Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-19 / 168. szám
18. oldal. RÁCSMEGYEI NATLO 1927. junius 19. merészet és egyúttal ily igazat. Képzelem, hogy’ mosolygott az öreg, de akkor még tettekkel tényező Bismarck, a nagy reálpolitiKus, amikor e próféciát olvasta! S mi maradt a vaskancellár nagy müvéből? Kevesebb, mint a Fr. Th. Vischer jóslatából. ... Gyakran gondolok arra, hogy királyok és egyéb államfők nem járnának rosszul, ha néhány miniszteri tárcát vagy tárcanélkü i miniszteri állást költőre bíznának, ök hallgatnának, ha a jelenről s a politika apró egzisztenciáiról volna szó, de megszólalnának, ha sorsdöntő problémák volnának szőnyegen s a nemzetük létkérdéseit kellene tárgyalni. Talán nem tudnák soha, hogy mit kell csinálni, de tudnák mindig, mert a jövőbe látnak, hogy mit nem szabad tenni. Tmi^ Rádiólármás éjszakáim Ha valamit nem akarok látni, behunyom a szemem s egy pillanat alatt megvakulok. Fülemet, sajnos, nem lehet behunyni. Ez állandóan kötelességét teljesiti, híreket szolgáltat az agyvelőnek a külvilág különböző dolgairól, fülel. A. természet — maga tudja miért — semmiféle dugóval, védőzárral éjjeli kikapcsolóval nem szerelte föl, hogy elmenekülhessen a hangok zűrzavarából s megsüketülhessen, mikor kedve tartja. Valaha a frankfurti bölcs ebben is a teremtés egyik tökéletlenségét vette észre. Váltig is panaszkodott, hogy bármily komisz kocsis megbolygathatja kristályosodó gondolatait egyetlen ostorpattintással. A kocsisok azóta sutba vetették ostoraikat. Autók tülkölnek, zörömbölnek. Idegrendszerünk ehhez is hozzátörődött. Az uccazaj nem igen bánt többé bennünket. Nekem ez az alaktalan hangegyveleg néha kellemes is. Századom érlüktetését, életünk lázát jelenti számomra. De jött helyette valami nagyobb átok: az értelmetlen zaj helyett az értelmes lárma. Most, hogy itt a nyár, éjszakánként nyitott ablaknál dolgozom. A házak, melyek télen alázatosan magukba vonultak, ellenségesen vesznek körül, szobáik egyenesen kilépnek az uccára. Mig a cseléd ágyaz s a gyermekek vetkőznek, a rádiólámpák az egykor néma családi köröknek elszállítják a világ minden macskazenéjét s az felém ömlik, rámtámad, hivatlanulkéretlenül s betör a szobámba. Berlini szónokot hallok, aki vastag hangon hápog, mint egy hasbeszélő, francia nyelvleckét, római operát, londoni jazzt, budapesti cigányzenét és bécsi vígjátékot egyszerre. Köröttem, alattam, fölöttem zümmög a hegy és a völgy. Mit tegyek ellene? Az emberi hang és ének sokkal jobban zavar, mint a vasrudak csörömpölése, az élettelen zörej. Nem tudom, foglalkoztak-e már ezzel a kérdéssel a jogászok. Annakidején, hogy az első repülőgépek felröppentek, azonnal összeültek, megállapították a légi közlekedés törvényeit a tulajdonjog szempontjából. Úgy érzem, itt is erről van szó. A csönd szintén érték, a gondolat a legbecsesebb magántulajdon. Amit a rádió müvei, az több, mint csöndháboritás és magánlaksértés. Ha bekísérik és megbüntetik a szegény részeget, aki ablakom alatt gajdol, akkor szabályozzák meg azt a pimasz newyorki operaénekest is, aki a tengerentúlról fülembe ordítja szerelmi keserveit, csípjék valahogy fülön, mert én hiába szaladok utána, bizonyisten nem bírok vele. Kosztolányi Dezső Bl nvvMC3 nap a,att fehér f°sa-UAiI'Il fUtH-PISll-SZÍM. ASSZONYOK IRTA: HAVAS EMIL FUGA. Sikkesné kedves, naiv, korrekt kis nö, délután négykor tenniszezik Gáspárral és a harmadik szét után megpihennek. Az asszony ki van pirulva a játék izgalmától, a férfi áhitatosan lesi minden szavát, mint a kinyilatkoztatást: — Mért mondanám, ha nem érezném — muzsikálja. — Szeretem magát, csak magát szeretem ... Nem, nem ... azt nem engedhetem ... megcsókolni nem hagyom magam ... egyáltalában nem csókolódzom, mert ... akkor nem tudok megállni. S bármeny- ; nyíre szeretem magát — s csak magát szeretem — nem, ezt mégsem. Este hétkor a korzón egyedül marad doktor Szilárddal. A tavaszi szellő rózsásra verte az arcát, a férfi kíváncsiskodva lesi minden szavát és ő csilingeli: — Mért mondanám, ha nrm érezném. Szeretem magát — csak magát szeretem ... Nem, nem ... azt nem engedhetem ... megcsókolni nem hagyom magam ... egyáltalában nem csókolódzom, mert ... akkor nem tudok megállni. S bármennyire szeretem magát — s csak magát szeretem — nem, ezt mégsem. Éjfélkor a bűbájos tangónál Germán karjaiban álmodozik. A férfi reménykedve lesi minden szavát és az aszszony tulvilági hangon fuvolázza: — Mért mondanám, ha nem érezném. Szeretem magát — csak magát szeretem ... Nem, nem ... azt nem engedhetem ... megcsókolni nem nagyom magam ... egyáltalában nem csókolódzom, mert ... akkor nem tudok megállni. S bármennyire szeretem is magát — és csak magát szeretem ... nem, ezt mégsem. * PONTOZÁS. — Szeretem! Szeretem! Szeretem? — Gyűlölöm. Gyűlölöm! Gyűlölöm? — Nem szeretem és nem gyűlölöm. Közömbös nekem. — Közömbös nekem? ¥ MINDHALÁLIG. Szellem-teste a halál-dereglyén, Charon, a vén hajós, viszi a feledés vizein az alvilágba. Szájában arany obulus, a szállítás dija. Megszólal: — Charon, állj meg egy pillanatra. — Nem lehet, asszonyom — szigoruskodik az öreg evezős és vígan hajtja tovább dereglyéjét a teherrel. Fütyülve állapítja meg, hogy amikor asszonyt visz, az mennyivel könnyebb, mint a férfiszállitmány. — Drága Charon — könyörög a dereglye utasa — vigy vissza egy pillanatra. Még egy arany obulust hozok érte. — Mit akarsz — kérdi ridegen — a földön? Az uradat akarod látni? Most mondja be éppen a negyedik kontrát a kaszinóban. — Nem, nem az uramat akarom látni — esdekli — de légy jó, az istenek áldjanak meg, engedj vissza egy percre. — Ugyan ne akaratoskodj, mit akarsz megint szenvedéseid őrhelyén? A gyerekedet akarod mégegyszer megcsókolni? — Nem. — Hát akkor mit akarsz tulajdonképpen? — Otthon hagytam a púderomat meg a rúzst, vissza kell mennem érte. — Az más — dörmögi megértőén a révész és már fordítja is vissza dereglyéjét. ROBOT. Komoly barátnőm panaszkodik: — Higyje el, a mai asszonynak örökös robot az élete. Nincs egy szabad pillanatunk. Reggel tiz órakor felkelek, fáradtan, összetörve. Még ki sem pihentem az éjszakai táncot és már föl kell kelnem. Fáradtan ébredek, tehát fáradtan fekszem. Közben egész nap ez a borzasztó hajsza. Féltizenkettőre megfürdöm, felöltözködöm, már mennem kell. Egy kis komissió, manikűr vagy ondolálás, arcápolás, hajnyiratás. Visszafelé kétszer végigmegyek a korzón — egy kis levegőt csak kell színi — rohanok, rohanok, hajszolom migam, alig tudok két szót szólni a barátnőimhez, már egy óra van és muszáj hazamennem ebédre. Két órakor ledőlök, elolvasom az újságot — alig tudók tájékozódást szerezni a divatról —. s már kell öltöznöm. Négy óra, fél öt és már mennem kell. Múltkor két hétig nem beszélt velem a Hellerné, mert nem értem oda ’pontosan a lórumpartihoz. Már a második bunkót mondta be a jogerővel és folytonégővel és csak akkor érkeztem oda. Fél nyolckor vége van a partinak, kirobotolok a korzóra, alig érek ki, már cipel haza az uram, hogy ő éhes. Borzasztó. Egész nap hajszolom magam, de semmi étvágyam sincs, ha nyolc-tizszer nem sétálok végig a korzón és az uram mindig hazacipel, hogy 6 éhes. Igazán nem tudom, hogy mitől éhes. Átolvas egy nap nyolcvan-kilencven levelet, válaszol rájuk, azt is a titkárjának diktálja, tárgyal husz-harminc féllel, elintéz az igazgatósági szobában pár kölcsönügyletet és este fáradt. Én egész nap robotolok és kilenckor, mire megvacsoráztunk, mégis szívesen kezdek öltözködni és megyek a kávéházba táncolni. Persze éjjel két-három óra felé már fáradt vagyok, de hát tiz óráig valamennyire kipihenheti magát az ember. Akármennyire robotol is. # NAPLÓBÓL. Madarat tolláról, aszszonyt a barátairól lehet megismerni. Amit megtehetsz ma, ne siesd el, inkább halaszd holnapra. ■egény férj szándékát boldog aszszony bírja. Nem az az asszony, aki támad, hanem aki állja. Várt lány — ráncokat nyer. Jobb egy öreg király, mint egy fiatal pásztor. (Csak a király legyen meg, a pásztor magától jön.) Ki korán kel, egész nap álmos. A gyerekből sohasem sok. (Ha a másé.) A szegény asszonyt még az ágy is huzza. Az asszony verv-vel jól. # LOGIKA. Keservesen panaszkodik: — Annak már régen vége van, amikor úgy lehetett bánni velünk, mint kis gyerekekkel. Az asszony szeme is kinyik, világosan és tisztán látunk. A feminizmus idejét múlta, mert az emancipált nő maga megoldotta problémáit. Sokszor mondom az uramnak: Látod fiam, nem vagyunk gyermekek, a talpunkra álltunk és bebizonyítottuk, hogy van létjogosultságunk. Az élet ugyan sok terhet ró ránk, de szívóssággal, komoly lelkiismeretességgel megvívjuk harcait. Csak ne követeljetek tőlünk túlsókat. Elvégre számításba kell vennetek. hogy sok bajunk van önmagunkkal, az idegeink gyengék, nincsenek tapasztalataink, a nemiség túlságosan uralkodik felettünk, gyenge, gyámoltalan, kapkodó teremtések vagyunk, ne kínozzanak bennünket nagy problémákkal, ne rakjatok nagy súlyt a vállainkra, ne bőszüljetek fel gyengeségeinken, ne őrjöngjetek, ha ballépéseket követünk el, ne vegyetek bennünket komolyan, hiszen magatehetetlen, esetlen, szánalomraméltó, kiméletreszoruló szegény gyermekek vagyunk. # KÚRA. Kövérné már tényleg nem bírja ki. A zsírpárnáiból vasúti hálófülkék részére léhetne kölcsönző vállalatot létesíteni, a vádlijáról lehámlik minden harisnya, az egyik csípőjére eszperantó világkongresszust hívhatnak össze. Fölkeres tehát tiz specialistát, húsz bábát és egy barátnőt. Ellátják tanácscsal — különösen a legutóbbi — és {elkezdi a kúrát. Első nap megeszik egy kapant, második nap egy heringet, harmadik délelőtt egy almát, délután félliter tejet, negyedik délelőtt félliter tejet, délután másfél almát, ötödiken három fej salátát, hatodikon tiz gramm madárvelőt, hetedik nap semmit, mert hat nap alatt teremtette isten a világot és a hetediken megnyugodott. Nyolcadik nap megeszik egy csirkecombot. kilencediken egy libamájat, tizediken három rostélyost és jól megmondja a barátnőjének, tizenegyediken fölfal reggel, délben, este két-két kiló halat és kifosztja a spájz megmaradt befőttjeit, tizenkettedik nap délelőtt uzsonnára elfogyasztja azt a sok malacságot, amit egész télen a barátnőitől hallott. nyárson megsüttet egy ökröt, kiszívja a szakácsnő vérét, szebb ruhában jelenik meg, mint a legjobb barátnője és ezzel — tizennegyedik napon — befejezte a kúrát. Kimegy a korzóra, sorba jönnek a barátnők és fontoskodó őszinteséggel üdvözlik: — Édesem, hogy örülök, nagyszerűen sikerült'a fogyókúrád, hogy lesoványodtál! S a legközelebbi világháborút a másik csípőjén fogják lebonyolítani. monológ I. Valahol él, túl a százezredik nap mögött, a legközelebbi szomszéd és jó~ barát. Két keze gúzsba kötve, előtte jégszemü poroszló, szája fölpeckelve, ínyén a szomjúság tüze savanyodik és a körötte ömlő virradatban soha föl nem olvadtan úsznak az éj utolsó széndarabjai. Vér serked a sugárból, amig innen odáig ér, elnedvesedik a gondolat, zuzmarás lesz az érzés, nyálas festék a muzsika. De ő ide figyel, ide les, ide mutat és lefényképezi magának minden percemet. Télen lámpát tart szivén a kínok malma, tavasszal számjegyek virágzanak a gallyak ujjain, nyáron csak egy órányi türelmet kérnek még a déli ezüst kalapácsok, de az ősz tar fején megint a csalódás lesz a félrecsapott bus kalap, ö vár, remél és este finom jelzőkészülékről olvassa le az életem kis földrengéseit. Mert ha egy szép arcra itt azt mondom egyszer, hogy rut és nem kell, vagy piacra viszek egy eltitkolt szégyenkezést, vagy ha csak egy jóleső kortyot nem nyelek le a hűsítő italból: nyomban elengedi őt a dühös pribék. II. Korán érik el sokan, de ők a szenvedés milliomosai és zsebükből nem hiányzik a sebpecsétes nemesi oklevél. Másként ezer ravasz kitérő kell, ezer kitüntető érem a halál dicsőséges arcával, mire eléred a hivatalt, ahol engedélyt adnak az öngyilkolásra. Csonttörés, botlás, ujraszületés: az uj ország dombjai még mindig csak bontakoznak és még anyádnak vallja magát a zsíros torkú nap. Ennyi éhséggel de sokan elfoglalják az öröm nagy tornyát, amelynek harsona a keresztje, nevetés az ablaka és erkélye előtt harangozó hajnal a panoráma. Hegyes dactorony, karcsú, mint az asszonyderék, a jaj ropogva lefoszlik róla, gerincén mindig édes szerelem a villámháritó ideg. Ha rásüt a nap, énekel, mint az őrült lány és süket gőggel befogja a fülét, ha a darócos hegyek feléje nyögik szülési kínjukat. III. Találkozásról már semmi sem beszél és a fej magától hanyatlik a bárd alá. Este elszünik a szélvész, a nyugtalan kósza illatok visszafelé sodródnak, mindegyik a maga virágába és a fölhasitott tavak nagy kemencéje úgy mutatja mellében a hold képét, mint a barnára sült kenyeret. Elet? Talán a legbiztosabb és legegyszerűbb öngyilkosság csupán. Szerelem? Ez a sós étel, amelynek szomjuságoltó vizét más csillagon őrzi a gyűlölet. Tiszta gyolcs? Én tudom, hogy boldog lesz, ha belé törülközik egy kormos arc. Sirás? Csak a mindig telt pohár kicsurranó fölöslege. Érzés? Tán angyal, de a szóval és tettel jóllakva elhízott emberré változik. Vagy ki engesztelte meg valaha a viharokat? Ki torlaszolta má el az időt? Ki semmisítheti meg a port, ha széttördelheti is a köveket? Meg nem történtté változtatta-e valaki a múltat és az átkok eloltották-e egy percre a napot? Ez a ma, amikor táblára vésem a panaszokat és hiszem, hogy a kirántott gyökér helyén nem éled több hajtás. De félek a holnaptól, amikor uj ébredés jön, uj nappal, uj bizalommal, uj jóval és uj írással a mai elcsöndesülé? tiszta papírlapján. (Bi)
