Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-26 / 175. szám
1927. funíus 26. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal Búcsú a vármegyétől Régen nem a régi, úgy hat rám mégis a megszűnése, mintha végtelen messzeségből törne hozzám a harang szava s közben, ahogy úszik a hang a levegőben, búcsúztató töredéke remegted meg a szivemet. — Minden meghal, az is meghalt. Idővel az ember legjobb ismerősei a temetőben gyülekeznek össze, oda járunk megsimogatni, a fejfájukat s kérdezünk tőlük száz meg százfélét, amire nincs válasz. Hová lesz az elhasznált napsugár, hová a virágillat, amely az agyunkat édes mámorba borította, mi lesz a muzsikából, amelyben egész sor eleven élet élt? Amikor égiháboruk folynak a mindenségben s hozzánk is eljut belőlük menydörgés és villámcsapások során valami — nem az elmúlt évtizedek összegyűjtött csókja sűrűsödik viharrá? Valahol csak kell, hogy elhelyeződjenek színes, kérő, panaszos, zokogó szavakkal együtt, amik nem múlhatnak el úgy, mint ahogy porrá tudunk morzsolni egy bogarat! Láttam nemrég egy követ, egészen közönséges keramit mindenkinek' csak nekem nem. Ott van a régi helyén, ahová egyszer beágyazta a manchesternadrágu munkás, tudom bizonyosan, hogy ezen járt a kedves, ott állt rajta, megszámoltam a kockákat jobbra és balra tőle — jaj hová lett a billenőse? Mi van a vérvörös rózsákkal, amelyek illatából megérezte az üzenetemet és képzelt sóhaj kopogtatta meg éjszaka az ablakomat válaszul? Melyik felhőn ül az a sóhaj s mikor a bárányfellegek nagyon tiszták és nagyon fehérek, nem a leányálmokat gyűjtik össze, hogy langyos eső formájában visszatérjen a földre minden elsírt ártatlan könny? Megint temetni vagyok kénytelen, a sok valóság után fogalmakat is, amiknek inkább csak a megnyilvánulásai szívódtak fel a lelkembe? Voltaképpen semmi közöm nem volt a vármegyéhez, én nem szolgáltam, csak éltem benne s mégis minden, ami a gyerekkorhoz köt, egy a vármegyével. Voltak-e hibái, bűnei? — ne keressük most. — Úgy hívták valamikor, hogy pillére az államéletnek, az alkotmánynak, büszke sas volt, de idejében lemetszették a szárnyait, hogy ne röpdössön túlságosan. Úgy van, valamikor régen csak verekedni tudott, hiszen harcban tellett el az egész élete — a művelődéstörténetről a városok évkönyvei beszélnek. De a városok sem fejlődhettek volna, ha nem őrzi a biztonságukat, nem verekedik értük, nem termel számukra kenyeret a vármegye, a falvak összessége. Azt vetették a szemére, hogy zárkózott volt és a mága fiaiból nevelt hivatali utódokat. Valamikor én is igy láttam, mert igy hallottam folyton emlegetni. Aztán tapasztaltam, hogy egyetemi tanárok a fiaiknak biztosítják a katedrákat s láttam városokban olyan atyafiságos konglémerétumokat, mint sehol. Mikor a városatya fiát nagynehezen átengedték a negyedik gimnáziumon, berimánkodta a gyereket a városhoz napidijasnak. De ott helyezte el későtb Is, ha tovább tanult. Ismerek tisztikarokat, ahol az adóhivatalban^ np.gy irodák mélyén, rendőrségi iktatókban végezték el a fiuk a jogot, soha a város falán kívül nem jutottak, ha Pestre mentek vizsgázni, csak a kávémérés, meg a hírhedt éjszakai kávéház bővítette a látkörüket — aztán megpályáztak minden üres állást és atyafiságos összeköttetéseik révén meg is szerezték a java vezető poziciót. A kisiparos, a földesgazda mind a városra erőszakolta a gyermekét, aki világot soha nem látott, nyelveket nem tanult,» ellenben polgári gőgjében annál rátartibb lett. Hihetetlen ambíciók — jogosultság nélkül. Példátlan önteltségek tisztára csak azért, mert bennszülöttek. Mikor aztán a világháború során idegenek is járták a városokat, alig volt aki szót váltani tudott velük. — Essen sie herr Tausender, das 1st Zeitung! — kínálta az alföldi potentát az újdonság-számba menő zöldborsót. A föhercegeLlátotU-hivjfc. talosan vendégül, csak ült vele szemben és mosolygott ennek a beszédjén, anélkül, hogy értette volna, mit mond. Aztán úgy illett, hogy fel is köszöntse a vendéget. Odakoccintotta hát poharát a poharához, mondván: — Isten éltesse, főherceg ur! Ha egyszer komolyan vérbe megy a játék, nágyon hatalmas csokorra valót lehet összeszedni a hasonló apróságokból, jellemzésére annak, hogy az alföldi városok nem vádolhatják nepotizmussal a vármegyéket, mert ők roszszabbul, darabosabban csinálták. Igaz, a vármegyei fiuk jó részében volt valami nyegleség, ami meg van fokozot mértékben a város polgári fiaiban is, de volt jó modor is, nyelismeret, kulturviszony. Bejárták a kontinenst s akkor is ragadt rájuk valami, ha nem törték magukat túlságosan a tanulás után. Nem a pirosabroszos kocsmákhoz raagszkodtak — bár kellő alkalommal ott is szeretetreméltóak tudtak lenni és jól érezték magukat —- hanem helyet tudtak foglalni mindenütt, mindenféle társaságban. .Én ismertem alföldi főispánt, aki késsel kanalazta a hig főzeléket. Egy ötéves kislány rémült meg tőle a vendéglőben. — Jaj, de csúnyán eszik az a bácsi! A vármegyei napidijas azonban úgy festett a bálon, hogy a kontesszek a legszeretetreméltóbb mosolyukat pazarolták rájuk. .— Mindenkinek paraszt volt az őse! — mondta nemrégen, azt hiszem Qaál Gaszton a magyar parlamentben. Nem egészen igy van és legkevésbbé abban az értelemben, ahogy a napszámos-parasztot tekintik. Annyi bizonyos, hogy a földdel való közösségből fejlődtek ki a generációk, de ezer év előtt is volt már fejlődési folyamat, volt földmunkás, pásztor, meg csikós. Az a kérdés, mennyi idő kell az asszimiláló' dáshoz, van-e hajlama rá valakinek, vagy diplomával a kezében is visszafelé megy? Az én régi, megszüntetett vármegyém előkelőségei is alul kezdték valamikor, háborúk, hadiszállítások te^ repítették meg a hatalmi alapjukat, akármilyen szívesen tekintenek is el fölényes észre nem vevéssel a múlton. De kialakultak, megfinomodtak. Számoljunk le még egy kérdéssel, amelyet kényesnek mondanak. Nem igaz, nincs kényes kérdés, csak nézzünk vele őszintén szembe. Az volt a vád, hogy zsidót nem fogadott kebelébe a vármegye tisztikara. Ennek a hangoztatásában azért volt sokszor rosszhi. szemüség, mert a zsidók nem is törtet tettek a vármegyei állásokért, amint hogy a városiak után sem kapnak. A magyarázat nagyon egyszerű. A régi Magyarországon, de a máin is, a köztisztviselői állás nagyon száraz kenyeret jelentett annak, akinek nem volt hozzá magánvagyona. Zárt összeg havonta, minden mellékkereset nélkül. Az a bizonyos biztos valami, ami kevés a Herényi János: KÉT VERS Az élők órája alatt Halál és nevetés, élet és sírás, kézfogva párban és az égen félig elsöpört szerelmes írás; a julius vemhes szivéből izzadt árnyak születnek, a kezük fényesen mozog: kaszálnak, és sarlós körmük a szürke fáradságba fagy, reménytelen népsors lesz ajkukon a dagadt ének. Mintha már nem is élnének: az álmos sarokból öntudat nélkül egyhangú lázakat ver a fejük köré egy elszáradt bolondos citera; a folyó siet hideg fürgeséggel két torony szembecsodálkozásának örök hídja alatt, néha egy vércsöppecske is ég a napsütésben, de a fölhö hókupacos tájakkal szalad, s rajta én: odaképzeften botló fekete pontnak. A hullámsereg egyre tülekszik s a két lomha part tomposán versenyez vele, a meleg homlok dülledten az eget fényképezi és mindent a rögtön-szétbomlás vdrásának a kapcsa tart. A nap sárga olajban fuldokol, aranykalapács a dél, itt egy lány áll: forró pipacs, szoknyája szappanoson1 habzik a szélben, a blúza tüzes karton, minden mozdulatlanságnak ő a horgonya, s a vágyak is érte késélik egymást a túlsó parton. Nyári dél Mit sirat, mit vezényel, mit tanít? könnyet őrző néma lakzi a szerelme s csillagoltó bánatában ketyegések szúró lábán jár a hit. Mély csoda, félelem és egyszerűség ma tornyot áll, holnap őrjöng s részegülteji völgybe huzza a merengés várait. Minden ősz, minden ut az 6 fia, körmenet, gyászmenet vagy vert csapat égi zászlón hordja arcát és szivében vér és könny a biblia. Rózsa-test, száraz árnyék, hűvös márvány mind neki vág és melléből mindnek kiáll a fanyalgó vágy nyila, Ki a látó, ki a meddő, ki a vak? csonka dal, férges öröm, nyirkos álom, ezt is, azt is összehányják balga könnyek és penészes sugarak: őr a hit, vágy a köd, csönd a válasz szivek mennek: ez megáll, az átsiet s léptük alatt égi hidak romlanak. Várjak-e, zokogjak-e, menjek-e? néha tövis, néha csillag, néha böjt, onnan indiú, arra vágyik, eddig ér s itt törik be minden vérző roncs eke. Kinn nevet, fönn fehérük, benn sirat de a szivem fátyolos lesz megélhetéshez, de sok az éhenhaláshoz. Istenem, Hogyan zsonglőrösködtek azok a régi vármegyebeliek, milyen visszavonult életet élt az asszonyaik nagyrésze, mennyi lemondás, megalkuvás! Hát még a ma milyen szomorú! A zsidó ember a szabad pályán, amely nem zárta merev korlátok közé az aktivitását, a tudását, — játszva megkereste az öt-tizszeresét annak, amit a közhivatalnok. Talán többet is dolgozott, talán kevesebbet, de nagyobb látókörrel, nyíltabb területen. A kulturigénye is nagyobb volt mindig, bolond lett volna, ha lemond az igényeiről, amikor van területe, amelyen azokat kielégítheti — hát mit keresett volna azon a pályán, ahol nem tud megélni! Ezt a kérdést — ismétlem, rosszhlszemüleg — mindig csak azok feszegették, akik adott alkalommal ürügyet kerestek, hogy kellemetlenkedhessenek. Tessék megkérdezni bizalmas órán akármelyik tőzsdeügynököt, hogy elmenne-e szolgabirónak, mit tudom én 2500—3000 dinár havi fizetéssel, de úgy, hogy aztán egy garas sincs ezen kívül, legföljebb kiszálláskor a napidij, ami azonban nem elég arra, hogy fedezze egy nap költségeit. Ha voltak néha, szinte tizezredékben számítva, esetek, hogy valaki ellen állást foglaltak, annak személyi motívumai voltak. Budapest közelében van egy telep, amolyan szelidebb hülyéket, imbecilleket, degeneráltakat nevelnek rajta. Egyszer egész iskola szállt ki a látogatásukra, tanítónők, tanítók, szörnyülködve a végzet tréfáján. — Tisztelt társaság, panaszkodott nekik gróf Cs., az egyik növendék, árulják el, hol kaphatnék öt koronát, mert különben nem Írnak át a park-klubból a sport-klubba. A húsz év körüli gróffiu szellemi képessége ezen a ponton túl megakadt. Semmi más nem érdekelte, ezt kérdezte mindenkitől. Mikor búcsúzik a társaság, azt mondja Cs. gróf tanítója: — Köszönj szépen, Pista, nyújts kezet a hölgyeknek, meg az uraknak. A fiú ránéz, az arcán valami szokatlan derű jelenik meg. — Oh, kérem, egy gentleman sohasem nyújthat előre kezet nőnek. Ebben a szerencsétlen gyermekben elpusztult minden, de a jó illem érzése megmaradt. Valahogy ez jut az eszembe, amikor odahelyezem én is koszorúmat a régi vármegye sírjára — hiszen az ifjúságom nyugszik benne — elmúlhat, elpusztulhat minden, de a tisztes emlék örökké él. öreg riporter RÁDIÓAMATŐRÖK szakvéleményt adok, készülékeik felülvizsgálását, javítását végzem, uj készülékek szakszerű felállítását, mindennemű alkatészt szállítok legolcsóbban CZUCZY EMIL. Ä (■I SUBOTICA, UmiKOTáfi. w
