Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-22 / 140. szám

BÄCSMEGYEI NAPLÖ Y927. mgfus^1. FATÁLIS í. Az eset igy kezdődött: Felszállók a villamosra éppen, amikor érzem, hogy két ideges kezecske kapaszkodik a ka­bátom végébe. Na! — mondom a rea­lista trókat jellemző drasztikus zordon­­sággal és valami nagy gorombaságot készültem hátra kiáltani. De ekkor a kezecskék tulajdonosa már feltornászta magát a kocsiba és egy pápaszemes, csudamód elegáns, mondhatni skatulyá­ból kiszedett törékenységü öreg ur sze­mélyében ellibém tipegett Tisztelőm. Be­mutatkozás nélkül megrohant kérdései­vel: — Ön a Harsona munkatársa? —■ Igen — szóltam kihívóan és há­tat készültem neki fordítani. Ám ő ma­kacsul folytatta: — Ön irta’ a »Bus Péter csudálatos pechje« cimü humoreszket? — Én követtem el — vallottam be tö­redelmes megszieppenéssel és vártam a tettlegességet. Az öreg ur nyájasan elmosolyodott, leült mellém a padra, gondosan felhúz­ta két sovány lábán a nadrágszárát és meleg figyelemmel tovább firtatott. Tiz perc múlva már elárulta, hogy írásaim­ból régóta ismer, minden cikkemet ol­vassa és lelkesen ünnepelt. — Biztos titkos drámairó — tippel­tem, aztán váratlan világosság gyűlt agysejtjeimben: — Beütött a szerencséd órája! — ki­áltotta belülről valami ismeretlen hang, —- ez egy irodalomkedvelő különc mil­liomos, aki bukik rád, felfedezett és... Csapongó fantáziámnak több se kel­lett. Ezzel a svunggal, ezzel a képzelő­erővel a világ legszenzációsabb regé­nyét tudtam volna megírni, ha véletle­nül toll van a kezemben. De szerencsé­re csak a bőrkapaszkodó akadt a mar­komba. 2. Apró, zöldes szemed, mint vízbe do­bott kavics merültek el a szemgödör­ben, beszéd közben áz arca kerek, szé­les vonallá olvadt, mig filigrán, ónémet porcellánsárga ujjaival az orrom alatt skálázott gyors, szédületes tornagya­korlatokat. Rameau unokaöccse eleve­nült meg előttem, harsogott, motollá­­zott, csicsergett, majd magábaszállt bu­sán. hogy aztán pokoli nevetéssel ölel­jen karjaiba. Másnap és aztán mindennap találkoz­tunk a kávéház terraszán. Pártfogóm­má csapott fel és harmadnap már bi­zalmasan elmesélte, hogy mint hü olva­sóm a cikkeimet, verseimet és más egye­bemet pontosan kivágja a lapokból, dá­­tumszerint szortírozza, felragasztja és egy nagy albumba préseli őket, akár a féltett, drága virágokat. Mélyen megha­tott a nagy bizalom, mi tagadás jól esett és boldogan habzsoltam a kávém­ról a tojáshabot. Beszélni én tulajdon­képpen igen keveset, mondhatni sem­­mitsem beszéltem. Erről tisztelőm egy­szerűen leszoktatott. Leterrorizált és ha szólásra jelentkeztem, energikusan visz­­szagyürte, visszakergette parancsoló gesztussal torkomba a félénk mondani­valókat és ellenkezést nem tűrő hangon bőséges áradatban zúdította rám tuli­­tarka, mézes, ünneplős jelzőit... Jó szívvel tűrtem rohamait és elragadó társasága valósággal flastromként ha­tott idegeimre. Igaz, az öreg ur legtöbbször úgy el­merült áradozásaiba. hogy elfelejtett fi­zetni. Az ilyesmi azért tűnik fel egy fia­tal Írónak, mert hisz ez a mi privilé­giumunk a mecénással szemben, hogy rátestáljuk rendezetlen ügyeinket. Szó sincs róla, örömmel vállaltam a feketék, fagylaltok, kávék költségeit és költség­­vetésembe azzal a hátsó gondolattal kalkuláltam be ezeket az összegeket, hogy egyszer mindenkit utolér a halál és befektetéseim idővel busásan megté­rülnek ... 3. írásaimról legtöbbször csak általá­nosságban beszéltünk, engem zavart ez a más előtti boncolás, önelemzés és csak hallgatagon vágtam zsebre az rÉVEDÉS újabb adag dicshimnuszt, amivel az öreg ur pazar bőkezűséggel bánt. Róla jóformán még semmit sem tudtam, azonban a misztikus milliomos-ábrándot titokban ápoltam és oly biztosra vettem, hogy itt ott rejtelmes célzásokat tettem barátaim előtt sorsom mielőbbi jobbra fordulásáról, önérzetem hatalma­san megnőtt, meghízott, mint egy sza­natóriumi! ápolt a kúra után. Aztán egy derült júniusi délelőttön, megjelent életem főmüve, első nagy ta­nulmányom az »ókori hasított patáju emlősökről általában« címmel. Erre a cikkre legepésebb ellenzékem is beadta a derekát és meghajtotta előttem az el­ismerés lobogóját. Tisztelőmnek nem szóltam erről. Vár­tam, hogy magától nyilatkozzék, de mi­kor sokáig húzódott a beszélgetés, nem bírtam tovább a meglepetésnek készült szerénységet. — Olvasta? — ümögtem nyegle kö­zömbösséggel. — Mit? — Azt a kis izét a kétsülküekről a mai lapban — és elbámultam szórako­zottan a korzó felé. Töpregett, gondol­kodott, de nem emlékezett. — Véletlenül van nálam egy szám — mondottam és átadtam a lapot. Figyelmesen végigolvasta. Aztán re­kedten felkacagott: — Tegye lóvá az öregapját! _ ? — Ezt a marhaságot nem maga kö­vette el. Jobban ismerem én a maga TERE Farkasgyermek. Mostanában divat' farkasgyerekeket felfedezni. Miawana környékén újabban megint föfedeztek egy elvadult gyermeket, aki négykéz­láb mászik a földön, a térdein s a kö­nyökein, csak füvet eszik és ha közelé­be próbálnak menni mások, megharapja őket, mint valami farkas. Erről a gyermekről a Times már hó­napok óta hasábokat ir. Vájjon micsoda ez a természeti csoda? Arra a föltevésre kell hajlani, hogy ezt az elállatiasodott gyermeket farkasok nevelték. Indiában már sok ily farkas-gyerme­ket leltek. A vadászok, pásztorok, uta­zók egy nap rábukkannak egy elhagyott gyermekre, aki évekig élt az ősbozót­ban, minden emberi társaság híján. Ez többnyire valamilyen farkas odvábán huzza meg magát, valószínűleg a farka­sokkal él együtt. Ezek a gyermekek elszöknek hazul­ról, csalogatja őket a bozót csodája-rej­­télye. Az indusok a mai drágaság ide­jén nem sokat törődnek gyermekeikkel. Sok ilyen elkószált gyermek elpusztul. Tizével, százával tűnnek el. Csak keve­sen maradnak meg: ezek megtanulnak együtt élni a farkasokkal. Thomas W. Hotldnson, India kitűnő ismerője igy nyilatkozik a kérdésről: — Azt kell föltennünk, hogy az ilyen farkas-gyerek először is farkaskölykö­ket talál, azokkal eljátszadozik. Mikor a szukafarkas visszatér barlangjába, meg­ismerkedik a kis jövevénnyel. Többnyi­re nem bántja. A him farkas esetleg be­lemar a kisgyermekbe, amint az ilyen farkas-gyermekeken gyakran látható egy marás hege, de a gyermek kiheveri a sebet, hozzátörődik a környezethez, el­felejt beszélni, karjai meghosszabbodnak nyak rtigékonyabbá válik, négykézláb járkál, körmei megnőnek és begörbülnek térdein-könyökén kéreg képződik. Az ilyen gyermek nem tud mosolyogni. Ha az emberi társadalom rábukkan, megha­rapja azokat, akik hozzája közelednek, csodálatos ügyességgel szökdécsel. Az a farkas-gyermek, akit most (áp­­rils 5-én) találtak, olyan volt, mint egy állat. Csak egyetlen szót tudott hindosz­­tán nyelven: »kenyér« (croti). 1895-ben J. A. Broun két ilyen gyermeket talált egy barlangban. Csenevészek voltak, majdnem hülyék, négykézláb másztak, nem tudtak beszélni, úgy habzsolták föl az ételeket, mint a vadállatok. 1867-ben zamatos stílusát. — De hisz alá van írva! — Igen, ép ezért jöttem rá könnyen, mert aiá van Írva! Tihanyovics Dénes. Ettől a lótól elvből nem olvasok ,egy sort se. Forgott velem a világ. — Én egy ló vagyok önnek? — Nem ön! A Tihanyovics, aki ezt a hülyeséget papírra vetette, mert a pa­pír nem tagadta meg az engedelmessé­get. — De hisz engem hívnak Tihanyo­­vicsnak! — és elővettem az arcképes igazolványomat. ősz tisztelőm elképedt. Majd 'hogy einem pityeregte magát. Apró tintapac­­ni szemei vérben forogtak: — Ez . . . ez aljas misztifikáció! Hónapok óta a P. Karikás Rudolf gyö­nyörű cikkeiért zsebelte be a dicsérete­ket! A maga Írásait pénzért se venném a kezembe. — Uram! — Pfuj, szégyelje magát, sülyedjen el, igen, ez az egyetlen szimpatikus cse­lekedet, amit még elkövethet, hogy el­­sülyed, itt nyomban a helyszínen! — és elrohant. Persze fizetni ismét elfelejtett. 4. Ó, a vén gazember! Nem a szidalmai bántottak. Nem is a kávék és sütemények, amiknek tisz­teletdiját én guberáltam le a pincér ke­zeihez. De felháborított, vérig sértett, örökre jóvátehetetlenül, hogy engem az­zal a tehetségtelen állattal, azzal a P. Karikás Rudolffal tudott összetévesz­teni! Tsin. FERE két vadász egy másik ilyen gyermekre bukkant. Ezt Szombat-nak nevezte el. Minden kísérlet, hogy megszelídítse, csődöt mondott. A gyermek lassanként két lábon is járni kezdett, de bizonyta­lanul, tántorogva, mintha valami gázlón haladna át. Legszivessebben négykézláb ugrándozott. Harminc éves koráig élt ebben az elvadult állapotban. Csang'Cso-Lin vacsorázik. A Corrie­re della Sera leírja Csang-Cso-Lin egy estéjét, melyet a pekingi követségen töl­tött. Itt a miniszter látta vendégül a köztársasági, északi Kína mindenható kormányzóját. A telefon már jelentette, hogy a dik­tátor elindult hazulról. Azi utcákon a »megbízható« mukdeni csapatok álltak őrt. Csang-Cso-Lin páncélos automobil­ban robogott a miniszteri palota elé. Előbb — kínai szokás szerint — be­küldette névjegyét, melyet egy hírneves kínai piktor pingált. Csak aztán lépett be maga is fegyveres őrségével. Ezúttal nem azt a pompás egyenruhá­ját viselte, mely a közkézen forgó arc­képein látható, hanem fekete brokát tu­nikát, atlasz-papucsot, fekete selyem­sapkát, melynek hegyén gomb vöröslött. A nagy diktátor kicsiny, termete gör­nyedt, arca olajosán sárga, hosszú, lógó bajsza alatt üres mosoly lebeg, szeme bandzsít. A karosszék felé közeledik, melyet fölajánltak neki s mig jobbra­­balra hajlong, lábait meghajlitja, lassan ereszkedik le a székre. Fia, a kis marschall nincs Pekingben, ő a madzsuriai csapatokat vezérli, hogy huszonöt éves homlokára babért sze­rezzen. Három barátja kiséri. Az első Fan-Fu-Tin, akit Mukden eszének ne­veznek, a második U-Zin, a politikai osztály főnöke, a harmadik Lian-Si-Y, a pénzügyi zseni, más néven a gazdagság Buddhája, aki olyan kövér, mint Buddha, de nem mosolyog oly nyájasan. A vacsora európai fogásokból áll, bi­zonyos kínai motívumokkal. A diktátor szeret evés közben csevegni. U-Zin tol­mácsolja szavait, mert Csang-Cso-Lin csak a vidéke kínai tájszólásait érti. Na­gyon szeret játszani poker-1 és mah­­jong-ot, mikor játszik közönyös, szeme pillája se rebben meg, ha 50.000 dollárt nyer, vagy veszt. Melegen érdeklődik az európai kártyajátékok iránt, a politi­káról is beszél, de oly rejtélyesen fejezi ki magát, hogy nehéz eltalálni, mire cé­loz. Csak egy dolgot nem rejt véka alá; azt, hogy hogy gyülöi az oroszokat. Ha­lálos ellensége Moszkvának, a bolseviz­­musnak. Ellenfelei azt állítják, hogy meg akarja hódítani azi egész Kínát, aztán fe­jére teszi a császári koronát. Egy uj di­nasztiát akar alapítani, ö viszont foly­ton azt hangsúlyozza, hogy csak a bol­­sevizmus ellen védelmezi meg hatalmas hazáját. * i A »kék« törvény. Fiiadéiba a quak­­kerek, a methodista vakbuzgók városa, akik úgynevezett »kék« törvényt (blue low) mnden vonalon keresztül viszik. Hétköznapokon vidáman élik világukat, mulatnak, dinomdánomoz«ak„ de vasár­nap magukba szállnak. A filadelfiai va­sárnapok sivataggá, pusztává teszik ezt a roppant várost. Vasárnap minden ti­los. Még ásítani is. Fraccaroli leírja, hogy múlik el egy vasárnap az egyesült Államok harmadik városában, melyet kétmillió ember lakik. Ilyenkor a városban nincs semmi. An­gliának, Amerikának sok városa elha­gyatott vasárnap, de Fiiadéiba egyene­sen sivár. Az utcák kihaltak. Azok, akik kimerészkednek, a falak mentén osonnak, mintegy bocsánatot kérve bot­rányos vakmerőségükért. A villamosok üresek. Még a vasárnapi lóversenyeket is meg akarták tiltani, de az indiványt elvetették. A quakkerek ennek ellenére ragaszkodnak tervükhöz nyilván ki is viszik, mert makacsok, könyörtelenek. Nem szabad újságokat olvasni, zongo­rázni, grammofonozni. Még a rádiózás is bűn. A »kék« törvény egyaránt érvényes az Egyesült Államok minden városában, egyaránt tilalmaz minden vasárnapi fog­lalkozást, pénzszerzést, könnyedebb szó­rakozást, de csak Pennysylvya tartja meg ily szigorúan, főként Fiiadéiba. A merev quakker-erkölcs lándzsát tör amellett is, hogy a nők szoknyája leg­alább pár centiméterrel hosszabb legyen, mint amilyent hordanak a bubifrizurás hölgyek. Az idősebb nők társaságokat alapítanak, hogy a jó erkölcsöt megho­nosítsák. Folyton gyűléséinek, álöltö­zetben, kurta szoknyákban, kifestve har tolnak be a báltermekbe, hogy ne ve­gyék őket észre, aztán egy ujjmozdulat­tal megállítják a zenét, prédikálni kez­denek a romlás ellen. A párok erre abba hagyják a táncot, köréjük csoportosul­nak, teljes tisztelettel végighallgatják mondókájukat, végül meg is tapsolják, aztán újra táncra perdülnek. A szóno­koknak mindig nagy a »szónoki« sike­rük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom