Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-29 / 147. szám

Lindberg megérkezésének hiteles története Másfélórás vágtatás a „Spirit of St.-Lonis“ ezüstszárnya alól a párisi Börzepostáig autó és bicikli hullahegyeken át... Háromszázezer ember várta a hős pilótát 1927. május 29._____________________ HACSMEGYH ITAPLÖ ___________ Pdris (Le Bourget), május 21. éjjel 12 óra Az első komoly hir az úgynevezett »flying fooll« ia »repülő bolond«, mint Amrikában legújabban nevezik a fiatal püótát, Lindbergh jöveteléről az »Uni­ted Press« párisi igazgatójt hozta vi­gasztalásul Big Bili Tildennek. Az ame­rikaiak számára olyan szomorú és a franciák számára olyan dicsőséges pá­ros tennisz vereség után. — A fiú jön! Valencia foknál látták! Száz mórtföldnyire onnan. — Úgy, mondotta a bánatos Tilden, egyáltalán nem lelkesedve és majdnem hitetlenül. Hisz ez valóban nagyszerű. De pillanatnyilag jobban fájt neki a st.­­cloudi amerikai vereség, mint amennyi­re örült a világra szóló amerikai repülő bizonytalan diadalának. Nein is bízott benne. Senki se bízott. Tisztára képtelenség. Egy huszonöt éves fickó, polgári pilóta, aki st.-lousi polgártársai közadakozásából egy kis ezüstszürke monoplánt épitett magának a Spirit of St.-Lousi-t és abban szó nél­kül átakarja repülni az Óceánt, amely eszeveszett vállakózásba egy fél tucat tapasztaltnál-tapasztaltabb pilóta törte a nyakát! És a fiú egyedül akarja ki­sérteni Istent. Kísérőt se visz magával vaksi gépében, amelyből csak egy ici­pici periszkóppal kukucskálhat le a fel­hők mögül. Hiszen ez az eszevcszettség diadala lenne az emberi gondolatnak a megfon­tolt építő munka felett. Csakhogy ez a fickó már véghez vitt egy megdöbbentő apróságot. Picurka gépén, amelyet a nagy tenegrjáró hyd­­roplánok zsebrerakhatnak egy szuszra átugrott az amerikai kontinens egyik végétől a másikig: St. Diegótó) New­­yorkig. A Rooscvelt-Fiölden kiszállott a gépéből, aztán minden különösebb amoció nélkül kijelentette, hogy egy fél­óra múlva át fogja repülni az Atlanti óceánt. A félórából ugyan néhány nap lett, de a st.-louis-i mindig mosolygó szőke yenki gyerek azért nem üres szájhős. Beváltotta a szavát. Átrepülte az Atlanti Óceánt úgy, ahogy valaki fogadásból átussza a Dunát vagy meg­eszik tiz pár tormásvirstlit. Amikor a pápaszemes szakértők arra kérték, hogy legalább a motorját vizs­gáltassa meg a hivatalos tisztviselők és mérnökök által, Charlie, (mától fogva ez a keresztnév csak másodsorban fogja a nagy Chaplint illetni odaát Ameriká­ban) úgy foghegyről kijelentette, hogy teljesen felesleges. Különben is az ő »bár­kájához« ne nyuljon emberfia. Nyilatkozni nem volt hajlandó. Nem nagyon bucsuzkodott barátaitól, sőt még az édes anyjától sem, este elment egy moziba, hajnali egy óra felé feküdt le. Reggel öt óra körül kisétált a repülő-1 térre. Megnézte az idő jelentéseket, az- j után biccsentett egyet a fejével. —• Well, tehát indulok! És mivel vala-! mennyi szakértő egyértelmiileg le akarta beszélni és mivel valamennyi éppen ellen­kező irányban tanácsolta a startot, star­tolt, egy kicsit horzsolta a táviró dróto­kat, egy utolsó búcsút intett fekete cicá­jának, amelyik ott nyávogott panaszosan a pázsiton, mert gazdája nem vitte ma­gával, féltette a hidegtől. Párisban este nyolc felé kezdték csak komolyan venni a dolgot. A bulváron megjelentek a hatalmas autócárok. — Le Bourget, Le Bourget messieurs Au Bourget nyolc frank! Au Bourget! De a longchampsi versenye nagyobb sikerrel hívogatja a borizü kiáltó az uta­sokat, mint most a világ legnagyobb ese­ményének a befejezéséhez. De az embe­rek már semmit sem hisznek és az autó­­car közel húsz percig kering az opera körül, amig megtelik. A Porte Champerretnál azonban már prüszkölve, krákogva kiizködnek az ösz­­szekuszált autóbuszok és magánautók a kijutásért, Kinn a nyílegyenes sugár­úton pedig tömött sorokban száguld az autótábor a bourget-repülőtér felé. A re­pülőtéren minden nehézség nélkül beju­tunk még a kapukon. Fél kilenckor bejut még mindenki. A szomszédos munkás­­negyedekből biciklis, szvitteres és sapkás igazi sportközönség érkezik tömött so­rokban. A hangárok és indóházak lapos tetején még alig néhány száz ember. A rendőrkordonon is könnyen átjut az em­ber »coupe fil«-\e\. Valahogy úgy fest az egész dolog, mintha a Nungesser-féle túlságos szigorúság reakciójaképpen (amiért a lapok sokat támadták a had­ügyminisztert), most a fogadtatás valami megértő és csak Párisban ismert kedé­lyességgel kapcsolná össze a katonasá­got. rendőröket, civilközönséget, újság­írókat és hivatalos személyiségeket. Az amerikai sajtó és vagy tizenöt mozi­riporter (nem több) már öt óra óta künn fagyoskodik. A hűvös szél meg is der­mesztette a várakozó lelkességét. Fönn a levegőben, két francia katonai repülő­gép mulattatja bravurmutatványaival az unatkozó és türelmetlenkedő közönséget. Mintha a franciák igy akarnák bebizo­nyítani, hogy azért még ők is értenek a repüléshez. Kilenc óra után egészen be­sötétedik, leszállnak hát az abrobaták és felsüvit az első világitó rakéta. Kigyul­­nak a zöld pázsit nagy »T« betűjének a vöröslámpái. Motorberregés. Repülőgép érkezik. De csak a londoni utasgép. Vagy harminc ember áttöri a fotográfusok és rendőrök laza kordonját, üdvözölni az érkezőket. Fellángol egy-két reflektor, kirakják a csomagokat. Néhányan meg­kérdezik a pilótát, nem találkozott-e Lindbergh monoplánjával. Persze, hogy nem! az majd csak tizenkét óra felé ér­kezik, mondogatják a szakértők. Újabb fásult várakozás. Senki sem tud semmit. Rendőrök, újságírók, fotográfu­sok tanácstalanul vonogatják a vállukat a kérdezősködésekre. A hivatalos vám­épületben, vagy egy tucat újságíró kí­nozza a két telefont. Szerkesztőségekből a repülőtérre és vissza cikkáznak az el­lentétes és megerősítetten hirek. A rádió­hangszóró némán és titokzatosan ásitozik a tömeg felé. Amerikaiak plédekkel, pok­rócokkal felszerelve sétálnak vagy guny­­nyasztanak szanaszét. Az újságírók kö­zött megjelenik a Le Journal főszerkesz­tője: — Fiaim, egyetlen komoly és megbíz­ható hir van. Tizenkét óra 20 perckor át­repülte Smerwick-et az írországi Kerry grófságban. Nem lehet itt fél tizenkettő előtt. Minden más hir magánjelentés csak. A »magánjelentések« azonban egyre sűrűbben érkeznek és rádió nélkül is ter­jednek a tömegben. A fekete gomolyag egyre sűrűbben válik. Most már a házak tetejét szanaszét ellepi a hívatlan publi­kum és a meghívottak sorain egyre job­ban áttör a »peuple«. Az amerikai nagy­követ M. Myron T. Herrick ott sétál az \ első sorokban a fehér karszalagos fogadó j bizottsági tagokkal. Két hatalmas reflek­tor a tömeg közé világit és az esemény­re éhes operatőrök leforgatnak néhány méter »izgatott várakozást«. De mi ez? A morajló hangzavart, a pá­risi nótákat daloló várakozó publikum lármáját, halk, nagyon messziről jövő motorberregés töri meg. Még kevesen hallják. Különben is még nincs tiz óra. ! »Menetrend« szerint sincs meg itt az ideje. — Már pedig ő az! — véli egy-két vérmesebb várakozó. Ne de hisz nem látni esmmit, vetik közbe mások. Éppen ezért erősködnek az érkezéspártiak. Minden más gépnek volna lámpája, neki nincs. Ez 6! És egyszerre elhalkul a motor. Nagy csönd. Szkeptikus francia pilóták ceru­zával és papírra! a kezükben bizonygat­ják, hogy elfogyott Lindbergh benzinje. Aztán minden bevezetés nélkül újra felhangzik a motor berregése. Mindig le­­jebb, egyre lejebb és hirtelen egy fehér monoplán sziluettje válik ki a sátétség­ből a közönség feje felett alig száz mé­terre. Fürgén és vidáman ir le két kört a repülőtér felett, mintha nem is az Óceán túlsó oldaláról jönne, hanem csak innen a szomszédból. A tömegből lassan és bizonytalanul tör ki az artikulátlan örömujongás. De azután, hogy a kis mo­noplán gyönyörű, elegáns szökkenéssel földet ért, minden gátat áttörve, rendőr­­kordont, fotográfusokat, hivatalos sze­mélyeket elsodorva gyalog és biciklin megindul mintegy háromezer ember ver­senyfutása a gép felé. Felgyulnak az ösz­­szes reflektorok. És az izgalmas fény­csóvák cikkázása közepette megérkezünk a géphez. Már csak a tizedik sorban re­kedünk. A gép pedig berregve fordul, hogy gurulva érjen a hangár elé. Esze­veszett kiabálás, vezényszavak, figyel­meztető kiáltások közepette Lindbergh leállítja a motort. A tömeg már egészen körülvette és egy pilóta-őrmester felug­rik a gép feszitőkötelére, de eltart né­hány másodpercig, amig fel túrják csap­ni a gép pilótakabinjának a fedelét, a melyből kibukkan egy lobogó sörényű, szőke, kipirult arcú fiatalember, pilóta­sisak nélkül. Egyszerű világoskék mun­­kazubbony-féle van csak rajta. Szinte érthetetlen, hogyan bírta ebben a könnyű kosztümben az ut rettenetes hidegét. A közelállók hirtelen vállukra kapják, de a tömeg szörnyű lökdösődése közepette le­bukik a magasra tartott Lindberg. — Rettenetes, megfojtják! Visszakozt csinálni! Segítség! Vissza! Vissza! — mindenki rendelkezik, mindenki üvöltve ünnepli, csókolgatja, vállát veregeti, ke­zét csókolgatja. A tömeg egy része le­szakad és zúgva, üdvrivalgva hömpö­lyög a repülőtér egyik kietlen szöglete felé. — Lindberg nélkül. Egy másik cso­port egy ál-Lindberghet kapott a vállai­­ra. Egy komikus kétségbeeséssel tiltako­zó szőke amerikai fiút. Egy harmadik csoport a gépet fogta közre és azt cibál­­ják, ráncigálják a pavilonok felé. Lind­­berghet néhányan megszöktetjük és a pilótaszobába visszük. Itt néhány perc­ed szélcsend következik. Néhány francia pilóta, közöttük a hires Weis komman­­dáns, aki annakidején a sokat emlegetett sürgönyt küldötte Főnek kapitánynak. Kávét, szendvicset kínálnak a dermedtem szinte grimaszszerüen mosolygó Lind­­bergnek. — Kávét? — Ejnye, az csakugyan jó lesz — motyogja. De gémberedett ujjaival nem tudja a csésze fülét megfogni. Segíteni kell. Fel­hörpinti az első csészét, azután az első szava, hogy ceruzát, papirt kért és táv­iratot küld az édesanyjának. — Mama boldog lesz, mondogatja bol­dogan. mint egy kis gimnazista, aki jó bizonyítványt visz haza a mamájának. Odaát a nagy vizen pedig egy bátor asz­­szony most talán mégis csak könnyes szemmel olvassa fel majd a sürgönyt — a fekete cicusnak. Az a hősies öregasz­­szony, aki igy kiáltott föl, amikor hírül hozták neki, hogy kis fia búcsúszó nélkül elrepült Párisba: — Nem baj, majd ir Párisból! Kár, j hogy olyan kicsi a gépe, elmentem volna I vele én is!... De nincs sok idő a mamára gondolni. Betör a pilótaszobába a hivatalos kül­döttség. Kiderül, hogy a nagykövet élé az ál-Lindberghet cipelték és a tévedés csak akkor sült ki, amikor már a kövej ur a kezeit szorongatta. A követ ur most már végre látni akarja az igazi Lind­­berghet, hogy átadja neki Coolidge el-1 nőknek az amerikai nép nevében küldött diadalmas üdvözletét. A hivatalos üdvözlő beszédet azonban nem vártuk meg. Rohantunk a városba I telefonálni. Jó volt sietni. Tiz óra 23 j perckor érkezett Lindbergh Le Bourget-1 ba. 10 óra 50 perckor megjelent az Ope-, ra-téren a villamosujság izgatott cikká- ] zó betüjü tábláján a csodálatos hir: * Lindberg 10 óra 23 perckor megér ke­nil Le Boargei-re. — Btoatnto* Megőrüsitjük. Megerősítjük!! — Me««**« sitjükH!« Ezt aztán elhltték a páriaiak. Hitt* teilen Izgalom, lelkesedés és ujotigás keletkezett, amelyet csak itt-ott tört meg valami kesernyés izu Emlékezés Nungesserre és Collira. De ennek da­cára egy csapásra legalább háromstdt­­ezer ember indult meg kocsival, moto­ron, autóbuszon, biciklin és gyalog, az autón rendes körülmények között félóra alatt elérhető Le Bourget felé. A ha­talmas sugárutat percek alatt eltorla­szolták a négyes-ötös sorokban össze­kuszált füstölgő, berregő jármüvek. Szó sem volt többé a »jobbra hajts« rendjéről. A kifelé igyekvő jármüvek elfoglalták az ucca mindkét oldalát és igy teljesen eltorlaszolták a városba vezető utat. Hamarosan kiderült, hogy a közel egy kilométeres kocsisorban a Le Bourgetba való kifutásról szó sem lehet többé. Sokan meggondolták tehát a dolgot és kiváltak a sorból, hogy visszaforduljanak. Hely azonban nem volt a fordulásra és igy ezek kereszt­be feküdve beleszorultak a sorba. Va­lahogy ilyesféle lehetett az összegaba­lyodott trénszekerek zűrzavara a há­borúban visszavonuláskor. Ezen a horpadt sárhányóju és össze­tört bicikli hullákkal szegélyezett utón néhány amerikai kollegával csak lépés­­röDlépésre gyalog lehetett utat törnünk. Háromnegyed óra is beletellett, amig áttörtük az egy kilométeres szakaszt és autóval járható területre értünk és felkapaszkodhattunk egy »megszökött* magánautóra. Mert taxinak se híre, se hamva. Hatalmasan megrakott autón­kat izgatott, nyüzsgő ucca fogadta min­denütt Párisban. A rikkancsok már or­dítozták a lapok rendkívüli kiadásait Sikerült, sikerült, kiáltoztak 6s mindenki tudta, miről van szó. Az uccakereszte­­zödéseknél izgatott tömegek ostromol­ták az autók utasait a részletekért. — Igaz? Igaz hát? A tőzsde-postán az éjszakai telefon­­szolgálat még normálisan folyt. Az igazi hullám még féltizenkettökor nem érke­zett el ide. A hírlapírók nagy rézé még ott küzködött a rettenetesen túlterhelt le bourgeti telefonfülkékben vagy beszorul­va az autók közé. Itt a tőzsdén nagy külföldi sajtóügy­nökségek telefonszobájában még csak a kőnyomatosokból röpítették világgá a nagy esemény izgalmas részleteit. A te­lefon kitünően működött. Tiz perc alatt össze vagyunk kapcsolva Európa fővá­rosaival hogy leadhassuk az első auten­­ttikus részleteket. Aigner Lászlé _______________». oldal Egyszerű, Isiéin költséges azoknak, aki^ lábfájásban szenvednek! lodjmk f l I > evökan Inyi S*ent Rókns-láb­­sót sgy lavór melegvízben. Áltassuk lábun­­<at eb en a könnyenoxigénezutt jótékony ha­­’óau lábvizben vagy tiz percig. A Szent Ró­tt ua-lábHé csodál a oserősitö vérkeringést fokozó I lutaido eáLot kölsaön z a víznek: hatása alatt I az összes borz olások, fájdalmas égető érzé­kek, feltörések gyorsan megszűnne«. A tynk- I /.emek ás börkeményedések aanyua megpu­­hn nak, ho y ké.% vagy borotva nőikül köny­­nven eltávolithatók. Megszünteti a lábizzadás', '.tűnteti a láb kellemetlen szagát. A Szent R)ku3-lábsó a legelhanyattotabb lábakat is tökéletesen helyrehozza. Nincs ennél hatá­rosabb szer az elfáradt, meggyötört lábak megujhódésára. Kapható minden gyógyszertárban. Egy DA?j csomag ára 16.— dinár! Főraktár: 435 Kollár és Gabrics NADA drogéria Subotica, Strosmeyerova ulica.

Next

/
Oldalképek
Tartalom