencsefőzelék és finom, habos földieper mellett. Szombat délután a háj ura, a Budapesti Napló, szigorú főszerkesztője bezárja »Bandit« a dolgozószobájába és az ajtó csak akkor nyílik ki, ha három vers elkészült már a vasárnapi lap számára.

Múlnak a hetek, a hónapok és a barátság Ady és Ilonka között egyre meghittebbé, egyre melegebbé válik. Ilonkának születésnapja van és Ady

kettős ajándékkal lepi meg »kedves kis húgát..« Oda áll az ünnepéit elé, egyik kezében selyemcukor, a másikban az uj Ady-könyv, a »Szeretném, ha szeretnének.« Ilonka a könyv felé nyiil először, gyorsan átlapozza s az egyik oldalon rábukkan a hozzáirt versre: Fehér lány virágkezei...

Érdekes, hogy Ady mennyire szándékosan választotta témául Kabos Ilonka kezét, mintha tudta, érezte volna ennek a kéznek sorsát, hivatását, mintha előre érezte volna, hogy ez az ideges, elomló s megint fölvibráló, virágérzékenységü kéz érdemes arra, hogy Ady Endre állítson neki versbeafragott, örök emléket a könyvében. Azóta sokezer embert ríhatott és vigasztalt meg ez a kéz, Kabos Ilonka keze, ujjongó és zokogó akkordok elővarázsolója. fehér virág, amelynek illata a legtisztább és legnemesebb muzsika. Azóta Kabos Ilonka művészete minden országban megcsillogott és ma már PáriSban, Londonban igy hívják: Európa legnagyobb zongoraművésznője.

Most itt lakik Párisbah, Auteiiil-ben, egy kedves, kertes villa első emeletén, bezárkózva négy fal közé, órák hoszr szat viaskodik hatalmas fekete zongorájával. Igen, viaskodik, örök küzdelem, mámoros és veszedelmes vitézi torna. Kabos Ilonkát pedig mélységes, igaz szerelem köti a zongorához, halálos szerelem, amely az élettel együtt múlik el. De nem is múlik, csak átalakul, mint minden termékeny szerelem, mint az elcsendült hang, mely léleklavinákat indíthat el. Az interpretátor művészete alkotójával együtt száll a sírba, de elmúlása után is hat tovább titokzatos módon és láthatatlanul. Lehet, hogy nincs igazam. lehet, hogy költői képzelődés az egész, de ösztönöm néha azt súgja, hogy egy-egy verssor vagy mondat különös, mákonyos zeneiségében valami rég porladó muzsikus művészete virágzik tovább. Valamelyik fiiiomlelkü ős hallhatta ezt az egyetlen és egyéni árnyalatú melódiát tilinkázó pásztortól vagy kóbor hegedőstől, a hang gyökeret vert benne s a késő utód szavaiban századok múlva zendül meg újra. Lehet, hogy képzelődés, de vájjon van-e költő, aki nem döbbent meg néha szavainak ismeretlen, soha nem hallott, atavisžtikus zengésétől?

Kabos Ilonka fanatikusan hisz az interpretátor művészetének szociális hatóerejében. Nem a hírért, nem a dicsőségért zongorázik, nem is a pénzért. Magasabb rendű erő, benső parancs ülteti a zongorához, lelki kényszer, amely lényegében azonos Kant kategorikus imperatívuszával. Nem vizsgálgatja, nem boncolgatja, hogy van-e célja, eredménye a muzsikálásnak. Elég anynyi, hogy kell zongoráznia, a természet pedig nem parancsol hiába.

— A muzsikálás vallomás —- mondta egyszer, mikor meglátogattam —- és nekem mindegy, hogy egyedül, bezárt szobában vagy a dobogón ezer ember előtt játszom. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy ne legyek szégyenlős, álszemérmes, hanem mondjam ki a gondolataimat, az érzéseimet nyíltan és őszintén. Talán éppen ennek a neveköSKönhetem, hogy a közönség

elé is ki merem teregetni érzésvilágom titkait. Es talán még valaminek: szeretem az embereket Optimista vagyok a végletékig. az én szememben minden ember a jóság és a becsületesség mintaképé* egész addig a pontig, mig ki nem derül róla, hogy gazember, Nem gátol tehát sem gyanakvás, sem félelem és ennek nagyon örülök, mert úgy vélem, hogy csak az a művész adhat mélyet és nagyot, aki őszintén- ad.

Finom fejét lehajtja, úgy beszél, mintha magának beszélne. Hangjának Csengése épp olyan közvetlen, épp olyan őszinte, mint a muzsika, mely zongorájából kiárad, ha játszik. Az Élet -- irta róla Ady — az ifjú Élet, a hivő és dolgozó generáció. Tegnapelőtt Londonban zongorázott, tegnap Hollandiában, ma Párlsban, koncerttermekben és a legelőkelőbb arisztokraták estélyein és holnap, holnap talán hazamegy Budapestre. Külföldön Bartóknak, Kodálynak, Dohnányinak, Welnernek. Harsányinak, Kósának szerzett hódolókat, odahaza majd a fiatal francia zeneszerzőket mutatja be. Dolgozik, egyre dolgozik, életereje hajtja előre, megalkuvások nélkül halad egyre ma gasabb csúcsok felé. Szép, fiatal asz szony és nagy művésznő, tehát nagyon sok ellensége lesz még. Lesznek, akik gyűlölik majd, mert tehetséges, mások meg hízelegnek majd neki és csak titokban áskálódnak ellene. Minden nagy művésznek ez a sorsa, ezt jól tudja Kabos Ilonka, de azért nem retten viszsza, virágkeze végigfut a billentyűkön és muzsikál, muzsikál, mig a szive dohog. az igazi művészetnek úgy sem árthat semmi és Kabos Ilonka zongorajátéka Igazi művészet, a leglgaizbb s ha valaki hallotta egyszer, nem felejti el többé soha.

Honti Ferenc

A vesztfáliai béke

Az iskolához közel esett a park, annak íalornbjai között rigók kergetőztek s tuliózó hangjuk beszállt az ablakon. Csupa illat volt a levegő, ismeretlen helyről küldte üzenetét a gyöngyvirág, jókedvű kacagások harsantak fel kívülről, álmodozik a föld, amely a határban buzavetések zöld bölcsőjét ringatta, ugyanakkor pedig az egész lányosztályt bezárták délután hétig.

Az osztályíőnöknö csakis azon tűnődött, hogy ki volt a bűnös, de ezt a problémát megoldani soha nem fogja, mert a? előzményeket örök homály födi.

Ha komolyan vesszük az életet, be kell látnunk, hogy a kíváncsiság mit sem ér. Minek tudjon az ember mindent, mikor annyi tapasztalathoz jut az életben úgyis, hogy elég volna a tele is. Mert az lesz a legnagyobb boldogság — higyjétek el nekem — ha egyszer senkisem törődik semmivel. Az ellenkező rész manapság legfeljebb egy osztályfőnöknőben születhetik meg, aki meddő öreglányságában annyi mindenre kiváncsi, hogy immár csak at ilyen születésekhez jut el. Érdémes Volna őt külön is lerajzolni, de csak úgy, ha kellemetlenebb volna az időjárás, teszem azt bolond őszi eső verné az ablakot, sötét falkában varjak kárognának a ház fölött — akkor, ah, igenis, akkor a stilisztika segítségével megfelelő hasonlatokhoz is jutnánk, nem hagyva ki a pápaszemet, a íonnyadtan vékony két arcot, de fölemlítve kegyelemből a rltkaságszámbamenő, mélytüzü tekintetet, amelyet — Isten tudja, mily gondolatok ragyogtatnak meg ennyire!

Az bizonyos, hogy a kis lányok határozottan jobban érézték magukat két óra előtt, mint kettő után s habár nyitva Volt az ablak, mégis azt gondolták, hogy ők most rabok, akiket megfosztottak a szabadságuktól. Az is megfordult a fejecskéjükben, hogy milyen kárpótlást ád majd mindezekért egyszer az élet, határozott választ azonban nem kaptak. Csak bámulta a levegőt az egész osztály, akik pedig közelebb ültek az ablakhoz, Sokkal nagyobb érdeklődéssel lesték az uccán járók szavát, mint a kis Gizi akadozó felelését.

Unalmas is volt az s az ember — — értve alatta az életet kiváncsi, üde, szemmel néző, eleven ifjúságot — sosem hatolhat bele a pedagógia misztikumába, amely novellahösök, halálos szerelmek, várkastélyok festői leírása, izgalmas, fojtott hangú párbeszédek helyett arra az unalmas problémára akarja terelni a figyelmüket, hogy Richelieu miért rendelte alá a vallás érdekeit a politikának?

Keserves nyögdécselések után mégis elintézte Giziké a kérdést, aztán megvillant agyában a boldog remény, hogy a többit már más mondja el. De a tanárnő ezúttal nem volt hajlandó félbészakitani a feleletet s kimondta a kegyetlen szót;

— További —

Így aztán Giziké nagy kelletlenül belekezdett a lecke második részébe.

— A vesztfáliai béke. A vesztfáliai béke, amely alaptörvénye lett Németországnak ... Németországnak ...

Most, csak ez egyszer most segíts, Istenkém, gondolta a kislány és belekezdettJBjra.

— A vesztfáliai béke. A vesztfáliai béke, amely alaptörvénye lett Németországnak... Németországnak...

Ekkor csoda történt, a kedves nővér ugyanis azt mondta:

— Elég. Folytassa Ila.

Gizi mélyet lélegzett, Ila pedig titok ban megfogadta, hogy ha ezen is átesik, lefekvés előtt egy üdvözlégygyel többet mond. Annál nagyobb oka volt erre, mert azt sem tudta, miről ván szó. Csak nézett nagy őzike szemével jobbra-balra.

— Mi van a kezedben? — hangzott ekkor hirtelen a támadás.

Ila jól markirozott ártatlansággal mutatta fel az üres kezét, a padok alatt azonban hirtelen élénk mozgás támadt, mintha kézröl-kézre szaladt volna valami, miközben az első pádból kirepült egy levél.

Az osztályban csend lett, sziveket tépő, izgalmas csend, ami rosszabb mindennél, különösen ilyen tavaszi napon, amikor egyre jobban pattan a rózsafákon a rügy, hogy kacérkodásba kezdjenek a napsugárral.

A levelet a tanárnő vette föl s egyre jobban elkomoruló arccal olvasta, Szinte önmagának suttogva:

— Szerelmes vers! Bizonyos románc egy bizonyos keresztnevet viselő fiatal úrról, meg egy kurtaruhás lányról, akik kicserélik érző kis szivüket, aztán belesodródnak az élet nagy árjába, hogy még sokáig és sokszor gondoljanak egymásra. Voltaképpen a vágy csak a bizonyos keresztnevet viselő ifjút emészti, mert a Szívtelen leány játszik a férfiszivekkel és csak a temetésére érkezik el annak a bizonyosnak.

Szó sincs róla, izgalmas, lelkekbe kapó történet volt az és sóhajok röpültek minden poétánál nagyobb poéta: a szerző felé. Épp azért nem mertek egymásra nézni a kislányok ebben a dermesztő pillanatban, mikor a költészet múzsája megszégyenülva kullogott tovább. Gyenge, fagyott szárnyú madárkák voltak ők most és némán fogadták a vallatást.

— Kié ez a levél?

Egy negyedórái sikertelen faggatás után pedig elhangzott az Ítélet:

— Az egész osztály itt marad hatig.

Hogy még nagyobb legyen a büntetés, becsukták az ablakot is. Ez volt a legnagyobb kegyetlenség, nagyobb annál, amit emberi ész felfoghat, gyenge erő megérthet, elveszik a rab tigris levegőjét, sólyom elől a bérceket, mikor dobveréssel, trombitaszóval égp akkor haladnak arra bizonyos hősök, akik fáradtan és porosán is félistenek maradnak ifjuái álmok rázsáskertjében. Ezek a hangok aztán csak igen tompán szűrödnek a szobába, megélénkitésükhöz szükség van a belül fakadó érzésekre.

Egy pici szőkeség ödasugta fiának:

— Látod! Meg kellett volna monadni az igazat.

Az osztályfőnöknő aztán zsebregyürte a levelet, az ablakhoz lépett és meszszire eltekintett a levegőégben, ahol madarak repültek nagy sietéssel, közben diszkréten sóhajtott és visszatért a jelenbe.

ttt 11a, folytassa a leckét.

Ila pedig, látva, hogy itt már úgysem használ semmi, mára vége mindennek, mert hat óra után komoly. Idők

következnek (sem séta, sem elemezést magának a szerzőnek eredeti felfogásában a versnek) — fejét lehajtotta s tengernyi keserűséggel, tompa hangon, amelyet a sirás fojtogat, belekezdett a világ legunalmasabb dolgába, amihez, Isten rá a tanúm, semmi köze, hiszen szól arról a bizonyos vesztfáliai békéről, előbb dinként említve tői, azután mint az első mondat elejét, amely alaptörvénye lett Németországnak.

Bob.

Kicsi város

A szomorú lány bejött a vendéglőbe. Asztalhoz ült és az étlapot kérte. A levest bizonyos kecses, ám mégis észrevehető mohósággal kanalazta, tnint aki Jóideje nem evett már. Azután valami húsételt rendelt. S amíg ez késett, a szomorú lány poudrét vett elő és a retikül belső lapján fényesedö tükröt maga elé tartva egjj darabka szarvasbőrrel az arcát kezdte dörgölni. Ebben semmi különös nincsen, nemde jó olvasó?

A szemközti asztal az »Igyunk barátim« asztaltársaságé volt. Barnára füstölt gipsz Bacchus meresztette pilláit e törzsasztal mögött. Az asztaltársaság saját Bacchusa volt ez, védszent vagy micsoda, egy könnyelmű órában indított gyűjtés eredménye, Kalupetzky hozta, a gyógyszerész, Fehérvárról. A borköziség rózsaszínjében- igaz’ hát megszépült olykor e füstös, barna isten és a cécók hevében Tormai bácsi, az adótárnok, szájon is szokta csókolni részegen és cuppanósan. Szóval hát szent egy istenség volt és szörnyű mód büszkélkedtek rája.

Kilenc felé Járhatott. A törzsasztalnál mindössze Csupor ur, a segédhivatali tiszt merült el az estllapban, no meg a vendéglős ült ott, úgyis mint vendéglős, úgyis mint tag. A szomorú lányt figyelte, aki még mindig a vacsorára várt. Nem mutatott semmi türelmetlenséget, a vizenyős fehér gázlámpákat nézte és a papirtányérokat körülöttük, egykedvűen és láthatóan messzire utazott gondolatokkal nézte, pedig hát jó tíz perce várhatott már.

— Lajcsi — Ordított a vendéglős — Lajcsi, mi lesz a bal hárommal?

— Az istenfáját — tette hozzá azután halkabban, önmagának mintegy, no meg Csupor urnák, a segédhivatalinak — ezt a mamlaszt is ki kéne rúgni már. ——

Csupor ur felnézett az újságból. Cigarillost vett elő és lassú, plpiskedő élvezettel tartotta eléje a gyufát. Lustán nézett körül a teremben. Ásított.

— Még kétszer két decit — suttogta.

— Még kétszer két decit Csupor urnák — visszhangozta a vendéglős. Lajcsin ...

Csupor ur révetegen meredt a plafonra. A cigarillos is rosszul szeleit, dühöseket szippantott. Ekkor pillantotta rrieg a szomorú lányt.

Valami zavart meglepetést vélhetett volna felfedezni arcán a figyelmes szemlélő ekkor. A szomorú lány is odanézett, közömbös rálsmeréssel biccentett, de Csupor ur nem köszönt viszsza.

— Mit keres ez itt? — fordult a vendéglőshöz. Ez az, akit tegnap éjjel hazakisértem. Van pofája...

Csupor ur nagyon dühös volt. Hogy hát ez a nő, akit tegnap hazakéért...

— Tóni, ezt nem szabad kiszolgálni. Ez egy olyan. A szentségit, hova nem szemtelenkedlk.

— Mi az? — rezzent fel a vendéglős.

— Mondom, hogy eriggy, dobd ki. Valami artistanő. Tudod, kérlek, mégis csak kellemetlen.

Az ráhagyta. Valóban kellemetlen. De jobban megnézte a szomorú lányt. Csinos — gondolta — de azután zajosan helyeselt Csupor urnák. így meg úgy, meg hogy az ő vendéglőjében nem szolgálnak ki egy ilyent. Ennyire — hála Isten —még nem jutottunk.

Felkelt és elindult a szomorú lány asztala felé. Lajcsit, aki épp akkor hozta a Vacsorát, egy kézmozdulattal visszaparancsolta.

— Nagyon sajnálom, kisassznoy — hajolt az asztal fölé — itt nem szol-