Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-19 / 168. szám
1927. június 19._________________________ BÁCSMEGYEI NAPI.Ö _______________________________H. oldal Imre pap lesz Uram Isten, de hogy el is szalad az idő! Hej! De okos kitalálás lenne az, megkötni az idő kerekét. Iszonytató pénzt lehetne azzal keresni! Hiába no, ha ránézünk ezekre a gyerekekre, akkor tudjuk, nem máma volt az a tegnap. Ehun ez az Imre gyerek is-e! Mintha csak a múlt héten ment volna ki az apja, Kucsera lakatos Amerikába. Pedig ahogy az ember számitgatja, innen-onnan húsz esztendeje, hogy oda/önt javítgatja az angyalkák szobáján a kilincseket. Mert bizonyos, hogy a kilincsek rugója odafönt is romlandó, ha fölgondoljuk, mennyi temérdek angyalka csapdossa naphosszat az ajtókat. Mert igencsak pajkos a gyerekféle, ha mindjárt angyalka is. No, már hogy a gyerekekről van szó, az a szegény Kucsera se gondolta volna, hogy örökre a Dóéi boltosra testálta a fiát. így haza gyüvök érte hamarosan, úgy haza gyiivök érte, csak éppen kiismerjem magam egy kicsikét odakint. Nem volt az sose jó pedig, olyan nagyon fogadkozni. Még jóformán körül se nézhette magát, már is átszólitotta az Úristen, az örök tartományba. Tán ha itthon marad, máma is él. No, ha élne szegény, most tudom örülne a fiának. De csudálatos is az nagyon, hogy ami neki öröm benne, az most Dóciéknak mérhetetlen fájdalom és szomorúság. Pedig ha vesszük, ő se szerethette jobban Imrét náluknál. Lám, milyen különös is az, Kucsera halála húsz év után csinál bánatot két öreg embernek. Pedig kár is, meg hiábavalóság is ágálni ellene. Okosan mondta Gordán Simon, mikor Imre irányába békitgette Dócit: az embernek az életben azon a barázdán köll végig ballagnia, amelyiket a teremtő ekéje hasított ki előtte. Hogy Imre pap lesz, bele.köll abba nyugodni. Tagadhatatlan valami az, hogy zsidó botos neveltje körösztény pap legyen, de ez nem szegyeim való. Jeles dolog ez szörnyen, ritka faluban történhet meg az ilyesmi nagyon. Nem hinné az ember erről a Dóéiról, hogy okos ember létire ilyen megátalkodott legyen. Hát jó, mondjuk, ő ne menjen el a rölszentelésire, de legalább azt a szegény feleségit eressze el. Pedig az a gyerek is hogy könyörög. Nincs nap, hogy ne Írna. Oszt hogy ir, édes jó Istenem. Látszik a szavárul, hogy pap lesz. Ne haragudjanak rám, aszondja, hivatást érzek. Azért csak maguk maradnak az én egyetlen nevelő gyámjaim. Hasztalan minden, Dóéi hallani sem akar róla, pedig szegény feleségének már alig van szemevilága a rettentő sok sírástól. De most meg, hogy az utolsó levelibe irja, hogy: »csak akkor érzem majd igazán, hogy Istennek tetsző a cselekedetem, ha az én kedves nevelő gyámjaim eljönnek a fölszentelésemre« — az asszonnyal nem lehet bírni. Se eszik, se alszik, csak sir azóta szakadatlan, Szinte belebetegedett. Hát ez osztán végre megtörte Dócit, no hogy nem sok köszönet volt benne. Hát jó, elmegyünk. Hát ne sírj! Mondom, hogy elmegyünk. Érted! Elmegyünk. Mind a ketten. De megmondom neki, megmondom neki. De megmondom a püspöknek is. Meg én, annak is. Olyat még püspök nem hallott. Majd megtudják, ki az a Dóci. Azt, azt a gyereket, azt a rosszat, az Imrét, azt megütöm. Igen, megütöm. De úgy megütöm. Az öklömmel, igen, avval ütöm meg. Az olyan szívtelent csak ököllel lehet megütni. Az olyan mást meg se érezne. Hivatást érez, hivatást! Hát mért nem érez hivatást, hogy doktor legyen? Mi? Tán az nem szép? , Ez — ez gonoszság tőle. Semmi más, igen, csak egy gonoszság. Megütöm, de úgy megütöm. Szegény asszony most meg azért esett kétségbe, hogy elmennek. Jaj. ez a Dóci, amilyen hirtelen ember, Isten őrizz, még valami nagy veszedelmet csinál. Csak még éppen ez hiányzik a nagy szomorúsághoz. Szegény asszony, egy röszketés volt egész utón. De legalább szólt volna hozzá Dóci, csak egy szót is. Egész utón úgy hallgatott, hogy az rettenetes. Jaj! Csak már otthon is volnánk. Mennyivel is jobb volt, még az a gyerek kicsi volt. Istenem, de mennyivel. Hát föl is emelte Dóci a kezét, a fölszentelt papra. De hogy sorjába maradjunk, a föl-Vidéken a szerepkörök közel sincsenek olyan szigorúan körülhatárolva, mint a fővárosokban. A színészek, akik ma drámát játszottak, holnap operettben énekelnek vagy egy operában. Lyonban élt egy öreg színész, Seurin. Egy napon maga elé idézi az igazgatója s igy szól hozzá: — Ma este Hamletben a Kisértetet fogja énekelni. — Bocsánat — tiltakozott az öreg művész — hiszen az basszus. Lehetetlenség. — Muszáj. — Mindenesetre megpróbálom. Délután a színésszel találkozik egy barátja s látja, hogy Seurin lyukas cipővel beleüli egy havas pocsolyába s ott marad percekig. — Mit csinálsz? — Próbálok náthát szerezni, hogy megvastagodjék a hangom - felelte az agg színész szomorúan. * Két kardalosnő csúnyán hajbakap s a legszemenszedettebb gorombaságokat vágja egymás fejéhez. — Egy ilyen alak mer engem sértegetni, egy ilyen semmiházi, aki még az anyját se ismerte. — Az anyámat ne sértegesd — vág vissza a másik, — Különben lehet, hogy te vagy az, édesem ... * Volt egy rendkívül hiú, öntelt színész, akinek önimádásáról legendákat beszéltek. Egy napon ágynak esett, sorvadt, aztán elment az orvoshoz. Az orvos annak rendje és módja szerint megvizsgálta. — Mi bajom van? — kérdezte a színész. — Hát barátom — felelte az orvos szert telési ünnepségen a két öreg fönt ült a szentélyben. Maga a püspök akarta igy. -----------------És Imre gyerek a fölszentelés után úgy ölelgette, csókolgatta azt az öreg párt, hogy könnyezés nélkül nem is lehetett nézni. Az asszony a könnyeitől alig látott, csak akkor rettent meg, amikor Dóci fölemelte a kezét. Fölemelte rá, de nem ütötte meg. Lassan a fejére tette a kezét és Jézus Isten házában elmondta fiára Jehova Isten áldását. És nem omlott össze semmi. Csak mintha a két hit glóriás fénye bearanyozta volna az egész templomot. Lehet, hogy ezt a csodás ragyogást csak az a három ember látta, de az is lehet, hogy mindenki, akinek csak szive volt. Novoszel Andor — bizony májbaja van. A színész fölsóhajtott, majd mellére hajtotta fejét és igy suttogott boldogan: — Akár Prometheüsznek. * A szerző folyton nyakára járt Guitrynek. Már tavaly nyáron megkörnyékezte, hogy lépjen föl darabjában. A színész mindig ezzel hárította el kérését: — Majd tavasszal, majd jövő tavaszszal... A szerző várta a tavaszt, de akkor sem lépett fél darabjában. Most aztán szemrehányást tett neki: — Lásd, nem tartottad meg a szavadat. AJegigérted, hogy tavasszal okvetlen fellépsz a darabomban. — Ugyan kérlek — legyintett Guitry. Hát mondd: tavasz volt ez. * D'Ambra háromfelvonásos drámája egy tiidövészes fiatalemberről szól, az öröklékenység kérdésével foglalkozik, akár Brieux a Mételyben vagy Ibsen a Kísértetekben. Az olasz iró darabját most mutatták be Milánóban s a közönség igen szívesen fogadta. Pietro harminc esztendős zömök, szélesvállu, de szervezete belül férges. Vigyázni kell minden mozdulatára. Orvosainak tanácsára öt esztendő óta az év legnagyobb részét Nizzában tölti, ott keresi a gyógyulást. Egy napon, mikor az orvosa nem engedi ki, a szoba falain bámulja az őseinek arcképét s azt kérdezi tőlük, hogy miért ilyen szerencsétlen. Ö nem büszke sem az őseire, sem nemességére: a világ minden címerét odaadná, ha egy órára egészséges lehetne. ' Apja, Simon báró az ellentéte, őrzi a hagyományokat, fennhéjázó, csupa becsvágy. Makkegészséges. Már túl van az ötvenen, de negyvennek látszik. Özvegy ember létére udvarol ü nőknek; különösen egynek, egy orosz hercegnőnek, akit nőül akar venni, hogy címerét méginkább gazdagítsa. A fiú Nizzában megismerkedik egy kedves, igénytelen velencei leánnyal, aki szintén tüdöcsucshurutos, de csakhamar meggyógyul. Beléje szeret. Közli atyjával, hogy el akarná venni, de az, miután értesül arról, hogy a leány egy kispolgári család gyermeke, nem adja beleegyezését a házassághoz. Végül az orosz hercegnő közbenjárására puliul. Már úgy van, hogy a fiatalok megtarthatják eljegyzésüket. De az eljegyzés előtt Pierox megkérdezi az orvost, vájjon megházasodhat-e, nem leikiismeretlenség-e, ha ilyen lépésre határozza magát? Az orvos ötölhatol, majd kereken kimondja, hogy nem ajánlatos számára a megházasodás. Most a beteg elszánja magát a döntő lépésre. Közli jegyesével az igazságot, hogy nem lehet boldog, neki meg kell halnia. Gyötrelme kétségbeeséssé válik. Folyton azt keresi-kutatja, hogy miért született ilyen nyomorultnak, miért kell ennyit szenvednie. Anyja négy hónappal azután halt meg, hogy őt a világra hozta, szintén tüdővészben. Azt hitették el vele, hogy autóbaleset érte. Vizsgálódásai során azonban megtudja, hogy kapzsi atyja a halálos beteg nőt pénze miatt vette el. Ekkor eléje tárul születésének és halálának titka s miután fölismerte atyját, agyonlövi magát. * Alfréd Savoir, a jeles francia darabiró hosszabb időt töltött Newyorkban, ahol számos mozidarabot irt. Érdekesen nyilatkozik az amerikai színházakról. Többek között ezeket mondja: — Amerikában egyáltalán nem ismerik el a francia drámát. Ez nem az én benyomásom, hanem a szinigazság. Akik hazatérnek ebből a világrészből, telekürtölik a világot, hogy meghódították. Ez nem igaz. Keserű csalódás vár mindenkit, aki európai hírnevét ott pénzzé, akarja tenni. A legzajosabb kudarcok fogadják. Newyorkban mindenki kezdő, a vámnál le kell adnunk dicsőségünket. Az amerikaiak nem azt kérdezik, hogy mit csináltunk cdáig, hanem hogy mit akarunk csinálni ezután. Budapestnek Newyorkban sokkal nagyobb befolyása van, mint Parisnak. Egy francia íróra, akit előadnak, három magyar iró esik. Párisból az ut Newyorkig Budapesten keresztül vezet. Berlinnek is nagy a befolyása. Csak a festészetben, a szobrászatban, meg a zenében becsülnek bennünket. — A világ ízlése a háború óta megváltozott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többi népeknek van igazuk, csak megállapítom. Meg vagyok győződve, hogy nekünk van igazunk. De egy ember mindnyájunkat levert: Ibsen. Hatása vajmi csekély volt Franciaországban, de a többi nép drámai irodalmán egyenesen uralkodik. Lépten-nyomon érezni befolyását még azokban a munkákban is, melyeknek semmi közük sincs az övéihez. Mindenki úgy szerkeszt, épit, mint Ibsen. Sardou rnehanizmusának vége. Ledöntötte a trónról a norvég drámairó. — Az amerikaiak nem értenek bennünket. Nem mintha nem lennének elég bátrak. Több színdarabot láttam, melynek elképpesztő szókimondása s merész játéka egyenesen lehetetlen volna nálunk, azonnal kifütyülnék. Ekkor éreztem, mennyire bűnösek az itthoni képmutatók, szemforgatók, akik betiltották A fogolynő előadásait, holott a tengeren túl, ahol állítólag az erkölcscsőszök uralkodnak, ez a darab jelenti a legnagyobb erkölcsi és anyagi sikert, huszonöt esztendő óta. Fiiliiili, nyinlllli limiliilit! Karlsbad, Marienbad és Európa minden fürdő- és nyaralóhelyére csekket vagy hitellevelet (akreditivet) vigyen magával. Forduljon bizalommal a Kereskedelmi és Iparbank Rt Novisad (üb Tamás István: Pünkösd Velencében Mint eltévedt gyermek, egy gőzhajó tutul az alkonyaiban, a Márkus-templom harangjai elkezdték az ünnepi ieleselést, a lottósbódék zászlai alatt élet-halál harcok folynak és a matrózok vágyakozva nézik a karcsú angol nőket, kik kölni vízben mozsdottak, mig a tengerésznek verejték az otkolónyja. Ah, bella Venezia, fakó hattyú az ünnepi fáklyásmenet élén, be érzelmes pillanat, lírai költő számára szinte megfizethetetlen, a Caffé expressókból fehér gőzök illannak az ég felé, mint bliccelő vendégek, két szmoking viaskodik egy nagybajuszu rákkal és a szúnyogok elkeseredetten küzdenek a létért. Ó, milyen sokan vagyunk itt messziről jöttek, ki megérdemelte, ki nem érdemelte, ki kegyelemből, ki szorgalomból, ki szerencséből és a vénkisasszony, aki spórolt, mint a méhecske, hogy megkorrigálja végzetét. Valaki harmonikázik és egy gondolás nekiszalajtotta vörösbor-izü baritonját, a sikátorokban megállnak hallgatózni az emberek, titkok után leselkednek, amik nincsenek és a nászutasok fagylaltot kanalaznak lihegve, teremtöm, micsoda éjszaka, ma az ég is csupa citromfagylalt, meg vanília és esetleg málna, meleg van és az ódon, sokcsipkés ablakok mögött számozott hotelszobákban most kitakarózva feküsznek egymás mellett az egyhetes házaspárok. SZÍNHÁZI kistükör Színészek és ripacsok — Dráma egy tüdővészes fiatalemberről — Az amerikai színház
