Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-05 / 154. szám
RÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927. junius 5. fi „iiiir iráesi“ iileui Ma ötven éve, hogy egy szerény fiatalembernek átnyújtotta a bécsi egyetem Rector Magnificusa az orvosi diplomát s a fiatalember elindult vele szerencsét próbálni. Ez a fiatalember ma hetvennégy éves szelíd öreg ur, a Scnoe-ucca békés és virágzó fáktól övezett költői csendjében lakik s kitartóan folytatja szívós harcát az öregséggel, mely nem tud rajta elhatalmasodni. Valamikor ötven évvel ezelőtt kiszegezte tábláját a faira dr. Wilheim Adolf orvos s azóta a betegek ezreit szolgálta s szolgálja szűnni nem tudó lelkiismeretességgel. Hány embert kezelt azóta? Legalább hatvan-nyolcvanezret, egy egész nagy város telne ki azokból, akik megbízható tudásánál kerestek és találtak gyógyulást. A ma élő fiatal generáció aligha tudja ezt utána csinálni: ma a beteg nem szereti az orvost s az orvos is más szemmel nézi a beteget, mint régen, az akkori receptekben a gyógyszeren, a disztiilált vizen s az ízesítőn kívül beleadott még valamit az orvos — egy kis szeretctct. Az akkori orvos barátja, rokona, testvére, segítője volt a betegnek, nemcsak egyetemes orvostudor, hanem a jóság képviselője is. Ha az orvos megjelent a betegnél, akkor az áhitatos iin. uep volt, amelyen mély tisztelet övezte a gyógyulás követét. Ebben a szellemben dolgozott dr. Wilheim Adolf, aki azóta sem változott át mássá: bölcsesség, jóság, emberi megértés a bajokban, őszinte szolidaritás másokkal, ezek az ö pszihéjének alapvető tulajdonságai. Mint orvost is közelről volt alkalmam tisztelhetni: láttam okos s az események zavaros káoszában éles kritikával dolgozó elméjét, láttam nála sok olyasmit, ami nincs a könyvekben, amit csak az intuitio s a helyes megfigyelés adhatott neki. Egy öreg orvos fejében több tapasztalat van, mint egy kórházban s több tudás, mint egy könyvtárban, de ez a tudás élő tudomány, nem a betűk holt tengerében úszó rejtély, hanem élő, aktiv hatóerő, amely a betegnek pozitív segítséget tud nyújtani. Dr. Wilheim Adolf jó orvos volt ezelőtt ötven évvel is és jó orvos ma is: haladt a korral, amelyet nem követett ugyan vako;j, de nagyszerű intelligenciája megadta neki a helyes módot kiválogatni a jót a sok közül. Tanulni neki sohasem volt késő, de semmit sem akceptált, amit k^itiküs elméje nem talált jónak. A mai városi kórház az ő Útmutatásai alapján készült s ebbe a kórházba járt ő ki negyven éven át mindennep. Ezt a becsülettel végzett munkát ma is áldják azok az ismeretlen tízezrek, akik az ő kezétől kapták vissza a látás boldogságát vagy a tífuszból való kiszabadulást. Dr. Wilheim Adolf nagyszerű szemész és belgyógyász egy személyben, holott ma az egyik szakmát magában is alig győzzük. Évtizedeken harcolt a trachoma ellen, operált hályogokat olyan időben, amikor arra a szomszéd városokban senkisem vállalkozott. Rengeteg járványban kockáztatta az életét, szaladt egyik szenvedőtől a másikhoz megállás nélkül s ez igy ment ötven éven át szakadatlanul. Már reggel hét órakor elindult betegeihez, szaladt ki a kórházba s ott dolgát végezve újból a betegekhez vissza: hihetetlen munkabirással s hihetetlen teljesítményekkel. Ez a munka nemcsak kvantitative, hanem kvalitative is imponáló: nem hajszolta a munkát pénzért, hanem a munka hajszolta őt ingyen. A nagy munka nem csábította felületességre, akárhányszor konzíliumban láttam, milyen minutiosus gonddal kutatta át a tüdők legelrejtettebb zugát is és talált meg elváltozásokat, amelyek mások előtt rejtve maradtak. A beteg, aki rábizta életét, érezte, hogy biztos kezekben van: ő nála nem volt »elnézés«, ő észre vett mindent, mert pontosan vizsgált és sűrűn vizsgált. Késő öregkorában is oly pontosan hallja a szivzörejeket, mint azelőtt: vizsgálati technikája friss és megbízható, semmit sem vesztett precizitásából. A bécsi és beogradi egyetemek eljönnek most hozzá, az ötvenéves diákhoz s megtisztelik magukat azzal, hogy arany diplomát nyaltának át neki. Körülbelül ez lesz az egész aranymennyiség, amivel dr. Wilheim Adolf rendelkezik, de ez őszerinte nem baj. Ha ügyvéd lett volna, bankár vagy sertéshizlaló, ma nagy vagyonnak volna boldog birtokosa, mint orvos körülbelül annyija van, mint mikor kezdte. A publikum nem sokat törődik a lelki értékekkel s szellemi kincsekkel a publikum jobban szereti a földi kincseket, azért mégis vannak ebben a városban tiéhanyan, akik meghatottan gondolnak rá, szép, szelid, ideálisan orvosi arcára, melyet az egyik legnagyobb magyar költő, Kosztolányi Dezső már régen halhatatlanná tett. Mi orvosok mély, őszinte tisztelettel viseltetünk iránta s megőrizzük ezt a kellemes érzést örökre. E sorok Írója és az erkölcse, szellemi és lakasbeli intérieur-je érdekes, — a kicsiké is az, ha őszinte képet, hűséges rajzot kaphatunk róla. Fokozottabb most mint Valaha vo,lt. a vágy megismerkedni azoknak a vigasztalóinknak vagy szórakoztatóinknak az élete módjával, a jellemével, a munkaformájával és az erkölcsi házikabátjával, akiknek a vásznait a falunkra akasztjuk s a könyveit olvassuk vagy legalább fölvágjuk. Engem is — a csekély szerepemhez képest — már sokan faggattak, hogy hogyan dolgozok, a napnak mely óráiban és mily alkalmatossággal (tintával, ceruzával, töltőtollal vagy írógépen) irok? Kész témával ülök-e az Íróasztalhoz? Csinálok-e előre jegyzeteket az Írásaimhoz? Végleges-e az első fogalmazványom, avagy törlők, javítok, fésülök és kefélek-e sokat rajta? Sohase tudtam felelni e kérdésekre, mivelhogy nincsenek megállapodott és állandó szokásaim, amelyekről akár magamnak akár másnak beszámolhatnék. Csak arra az egy kérdésre tudtam teljes határozottsággal válaszolni, amely az Írógépre vonatkozott: a szedők nagy bánatára nem ezen a pompás masinán készülnek a kézirataim. Egyebekben nagy a rendetlenség nálam. Nincs a napnak és az éjjelnek olyan órája, amelyben ne próbáltam volna Írni, sőt — horribile dictu! — közvetetlen ebéd után, tehát a legképtelenebb időben is akárhányszor telepedtem a kutyanyelvek elé, és keveset törődtem vele, hogy a plenus venter, amely non studet libenter, mit szól ehhez az antipoétikus és antidiétikus módszerhez? Néha csodakönnyen megy az irás nálam, s a sorok mesés gyorsasággal gördülnek ki a toliam alól, máskor meg keservesen megy a robot, annyira nyűgösen, hogy sztrájkba lépek s aznap nem pazarolom tovább a papirost. Ez akkor esik meg velem, amikor a téma nem érdekel eléggé, vagy fölémmagasodónak, lebirhatatlanriak találom azt. S volt olyan időszakom is már, amikor egyáltalában nem voltam képes dolgozni. Amit leírtam, banálisnak néztem, sőt ostobának, s azt véltem észrevenni, (és kétségbeestem fölötte), hogy nem tudok magyarul. Talán ez az oka, hogy sohase tudtam megrendelésre Írni, s ezzel elmulasztottam nem egy »kedvező« alkalmat, amely az Íróságot néha jövedelmező üzletté teszi. Nem szerettem hangulat és fölhangoltság nélkül semmihez se fogni, mert ha nem is ért sokat, amit hangulatban és hangulattal papírra vetettem, egyenesen hülyeség lett vona, amit kedv és »Stimmung« nélkül próbáltam volna megcsinálni. Mégis, sose irigyeltem azokat, akik módszerrel és rendszeresen dolgoztak, s nem tudtam megérteni, hogy mint lehet egy iró pusztán délelőtt hangulatban s mint lehet minden délután (kivéve a vasár- és ünnepnapokat) szellemes egy másik. pedig külön is hálás neki. Ezelőtt tizenhét évvel, amikor diplomáján még fel sem száradt a tinta, mikor elindult az életbe szerencsét próbálni, az első ember, kihez a véletlen vezette, dr. Wilheim Adolf volt. Ezt a találkozást sohasem volt okom megbánni, sohasem fogom elfelejteni szerető támogatását, őszinte jóindulatát s minden féltékenységtől mentes mellémállását Vir integer scelerisque purus: ha Horatius nem irta volna le márványba vágyó szavait, dr. Wilheim Adoliért újból ki kellene találni. Ötven év óta dolgozó, becsületesen élő öreg kollégám: mély tisztelettel hajlok meg egy arany diploma s egy még aranyabb lélek előtt. Dr. Hermann Károly gem a foglalkozásomtól mint sok j nálamnál jelentékenyebb irótársamnak, mert a legkülönbözőbb időben és módon, minden rendszer nélkül kívánkozott ki a toliamból mindaz az apró érték, amivel a szép papirost clértéktelenitettem. (Mert igy van az: Lessing »kínnal préselte ki magából« saját vallomása szerint a halhatatlan Emilia Qalotti-ját, egy egy apró iró pedig gyönyörérzettel lódít ki a szellemi lomtárából egy kérészéletű hitványságot). Értettem mindég, hogy aktákat bizonyos meghatározott órákban fogalmaz vagy másol az ember, de sohase tudtam föfogni, mért van csak reggel, délután vagy este tehetsége és esprit-je egynémely Írónak. Ami a témáimat illeti, természetesen van mindig »raktáron« néhány s én is úgy bánok el velük mint mások, — akkor veszem őket elő, a I mikor úgy érzem, hogy hangolva j vagyok hozzájuk. A barátaim s lolyik olvasóm is gyakran kínáltak témákkal, s némelyek rossz néven Iis,vették tőlem, hogy nem vállalkozj tám a földolgozásukra. De hát itt I is áll a mondás: ahány ház, annyi I szokás, — engem csak azok a téjmák érdekeltek mindég, amelyekre ! véletlenül bukkantam, s amelyeket |az Elet vagy az embertársaim sorsa — ez a polgári világtörténet — dobott elém. Amit úgy készen fölajánlottak, sose kellett, bár néha tagadhatatlanul jobb és hálásabb volt a magam szerény készleténél. Ha az Írásom elkészült, az nekem — s ebben a kérdésben valószínűleg egyezek az olvasóimmal —- sose tetszik, s ha nem adom azonnal nyomdába, akkor okvetlenül változtatok rajta. Azt a szerencsét, amely sok irótársamat teszi boldoggá, hogy kitünőeknek tartsam a dolgaimat, megtagadta a sors tőlem. S talán ez az oka, hogy a könyveimet sohase olvasom. Ha olvasnám őket, rajtuk is szeretnék változtatni, simítani,— ezt pedig már nem tehetném, tani, — ezt pedig már nem tehetném Hacsak nem a második kiadás számára, — ámde hol késik ez az éji homályban? Hogy tehát ne bosszankodjak, sohase olvasom magamat, — s ebben is megegyezek a publikummal, amely szintén keveset olvas engem. Azt is gyakran kérdezik tőlem az olvasóim, mért nem irok soha regényt vagy drámát, s ezt a kérdést sokszor hallottam az irókollegáimtól is. A regényírók váltig tudakolták mért nem irok drámát, s a szinmüirók mindig jóakarattal biztattak, hogy írjak regényt, de ebbe a nagy fába kísérletképpen se vágtam a fejszémet. Éreztem, hogy jó regényt vagy sikerült drámai müvet nem tudnék csinálni, — rosszat pedig minek produkáljak? Van már úgy is elég. A Bácsmegyei Napló regénypályázatán se fogok résztvenni, ahol a harmadik dijat azon egyetlen esetben tudnám elnyerni, ha kívülem csak ketten pályáznának. Óh, de többen lesznek!... Egy bizonyos: szeretek Írni, s az irás nekem nemcsak élvezet, de vi17. oldal. gasztalás is, és voltak napok, amikor semmi se tudott megvigasztalni a rám szakadt bajokon, csak egy ötlet, amelyet föjegyzésre méltónak tartottam s hamarosan papírra is vetettem, s a remény, hogy egyegy intelligens ember talán helyeslőleg fog bólintani, ha olvassa. Munkának sohase tekintettem az írást, mert sohase fárasztott, — ellenkezőleg frissebbé tett, kellemesen izgatott mint a koffein, s ha pár órán át szaporítottam a betűt, utánna vállalkozóbb lett a kedvem s készebb és képesebb voltam valamely dolgot elintézni mint annakelőtte. Ezért merészkedtem azt állítani egyszer, hogy az irás nem szellemi munka, ami sok ellentmondást váltott ki az olvasók egy részéből, de az állítást (amely persze cum grano salis értendő és magyarázandó) ma is fenntartom, s ma is vallom, hogy az irók azért élnek aránylag tovább mint más entellektüelek, mert nem végeznek igazában fárasztó szellemi munkát, mig emezek ilyet robotolnak. Amit dicsőségnek neveznek, nem szerzett nekem ez a pálya, de annál több gyönyörűséget, s bár tréfásan a szemére lobbantottam első irodalmi tanácsadómnak és szálláscsinálótnnak: az uj talentumokat szívesen fölfedező és lelkesen pártoló Rákosi Jenőnek, hogy a jóindulatával s az elnéző kritikájával rászabadított az irodalomra és a közönségre, valójában sohase bántam meg, hogy iróvá lettem s nem választottam olyan foglalkozást, a mely nagyobb anyagi boldogulással kecsegtetett. Biztos vagyok benne, hogy bármely más pályán már rég kidőltem volna, mig az Íróin ugyahogy még mindig működök és — élvezek. Hiszen nálamnál is sokkal 'öregebbek még ifjonti erővel és fi[ atalokat megszégyenítő bravúrral írnak újságot és könyvet. A nyolcvanöt esztendős Rákosi s a nálánál is idősebb Clémenceau abban a korban, amelyben orvos és ügyvéd már nem praktizálhat, rugalmas elmével és eleven szellemmel gyönyörködtetik a honfi- és kortársaikat, Theodor Fontane pedig, a francia nevű kitűnő német elbeszélő hatvanéves korában (tehát oly időpontban, amikor minden szabadfoglalkozású a nyugalombavonulásra és minden tisztviselő a nyugdijaztatatására gondol) kezdte Írni azokat a pompás regényeket, amelyekkel nemzete egyik legszívesebben olvasott írója lett. Amikor legjelesebb müve, az »Effie Briest« cimü szerelmes regénye megjelent, a szerzője már hetvenéves elmúlt... Az ily példák kedvet csinálnak az irói pályához, amelyen a szellem minden megerőltetése nélkül lehet sikereket aratni. S ha nem is érhet el mindenki olyanokat, aminőket említettem, a maga gyönyörűségét elérheti bizton. Ami engem illet: ha az írásaimmal tizedrészannyi élvezetet tudnék szerezni annak a pár embernek, akik olvassák ftket, mint amennyiben azok engem részesítenek, már boldog volnék. Ám igy se vagyok boldogtalan, mert olyan korban tudok még dolgozni (bár amit végzek, nem munka) amikor sok kortársam már rég kifáradt a tevékenységben, amely megőrölte és kimerültén, pihenni vágyva menekült a semmittevés szomorú eldorádójába. Az igaz, hogy ők, szegények, szellemi munkát végeztek, mig én csak szórakoztam! ¥ Ezeket kellett volna körülbelül felelnem azokra a kérdésekre, amelyeket az írásaim és a foglalkozásom dolgában intéztek hozzám. Dr. HORVÁT ÜDÜLŐ OTTHONA A B B A Z I A Elsőrangú, modern kényelemmel berendezett úri magyar ház. Fajit nay árnyas park, napos terraszok, minden szobából fels-ge^ tengeri kilátás, folyóvíz. Hres bánáti konyha Gyermekek 5 éven felül kiséret nélkül is. Orvos a házban. 148 A műhelyből rta: Baedeker Nemcsak az »Örök utitársak«-nak, !S talán azért volt több gyönyörüséa nagy íróknak és művészeknek otthona, a műhelye, az alkotási módja
