Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-29 / 147. szám

22. oldal.

BACSMEGYEI NAPLÓ

1927 május 29

Ahogy akarod

Irta: Arkadij Avarcsen/:o

T.

Két ismeretlen ember lépett az étterembe és a mellettem levő asztalhoz telepedett le.

A férfi és a nő.

önagysága csinos, elegánsan öltözött ifjú hölgy volt, a férfi világfi külsejű fiatalember. A nő kacérul egy modern sálba burkolózott és azután lassú mozdulatokkal lehúzta hosszú bőrkesztyűjét. Kinyitotta kis finomművű kézitáskáját, puderos dobozt és szájfestéket vett ki belőle és elkezdte arcát rizsporozni, majd félig nyitott ajkait ruzsozta. Mikor kísérője hódoló tekintetét meglátta, kacéran rámosolygott.

A férfi mintegy véletlenül súrolta a hölgy elegáns, karcsú kezét s dallamosan puha hangon kérdezte:

— Mit eszünk, édes?

Nevetve nézett rá a nő.

— Nekem egészen mindegy, Pubi, amit maga akar.

— S mit iszunk?

— Mindegy, amit maga rendel.

— Kérem. Tudja, hogy a maga kívánsága parancs számomra.

Kurta hangon adta ki az utasítást a pincéinek:

— Hütsön be egy üveg Veuve Cliquot.

A hölgy elfintorította az arcát.

— Maga Veuve Cliquot iszik? Ezt a márkát?

— Lidia Petrovna — válaszolta udvariasan a férfi — az én kedvenc márkám.

— Na tessék. Mindig mondtam, hogy maga egoista. Hisz ennek a pezsgőnek ecetize van. Muszáj nekem ecetet inni?

— Lidia Petrovna, higyje el, ez nem ecet. Kipróbálta már ezt a márkát?

— Köszönöm, nem is akarom kipróbálni.

— Úgy — mondta nevetve a férfi — hát akkor milyen pezsgőt szeret?

— Pomeryt. t

— Kérem. S mit eszünk?

A hölgy kacér gyámoltalansággal vizsgálta az elegáns étlapot és vállvonogatva gőgicsélte:

— Nem tudom... Valamit... Rendeljen nekem valamit.

— Valamit? — motyogott a fiatalember — ez nem olyan egyszerű. Szereti a halat?

— Halat? Brrr.

— Akkor hagyjuk a halat, talán valami sültfélét?

— Attól függ, milyent?

— Mondjuk: filet mignont, vagy báránykotlettet pikáns mártásban.

— Karfiolt szeretnék vajjal.

— Nem akar húst enni? Egyen valamit, kérem — kérlelte a fiatalember.

— Istenem, nem hagyja az embert nyugton, hát rendeljen végül valamit nekem.

—; Talán risotto milanaiset?

— Mi az, rizzsel van?

— Igen.

— Jaj, nem bírom a rizst, az nekem J nagyon nehéz.

— A sült csirkét melegen ajánlhatom — jegyezte meg a pincér.

— Köszönöm, nem szeretem a sült csirkét.

A pincér sajnálkozva nézte a fiatalembert. aki szerelmesen bámulta hölgyét: egy kicsit szeszélyes, de nagyon elragadó, gondolta magában. Az ifjú most hozzáfordult:

— Kedves főur, önnek nincs szerencséje. Lidia Petrovna csukja be a szemét és gondolkozzon, hogy mit szeretne enni.

Lidia Petrovna lehunyta a szemét és j álmodozón fuvolázta:

— Lazacot.

— De hisz ez egy előétel. Utána mit eszünk?

— Istenem, maga az idegeimre megy, mondtam már, azt eszem, amit ön eszik.

— En rizses csirkét eszem.

— Köszönöm! Pont egy órája magyarázom önnek, hogy nem birom ? rizst. Jól van. rendeljen magának, amit akar, én töltött paprikát fogok enni, utána csirágot hollandi mártásban.

— A pincér csodálkozva nézte a hölgyet s udvariasan válaszolta:

— Parancsára, nagyságos asszony.

Amikor a töltött paprikát és a rizses

csirkét szervírozták, őnagysjga megvetően nézte a paprikákat. Elfintorgatta az orrát és a következőket mondta:

.— Pfuj! mi az ott, amit maga eszik?

— Rizses csirke, válaszolta a fiatalember.

— Jobban szeretem azt. Tudja mit, Pubi, cseréljünk, beleegyezik? Ugy-e, nem haragszik, Pubi?

Nem haragudott, ellenkezőleg ragyogott az arca az örömtől. Csak nézte hölgyét, annyira, hogy elfelejtett enni.

II.

Ugyanez a két ember, akinek beszélgetését kihallgattam, öt hónap múlva ugyanebben az étteremben, ugyancsak a mellettem levő asztalhoz ült. A fiatalember újra kérdezte a hölgyet

— Mit iszunk?

A hölgy nevetve válaszolta:

— Rendelj, amit akarsz.

— Pincér, egy üveg burgundit! — rendelte a fiatalember.

— Ugyan — mondotta a hölgy — hogyan tudsz ilyent inni?

— Pardon, Lidia, te azt mondtad, hogy rendeljek és most nem tetszik neked?

— Kérlek, ne beszélj velem ilyen hangon.

— Gyerek, be kell látnod, hogy csacsiság, amit beszélsz. Egyik pillanatban azt mondod, hogy neked mindegy, milyen bort iszol, a másikban azt, hogy ez a bor nem jó. Ez igy nem megy.

— Azt a zöld cédulás bort szeretném inni.

— Kérlek. S mit parancsolsz enni?

Tanácstalanul tartotta az étlapot.

— Nem tudom, rendelj valamit nekem.

— Már választottak az uraságok? — kérdezte a pincér.

— Kérlek, válassz — mondotta a hölgy.

— Jó... Sertéshúst, vegyes salátával.

— Jaj csak azt ne — mondta a hölgy

— nem bírom a zsírosat... és a salátát sem szeretem.

— Lídia — szólt a fiatalember és hangjában már egy kis izgatottság remegett

— azt mondod, hogy azt eszel, arrjiLrepdelek, megkértél, hogy rendeljek, ezt az ételt választottam és ime most valami mást akarsz. Honnan tudjam, hogy mit akarsz?

— Valami halfélét és ne beszélj velem ilyen hangon.

— Tehát egy halat... milyen halat?

— Valamilyent. Rendelj, amilyent akarsz.

— Pincér, egy csukát kérek.

— Jaj, csak csukát ne.

A fiatalember felugrott az asztaltól, odadobta a hölgynek az étlapot s dühöngve mondta:

— Lidia, kétszer mondtad nekem, hogy rendeljek neked valamit, neked egészen mindegy, hogy mit eszel. Hallod, kétszer I mondottad... kétszer rendeltem neked valamit, mind a kétszer az orrodat fintorítottad. Ha éhes volnál, biztosan nagyszerű étvággyal ennéd azokat az ételeket, amelyeket kiválasztottam neked. Lidia, hagyd el ezt a szeszélyességet, hiszen igazán kétségbeesésbe kergeted az embert.

— Én? Ne beszélj velem ilyen hangon, mert akkor ma látjuk egymást utoljára.

— Lídia, az én hangom csak a tied visszhangja. Odaadják neked az étlapot, hogy válassz. Van-e egyszerűbb, mint egy étlapból, kiválasztani, arpit rendelünk, Nem, te. mindjárt elkezded, jaj válassz nekem valamit, neked mindegy. Hát mit akarsz tulajdonképpen? Kirántott macskát? Vagy sült egeret? Válassz magadnak, amit akarsz.

— Öt hónappal ezelőtt másképp beszéltél.

A férfi ideges kézmozdulattal:.

— Hagyjuk ezt... nem lehet a pincért egy óráig váratni.

— Kérem, válogassa meg a szavait. Hiszen ön úgy kiabál, mint egy kocsis. Hallja pincér, hozzon nekem valamit, mindegy akármit.

— Nem — mondta a fiatalember és öklével az asztalra ütött. — Ezt a tésztát már ismerem. A pincér hoz majd j valamit, te elkezdesz kotorászni benne, azután félre tolod a tányért és megkérsz, hogy az általam rendelt kedvenc ételemet cseréljem ki a tieddel. Úgy csinálsz, mint az elkényeztetett gyerek. Nekem azt kell enni, ami neked nem Ízlik. Ez igy nem megy tovább. Ott az étlap, egyél amit akarsz.

A hölgy felállt, felvette kesztyűjét és hűvös hangon szólt:

— Azt gondoltam, hogy egy úriemberrel vacsorázom, de ön úgy viselkedik, mint egy uccaseprő. Adieu.

Gyorsan a kijárat felé tartott. A fiatalember felugrott és ránézett. Egyetlen szót mondtam neki.

— Idióta.

— Ki idióta?

Ön.

— Én?

— Természetesen. Ha ön már előbb is igy kezelte volna a hölgyet, akkor nem jutott volna idáig. Tritli.

Nekem akart ugrani, de azután meggondolta magát s inkább a nő után sietett.

Soha többé nem láttam őket együtt étteremben.

TERE-FERE

—.......

Uj spiritiszta jelenségek. Angliának egyik legjelesebb természettudósa, TU- lyard dr., a Royal Society tagja könyvet jelentet meg a spiritjzmus terén végzett tudományos kutatásairól.

Amerikában több »ülést« tartott a világhírű médiummal. Magery-vel. Ez a nő — szerinte — idegen hangokat tud produkálni, olyan szobákban, ahol senki sincs jelen. Hogy a hasbeszélés lehetősége teljesen kilegyen zárva, a médium szájához elmés viznyomásos készüléket tettek, melynek vözoszlopát neki az ülések alatt bizonyos magasságra kellett fújnia. A víz állását a sötétben világitó rádióaktiv sók jelezték.

Az angol tudós egy kosárba több tárgyat helyezett, egyebek közt: kis szobrocskákat, a bogarászathoz szükséges csipeszeket, egy násfát. Ezeket a tárgyakat a médium a sötétben fölismerte, részletesen leírta. Később a kosár a magasba emelkedett, sokáig lógott a levegőben.

Hasonlóan hatni tudott a médium a távolból olyan mérlegre, melynek egyik serpenyője meg volt terhelve: a másik serpenyőt pusztán aa akaratával egy vonalba helyezte a megterhelt serpenvővel. Materializációkat idézett elő. A j teleplazma — a tudós meghatározása szerint — valami világos alak, »mint valami nagy kelvirág, fehér mártásban, vagy inkább, mint főtt borjuvelő«. ,Schrimcj:~RoXpng, a müncheni spiritiszta villamos' műszer készüléket talált föl a médiumok ellenőrzésére. Ez a í médium kezeit-'.ába't elektromos áramkörbe helyezi'., melyet nem tud megtörni, anélkül, hogy a lámpa el ne aludnék. A médium lábán az egész ülés alatt érctalpu papucsot, érccel bevont félkeztyüt visel.

#

A költő és hitvese. Paul Verlaine-ról, a szerelem és gyöngédség nagy költőjéről döbbenetes adatok kerültek napfényre. Marcel Coulon közzétette a válópör aktáit, melyet Verlainené indított fóe ellen. Ezeket az ügyiratokat eddig azért nem jelentették meg, mert Verlaine fia,, aki a párisi földalatti villamosban kalauz volt, még élt. Az ő halálával a Verlaine-család férfiága kihalt.,,, 1876-ban indult meg a válópör. A válást Verlainené kívánta, született Mathilde Mauté.

A tárgyaláson előadta, hogy férje körülbelül egy év óta megváltozott, rossz társaságokba jár, folyton iszik, főképp ürömpálinkát. A delirium tremcs jelentségei mutatkoznak rajta. Élete s gyermekének élete ennélfogva veszedelemebn forog. A költő megismerkedett Arthur Rimbaud-val. a tizennyolc éves költővel, aki a legrosszabb befolyást gyakorolja rá.

1871 szeptemberében a házasfelek az asszony szüleihez mentek lakni. Ezáltal a felperes azt remélte, hogy férje durvaságai elől menedéket találhat. De 1871 november 15-ikén, alig két héttel azután, hogy az asszony megszülte gyermekét. Verlaine részegen jött haza. Mihelyt belépett elfogta valami izgalom, minden ok nélkül óriási patáliát csinált, nem törődve azzal, hogy felesége csecsemőjét szoptatta.

Később ezek a jelenetek megismétlődtek.

Egy alkalommal igy szólt feleségéhez:

— Izgat, hogy olyan nyugodt vagy, nem bírom el a hidegvéredet, majd végzek veled.

Erre durván megragadta gyermekét,

odavágta az ágyra, a csecsemő majdnem szörnyethalt, aztán az asszony csuklóját megmarkolta, csikarta-karmolta, levetette az> ágyra, rátérdelt, fojtogatni kezdte a nyakát. Csak a nő szülei bírták nagynehezen ártalmatlanná tenni.

1872 március 9-ikén Verlaine ismét holtrészegen tántorgott haza, verni kezdte feleségét. Az asszony igy fakadt ki:

— Gyáva vagy, hitvány inkább ölj meg.

Erre a költő szó nélkül gyufát gyújtott, felesége hajához tartotta. Másnap az asszony száján óriási repedés volt, homlokán pedig egy nagy daganat.-*

Hírek a legsötétebb Tibetböl. W.

Montgommery, az angol utazó tibeti útjáról kitűnő könyvet jelentetett meg. Rendkívüli körültekintéssel, agyafúrtsággal sikerült megközelítenie ezt aa országot, ahol az idegenekre mindig görbe szemmel néztek.

Első útja alkalmával fáradtságosán megmászta a hegyeket, eljutott Chumbi monostorba s a Pari nevű városba, a világ legpiszkosabb városának mondható. A házak előtt valóságos szeméthegyek állanak, melyek pár év alatt magasabbak, mint a háztetők, úgyhogy a bennszülöttek alagutakat kénytelenek fumij, úgy közlekednek az uccákon. De minden háztetőn imazászlócskák lobognak.

Montgommery azonban nem folytathatta útját, a hatóságok kiutasították.

Másodszor bennszülötekkel indult el, maga is kulinak öltözve. Sok szenvedésen ment át, főkép a hideg volt számára elviselhetetlen. Itt a hőmérő háganyoszlopa gyakran leszáll a harmincadik-negyvenedik fog alá. A tibetiek nem isznak tqjet, csak orvosságnak használják. A vajat teával vegyitik, mert annyira megfagy. Egyébként világítanak is vele. Mutattak itt neki olyan avas vajkupacokat, melyek több, mint negyven esztendősek.

A derék tibetiek egyáltalán nem ismerik a tisztálkodást. Testüket vastag zsír és piszokréteg födi, ez megvédelmezi őket a hideg ellen. A piszkot »szerencsehozónak« tekintik.

A kolostorokban lakó tibeti szerzetesek hivatásszerűen fosztogatták az utasokat, a falvakat. Sok sezrzetesük uzsoráskodik.

Az utas a hideg miatt álarcot visel ökörbőrből. Egy alkalommal Montgommery és társai találkoztak egy vidéki kormányzóval s ottani szokás szerint üdvözölték: kiöltötték rá nyelvüket s fölmutatták öklüket, magasra emelve hüvelykujjukat a tisztelet és alattvalói hódolat jeléül.

#

Ne játszunk a tűzzel! Az anyák igy intik pákosztos gyermekeiket:

— Ne játszatok a tűzzel!

Most ezt az intelmet lehetne ismételni a francia képviseiőháznak is, amely a gyufa-monopólium miatt kapott hajba:

— Képviselők, ne szítsátok a gyufák tüzet.

Franciaországban a gyufát kizárólagosan az állam gyártja, ennélfogva a gyufa csapnivaló. A közönség drága pénzen fizeti, az állam se nyer rajta valami sokat. Egy hollandi-amerikai társaság most az államnak az alábbi indítványt tette:

— Meg vagyunk győződve arról, hogy a gyufagyártás, melyet az állam félvállról vett, kitűnő üzlet.. Hajlandók va-