Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-05 / 154. szám
20. oldal. 1927 junius 5. BÁCSMEGYEI NAPLÓ A CSODAVÁRÓ Irta: HAVAS EMIL A zendiilő tavasz már teljesen elvált a megrokkant téltől, önállósította magát és diadalmas szabadságával uralkodott a városon. Boldog halihó zengett a levegőben, amely sűrű és édes volt, mint a frissen fejt tej. A csábitó nap kikeritette a nagy város ember-csordáját az uccákra; zümmögve áradt a nép a körutakon és szívta a természet duzzadt emlőit, fölfuvalkodott benne a dús jóllakottság, a nagy messziségekből felészűrt akácillat vetélkedett az élő aszszonyvirágok parfümjéniek mesterséges erejével és fellleges részegségbe zsongitotta a sétálókat. Ákombákomos lépések vonszolták tova az embereket, lustasággá lanyhult a friss tavaszi akarat és félálomban vitte a tömeget céltalan célok felé. Egyik ember a másiknak motyogta a szent titkot: Tavasz van — és ennek a két szónak aranyszemeivel egy lánccá erősültek a széthullott isten-gyermekei. Szomorú Pál is igy révült el az embersürüben, huszonhatéves frissességét lehúzta a természet bomló erjedése, vitette magát bukdácsoló lábai vak ösztönével, hunyorgatta szemeit a bátor tavaszi nap előtt és mindig bocsánatkérő koldussá hunyászkodott a nagy embersorban, melynek fölébe akart kerülni királyi fiatalságával. Olykor felmerészkedett tekintetével a gyötrően kék ég felé, die reszketve esett a földre pillantása, mintha szüz-lány ellesett meztelensége előtt tört volna meg kíváncsisága. A vélte zúgva hömpölygőit keresztül az erek zsilipjein, hajnali dáridók bukott mámorával itta a tavaszt, átjáratta magát szent tüzével, hogy a testén égő fájdalmat érzett mintha mérges nyilakkal spékel'ték volna tele. Már egy órája ődöngött elbávult szédelgéssel, amikor a Bazilikához ért. A méltósággal kitárt ajtókon kiszállt a zsoitáros szomorúság és megillette q szivét. Pogánykodó nemtörődömségét megszégyenülten tagadta le a tavasztajándékozó, győzelmes isten előtt és ájtatos megrendüléssel lépte át házának küszöbét. Szomorú Pál, vidéki szabómester fia, leborult a hideg kőkockákra, a szigorú és mégis simogató orgonahangok apás paranccsal hullajtottak térdre, a füstölgő tömjénillat beerőltette magát a tavaszi lehellet helyébe, az oltári csengőszó élesen és kíméletlen akarattal ripakodott rá, hogy még jobban megroggyant és szinte elterült a földön. Fölemelte fejét és áhítattal tekintett az oltár felé. Józan kétségei eliramlottak, tavaszi megszállottsága föloldódott, hittel hivő gyerekké mélyült, naiv, tiszta, fertőzetlen ős-paraszt lelkét teljesen és tökéletesen átengedte a templomi varázsnak. Aztán kisodorta az uccára ismét a malaszttal megtelt nép, a templomi hűvösség borzongását enyhítette az erősödő tavaszi nap, a misztikus félhomályhoz szokott szemet felüditette az ég ragyogó kéksége, a csöndbe borult lélek fészkét fölverte az uccasarkokon mindenfelől befordult lárma. Tavasz van! — Tavasz van! — csurgott édes nyállal a város szájából a szó és begubózta Szomorú Pál hernyós megtértségét is a nyugtalanság lihegő, sejtelmes selyemszálaival. Megállt egy kirakat előtt, kihúzta magát üvegtükrének és hálásan belemosolygott, mert tetszetős jónak mutatta figuráját. Rántott egyet a nyakkendője kötésén és visszafordult. Ahogy ezt tulitelt életereje lendületével tette, beleütközött az elébe került nőbe és könyöke élén úgy érezte melle rugalmasságát, mintha nagy erővel ütöttek volna hozzá egy labdát. Megálltak, — pardon — egymásra tekintettek az ilyenkor ösztönös közömbösséggel, — a nő bólint és fordulva megy tovább, de Szomorú Pál a hipnotizáltak kényszerült akaratlanságával serken utána, követi és nézi a remek ailakot, előkelő finomságát, nagyszerű járását, amely csupa ritmus, igéző verssorokat sorjázó tempójával, nézi és követi, rátapad a szemei véres fátyoléval beborítja, átöleli, végigcsókolja és szenyed, ugyt szenved, ahogy csak tavaszkor. a huszonbatéves vágy öntüze gyötrelmétől szenvedni tud. A Csoda, — a Csoda, — motyogja és eszébe jutnak borba csúszott fájdalmas megkivánások, párnátszakitó éjszakai elképzelések, álmot felttépő hajnali életpezsdülések. Földajzik fejében az előkelő nők megimádkozott és soha nem teljesülő szerelme, ahogy férfiassága elindulása óta várja a Csodát, — a földre hullt ruha-reineket, a leszakított selyeminget, a megtépázott, jegyesre marcangolt, ragyogó testet. A lompos szobalányok, fürösztetlen masamódok, a szoba állott levegőjét, párnáikban hordozó varrólányok elfogadott szerelmét megváltó, ismeretlen, uj, nagy női —a habosát, a fürdőtől illatosat, az élvezetekben rafináltat, — a Csodát: az előkelő nőt. Az előtte haladó már észleli a kitartóan ismétlődő lépéseket, bújva hátrapislog, szimatolja a férfiakaratot és érzékeli a benne íölmarjullt és feléje áradó vágyat. Szokásos megállás a kirakat előtt, — de most már két alakot ver vissza az ablak. Együtt fordulnak el, a nő megizgult kiváncsiskodással, a férfi végzetesen merész, rögeszmés elhatározottsággal. Két perc múlva beszélgetnek. Türelmetlen, ellenáHhatalan, perzselő tnegrohanással az egyik, ügyijükkel mérsékelt lépésről-lépésre hátráló, józansággal fontolgató engedékenységgel a másik. De befonja kitanult tartózkodását a nem tudott hatalmas paraszterő, ráviharzik az álmatlan éjszakák sűrűjéből kitört szén-, vedély, behagyulálja, hogy mozdulni nem tud, hogy akaratlan bábbá llesz és sodorja a megadás felé az érzékiség újdonságot sejtő ösztökélése s rásüvit és betakarja forróságával az elomló megkivánás, mint Számum homokja a szomjúságtól lihegő vándort. — Kicsoda maga tulajdonképen? — kérdi. — Szomorú Pál vagyok ... árvaszóki jegyző — és két erős válláról magasba rendül a feje. — Szomorú, — Szomorú — kacarászsza az asszony. —• Milyen mulatságos! S maga tényleg mindig ilyen szomorú? A fiatalembert megejti a játékos kedv. még jobban összesüriti a vérét az aszszony mosolya, bizalmaskodása, báb rabbá, biztosabbá teszi és mohón feleli: — Eddig mindig magára vártam, te< hát mindig szomorú voltam. De most már nem vagyok az. — Rám várt? — Igen, magára. — De hallgatva szégyenkezi el az imént önmagának kicsordult titkot, nem beszél a csoda-váró éj-> szakák kinjairól-kéjeiről, hanem megy tovább mellette, együtt ütemezik a járásuk, kar feszül a karhoz, comb a combhoz és főlbug bennük az egymásra törő gerjedés, hogy szinte a vér is teljesen egyforma ritmussal ver az ereikben. Az asszony néha dugott mosollyal át pislog a mellette haladóra. Friss vonzalom vagy régi malicia bujkál a mosolyában. — nem lehet tudni. De ahogy teli tüdővel kapkod a zamatos levegő után, miközben a magasba hintázza egészségesen feszülő melleit, ahogy kiparázsfik szegiéből a vágyszülte lelkesség, attól Szomorúban megrendül az élet és szilaj önbizalommal hajtja a teljesülés felé. Fehér villalakás előtt állnak, a falak visszaragyogják a napot, Szomorú éhes szeme kíváncsiskodva bukdácsol rajtuk és mesebeli kristálypalotává csodásodik benne a modern palota. Kezében az asszony keze és árasztja i legfőbb jó Ígéretét. — Mikor láthatom? — kérdi nekibátorodva. — Minden délután hatkor kikocsizom. Ha a Víztoronynál lesz, felveszem és kicsit beszélgethetünk. Egy hétig viszik fehér táltosok a két embert- Szomorút álomba ringatja a rugós hintó-ágy, oldalán érzi a megérkezett Csoda-királynét, fogja a karját, simogatja a kezét és egyszer a boldog szürkületben ráhanyatlik a szájára. Víztoronytól Víztoronyig tart az álom, aztán le kell szállania és a hatodik nap látja csak a kocsi oldalán a grófi koronát és a címert. Megáll rá a szive verése, mint az óra a földrengés idején. Az utolsó sétakocsizás az álmok országában, az utolsó könyörgés, a beteljesülő ígéret sétája és holnap este kilenckor oda fog menni a kristálypalotába. Egész nap poroszkál és megroppant esze már nem fogja a képzeteket, idegei nem reagálnak az érzetekre. Múmia jár az uccán,- — képzelgi — aki visszaelevenedett a Faraók közül, hogy este elmehessen a legszebb királynőhöz, lehúzni a köntösét, megcsókolni a papucsát, megbújni a keblén, rászakadni a szájára, fölégni az ölében, meglátni a Csodát s aztán visszahalni, múmiává dermedni, hogy ezer évig hordja megkövesedett testében a rászállt Csoda izét. Titkos tapéta ajtó helyett megvilágositott hall várja. Pislogó szemeibe beleszur a ragyogó villany és roggyanó lábai lámpalázzal reszketnek, mig a fehérkeztyüs inas gőgös szolgálatkészséggel elveszi a felöltőjét. —■ A méltóságos asszony várja. — hangzik az engedélyező parancs és botorkál zilált bizonytalansággal a piros szőnyeggel borított márványlépcsőkön!. Izgalommal égő agyában régi emlékek ujráznak és bevallja, hogy úgy fél, olyan együgyüen, olyan gyerekes borzongással fél, mint amikor egyszer tizenhétéves korában a főispánhoz kellett mennie valamilyen protekciós ügyben és reszketve vigyázott, hogy a piros szőnyegen minél kevesebb poros nyomot hagyjon. Nehéz tölgyfaajtó komor bizalmatlansággal nyílik. Aztán a második, a harmadik, a tizedik és aztán intim kis szobába jut, — kutat az emlékezéseiben és egy Courtsh-Mahler-regény nyomán megállapítja, hogy budoárban van. Leültetik és egyedül marad. Most szenved, gyötrl a hallgatag rejtély, ráriad a zárt selyembrokát függönyre, amely mögött nem látható, nem hallható Valakit érez. Bukdácsol benne a szándék, hogy talán tovább állna innen, de kilép a függöny mellől az asszony, pihegő rózsaszín pongyolában, mint ahogy kifakad zöld levelek közül az érett rózsabimbó. — Méltóságos Asszonyom! — hajlong esetlenül és alig látja anak megértő mosolyát, játékos szívességét. — Üljön le. Szomorú. — mondja egy szerű előkelőséggel és a férfit most gyötrőn keseríti, amikor a nevét hallja, a legvigabb percben, a leggyönyörűbb ajakról. Olyan szomorú ez — gondolja önmarcangoló aggállyal. Szomorú Pál, árvaszéki jegyző, a Szomorú István szabómester fia, itt, a tündöklő fényű fogadóban, a halk szavú úrnő mellett, akinek kedveskedő hangja lágyan zeng, mint az égi hárfa, az égetően zöld brokátfiiggöny a falon, ez a sok szépség, mind, mind a megérkezett Csoda külső megnyilatkozásai. Otthoni legénylakásában meg a pené$zszagu ripszgarnitura. az egyasztalkétszékes kényelmesség és még távolabb, a szülői lakásban, a vasaló-pörkölés émelygős szaga, féligkész kabátok a szegeken, köztük egy nadrág, két szárnyával kifeszitve, mint ajtó fölé babonaszegezte denevér. — Parancsoljon egy teát! — szól az égi hárfa és attól riadtan még inkább magába hull. Teszi, hogy érdekli a tea színe. nézi. hogy elfoglaltságát mának indokolja. Az ujjai közt finom kekszet morzsái, aztán csemcseg a szájában. képtelen lenyelni, amikor szólni akarna, megakad a torkában és megköhögteti a cigányut. Háta mögött az inas-szobor. Nem látja, de a tarkóját égeti annak halottimaszk arcán lefojtott gunymosoilya. Ez még jobban zavarja, nagyokat nyel, izeg-mozog, az egyik lábát átveti a másikra, eszébe jut, hogy ez nem illik, visszaveti, hánytorog, viaskodik tehetetlenmagával, köhög, rikácsol és kinyögi: — Az életem legboldogabb perce. Köszönöm. köszönöm, méltóságos asszonyom. S elébeomlik, átzug fajta a kétségbeesett, dühös, véres boldogság, csókolja a kezét, lekuszik a lábához s amikor tovalép, csókkal borul a lába nyomára. Királyi fenséggel nyúl utána a nő, magához emeli és csókot kegyel az eszétvesztőnek. Ott áll a fölemelt függöny előtt, fehér karján fölsiklik a selyem, hóna alatt feketén árnyazott bűvös mélyedés, a férfi odacsókolna, de nem mer, elrabolná a diadalt, de megtorpan és kezei lehullanak, mint döglött madár szárnyai. — Szomorú, — hangzik belülről, — jöjjön kérem. — Beljebb alázatoskodik és ott áll a boldog megvalósulás igéretföldjén. Rózsaszín titokzatosság, ködös árnyak, viszaviharzó szerelmes éjszakák beszédes sejtelmei. Raffinált illatár felhőzi be a selyempárnákkal magasra vetett ágyat, mely úgy áll ott, mint keleti templomban a misztikus oltár. Minden összefolyik könybeborult szemei előtt, értelmetlenül csak rásejt a dolgok valójára és mig szétesni érzi hitvány gyengeségét, ismét hallja a parancsot: — Segítsen, kérem, kinyitni ezt a kapcsot! Katonás tempóval áll elé, bajlódik a gyöngysor lefejtésével, karjai lépésnyire kivetítve, nem bir távolodni, nem mer közeledni, a vágy belefáj a gerincébe és ólmos megálljt parancsol gyötrelmes kívánságának az asszony föl nem érhető, pompázó előkelősége. A gyöngy lehull a földre, az asszony utánahajol, ő pedig csak áll és nézi a selymet gömbölyűre feszitő csípőket, megrohanná, földre gyűrné, de nem lehet, nem teheti, nem bírja elveszteni a józan megfontolást a megjelent Csods előtt. — Forduljon el kissé! — ez már úgy csap bele az arcába, mint meggyalázó pofon, érzi, hogy ha ezt most megtesz!, helyrenemhozhatóan meggyalázza férfimagát, beledől a nevetségesség szurkos pelyheibe, — s mégis megfordul és olvasni kezdi a tapéta girlandjait. — Jöhet, kérem, — freccsentik büszkeségére az utolsót és hümmögve, zihálva, lompos akaratának szánalmas vergődésével iszköl az ágy felé. Szomorú Pál, a csoda-váró a felkorbácsolt, niegjuhászodott szerelem-cseléd. Egy óra múltán ki nem élt vérpezsdiiléssel, a megvertség keserű izével a szájában, föl burján zott vágyának tüskéitől égetve piszmog lefelé a lépcsőkön. A kapu megnyílik és bezárul előtte, szemelt lesüti az inas előtt s haltja a vigasztalan, parancsolt köszönést: Jő éjt. Jó éjt! — kacag rá odaklnn a ragyogó este. A május felgyújtotta a* óg tiszta lámpásait, a hegyekről áthm a friss levegő a város szivébe, Szomorú Pál elernyedt izmai földuzzadnak a Tavasz ujraérintésétől, ráköszöntl poharát a félig élvezett mámor, megdühösiti a piruló szégyenkezés, el nem haszn#|, erejében lármázik a lebirás iraxnoe kedve és kergeti. Fut, fut, uccákon, tereken, aszfalton, köveken. Elhagyta, a» ivlámpák gőgös előkelőséget, a gázáálmpák polgári nyugalmát, kijut a kfBaáU, rosba, ahol már éjjelre zárultak az ablakok és egylkből-másikból legfeljebb ha petroleummécses szerénykedi ki pislákoló fényét. Eléri és megzörgeti a ház ablakát: — Ki az? — szűrődik Id az ébresztett hang. — Eressz be, eressz be, édes Marcsám! Eressz be, az isten áWjon meg, — és már bújik is be az úgyis nyitó, ne* héz éjszakai szagot lehelő ablakon. AUTOMOBILOSOK! FIAT TORINO a legkedveltebb világmárka Az 1927-es Fiat típusok magában összesítik az autótechnika összes vívmányait Minden kis kocsi négyajtós, négy kerékfékes, valódi börözés, minimális b nzlnfoeyasztás. Nézze meg garázsunkat, legmodernebb berendezett Javítóműhelyünket mely fel van szerelve DUCCO laVkozási aparáttal. Megnyílt a aoffór kurzus. A*i nálunk autószükségletét beszerzi ingyen garazsirozhat, továbbá kocsikat elvállalunk évi általány össze ben kezelésre. Autómobilia FIAT-TORINO IGflViÄ SDBOT1CA Skadarsna ui. 7.
