Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-12 / 161. szám
e íz Z8Z Azután odament a dajkához és beszélgetett vele. — Van egy jó gondolatatom — mondta. — Egy kicsit megleckéztetem ezt az önző kis fiút! Nemsokára üzenetet kapott a város minden gyermeke, hogy jöjjenek el a királyi palota elé a tüzijátéknapon. De Ronald nem tudott ám erről az üzenetről, öh, távolról sem! A nagy nap elérkezett, be is sötétedett és Ronald kiment az udvarra, hogy egyedül játszón a rengeteg sok tűzijátékával. Öt skatulya gyufát is vitt magával. Az udvar közepén megállt és a királyi dajka nézte, mint gyújtja meg első tüzijátékját. Egy rakéta volt ez és Ronald legnagyobb meglepetésére felszállt a kezéből, mihelyt gyufával megérintette. Fel, a királyi udvar falán át... Nem adott semmi hangot és semmiféle szép színben nem játszott csak elrepült. Ugyenaz történt minden egyes darabbal. Mihelyt hozzájuk ért, átrepültek a palota falán. A forgó napok, a csillagszórók, a rakéták, mind, mind. A kis herceg percről-percre szomorúbb lett. Végre is könnyekre fakadt. — Hová lettek valamennyien? — zokogta — és mi van velük? — Azt hiszem, megbabonázták őket — mondta bölcsen a királyi dajka. — Menjünk ki a palota elé és nézzük meg, mi történt velük! A kis herceg kiment hát a dajkával. Amikor az ajtót ki- Mert a sok gyerek felszedte a sok-sok tűzijátékot és meggyujtotta őket. Színes csillagok estek lefelé, arany napok forogtak itt is, ott is, rakéták puffogtak a légben és egyik szebb volt, mint a másik. A kis herceg szeme felragyogott erre a látványra. — Milyen szép! — mondta. — Hívjuk be őket a palota udvarára és engedjük fel a még megmaradt tűzijátékaimat — ha ugyan jók lesznek — tette hozzá kétkedve. Csodálatos, de abban a percben, ahogy a sok gyerek a palota udvarába ért, egyszerre jó lett a kis Ronald valamennyi rakétája és minden gyerek pompásan mulatott. Ronald egészen elefelejtett önző lenni. Szétosztotta minden tűzijátékát a gyerekek közt, hogy örömet okozzon nekik. De azt egyikük sem vette észre, hogy a tündérkeresztmama ott állott egy fatörzs mögött és csendes mosollyal nézte a játszó gyerekeket. Pedig azt hiszem, neki is volt ebben egy kis része. Ti nem gondoljátok gyerekek? A tündérdajka szépen odarakta virágsziromból varrt ruhácskájukat az ágy mellé, betakarta fülig a három manócskát és ezt énekelte nekik: Kis manócska három Puha mohaágyon Aludjatok szépen Egész hosszú télen. Felébredtek nemsokára, Tavasz első hívására, Kakuknak szavára, Madárnak dalára. Mire a nóta végére ért, már aludtak is a kis haszontalanok, mint a bunda. A tündérdajka nyugodtan becsukta a lakást és elment. Tudjátok most már, hogy ez a mostani tél sehogysem volt igazi tél Nem volt se jég, se hó. Nem csoda, ha az erdőben azt kezdték hinni a fák, füvek, virágok, hogy itt a tavasz. Rügyek nőttek a gályákon s friss fűszálak dugták elő a fejüket a moha közül. S mikor a nap kisütött melegen, egy csacsi kis madárka elkezdett énekelni: Süt a nap! Süt a nap! Örüljetek, madarak! Itt a tavasz, itt a meleg. Elkergette már a telet! Nagyon vidám nóta volt. Behallatszott a kis manók lakásába is. Felébredtek reá. — Itt a tavasz! — kiáltotta Csip. — Keljünk fel hamar! — örvendezett Csap. — Miért nincs még itt az öreg tündérdadus? — csodálkozott Csap. Felkeltek az ágyból s ugrándozni kezdtek, aztán, mert az ajtó be volt zárva, kimásztak a kulcslyukon. Micsoda zsivalygás lett azonnal az erdőben! Az öreg bagoly, aki a téli csendben tudományos dolgokon törte, a fejté:, maid lepottyant az odúja küszöbéről mérgében. — Ejnye, ti haszontalanok! Lesztek csöndben? De Csip, Csup és Csap nem fértek a bőrükbe, annál jobban kiabáltak, ugrándoztak éppen a bagolytudós lakása körül. Morgó Mackó esetei , rrtai Kuaáa Endra Harmichatodidk fejezel, amelyben a viszontlátás örömébe egy kis keserűség vegyül és a nemzetes urnák a hazatérés után első dolga, hogy magának a városból parókát rendeljen, végül pedig megrikatja Hümmöge Zsuzsánnát Morgó Mackó nemzetes uram nagyon meg volt hatva attól a fogadtatástól, amelyet az erdő lakói a tiszteletére rendeztek. Mikor azonban kiszállott a vonatból és végigtekintet a várakozókon, valami furcsa mosolygást látott a szájuk körül. Valósággal megdöbbent, mikor aztán az őzike egészen ártatlanul megkérdezte: — Igaz, hogy a nemzetes ur egy szerencsétlenség alkalmával elvesztette a fejebőrét? A nemeztes ur éppen mérgesen akart rámorogni az őzikére, hogy elhallgattassa, mikor Tarkaszarka Terka, a csacsogó szarka, aki az egész megérkezést egy fa tetejéről nézte, csepregni kezdett: Jó napot, jó napot, vegye le a kalapot, kiváncsi vagyok nagyon, a fejbőre hol vagyon? A mosolygás valamennyi állat szája körül nevetéssé erősödött. A nemzetes ur szét akart köztük csapni, de aztán eszébe jutott, hogy ha haragosnak látják, akkor még jobban gúnyolódnak. Azért inkább mérsékelte magát és igy szólt: — Ejnye mordizomadta, de kiváncsiak vagytok. Hát ha éppen tudni akarjátok, tudjátok meg, hogy útközben borzasztóan megfájdult a fejem és azért borogatást raktam rá. És rajta is kell tartanom pár napig, mert félek, hogy szaggatást kapok. Hanem ha majd a fejfájásom elmúlik, akkor majd meggyőződhettek róla, hogy igenis megvan a fejbőröm és hogy az aljas pletyka hazudik. Morgó Mackó ugyanis igy gondolkozott, hogy ha majd megjön a városból a paróka, akkor ki fogja jelenteni, hogy már nem a fáj a feje. Az állomásról elindulva, elől haladt Morgó Mackó nemzetes ur és Muncurkó, a többi állatok pedig jöttek szépen 274 — Majd megesz egyszer a rozsda, te ostoba! Megesz a rozsda és soha nem álltái meg a virágos rét mellett! Megesz a rozsda és soha nem pihentél meg az erdő árnyékában! Megesz a rozsda s nem hevertél az aranytükrü tó partján... fiát csak rohanj bolond! És csakugyan, újra ott járt a vonat a rét mellett. Újra susogtak felé a virágok. Elrohant az erdő mellett, majd a tó felé közeledett. Az aranyhalacskák kipattogtak már a viz tükréből mint a fénylő szikra, de a vonat arra sem pislantott. Egyszerre azonban nagyot reccsent a mozdony, összetörve, összeomolva lebukott a sínről s a vonat ezer meg ezer darabokra összezuzódva hevert a tó partján. Nemsokára jöttek az emberek, összeszedték a sok vasdarabot, behordták egy nagy füstös raktárba s a vonatot ette-ette a rozsda. — Hopp! Hopp! Jön az uj vonat! — kiálltották a mezei virágok. — No ennek talán több esze lesz? De ez sem állt meg. Sietve, lihegve kiáiltotta a virágok felé: — Futok! Sietek! Sok a dolgom! Zakatakataka. És rohant tova. Az erdő, a tó, a hegy szavát már nem is hallotta. Fiatal volt, erős, a kazánja feszült a gőztől. Rohant, száguldott megállás nélkül. — Zakatakataka. Zakatakataka. Nem gondolt vén, az összetört vonatra, amelyiket ott ette a rozda a füstös, sötét raktár mélyén.-87 i
