Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-22 / 140. szám
1927. május 22, BÁCSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal Az uj nagyantant Az európai politika sakktábláján átcsoportosulás előtt állnak a figurák. A nemzetközi közvéleményt egyre átfogóbban kezdi érdekelni a francia köztársaság elnökének és külügyminiszterének londoni utazása. Mi áll az utazás terve mögött, mi készülődik a találkozás szívélyes formalitásai között, milyen változást hoz életünkbe ez az utazás? ezekre a kérdésekre sürget választ Európa népeinek fölfigyelő érdeklődése. A jelek arra mutatnak, mintha a nagyantant körvonalai bontakoznának ki a törekvések és célok vonalaiból. A nagyantant, esetleg Németországgal, de mindenesetre Oroszország ellen mintha erre mutatna a történelem országutjának útjelzője. Az angol diplomácia bekerítette már Olaszországot s kikészítette a maga számára az Olaszország érdekszférájába tartozó államokat A siker kétségtelen volt, de nem teljes. A nagyantant koncepciója tűzállónak bizonyult a világháború alatt s egy ideig még a világháború után is, a Franciaországgal való megegyezésnek nemcsak lélektani, de politikai előfeltételei is adva vannak. Az olasz barátság Franciaország ellen látszott irányulni, nem lehetne-e angol protektorátus alatt egy szövetségbe összehozni a támadásra ingerelt s a védekezésre kényszeritett ellenlábasokat? Az angol diplomácia nem lenne hü tradícióihoz, ha nem kísérelné meg ennek megvalósítását. Végtére Olaszország nem állhat örökös támadó állásban Franciaország felé, már csak azért sem. mert komikussá válhatik a soha ki nem vont kardok csörtetése s az olasz uralomnak legnagyobb ellensége a nevetségesség, viszont Franciaország is bizonyára szívesen lát olyan szövetséget, mely déli határait mentesiti az olasz expanzivitás nyomásától. A nagyantant éled föl történelmi sírjából, miután senki nem kételkedett már abban, még a legkitcheneribb harci készség sem, hogy elvégezte történelmi hivatását. A nagyantant Oroszország nélkül és Oroszország ellen, ez lehet a londoni találkozás meghivójának be nem vallott szövege. Olaszországgal a Balkán felől, a kínai csapatokkal kelet felől, Franciaországgal s vele Lengyelországgal nyugat felől s a gazdasági hadszíntér valamennyi frontján — valóban nagyméretű haditerv bontakozik ki a szemlélő előtt. Titkos diplomácia? Minek is hadakozni már ellene! A küzdő felek nyitott kártyákkal és nyitott ágyutorokkal csatáznak. A diplomáciai jegyzékeket el lehet ideig óráig titkolni, de a célokat nem. A világháború megnyitotta az emberiség érdeklődését j a külpolitika felé is s ránevelte az emberiséget arra, hogy meglássa az összefüggést kenyere, nyugalma s a diplomaták útitervei, felköszöntői és tenniszpartijei között. Az az érzésünk, hogy a londoni találkozás éppen olyan dátuma lesz í a világpolitikának, mint amilyen volt ! a búr háború, mely a »tündöklő elkülönültség« politikájának bukását jelentette az angol diplomáciában, mint amilyen volt Vilmos császár londoni utazása (Viktoria királynő temetésére) amiután megfogamzött az angol-francia szövetség első terve s mint amilyen volt a marokkói kaland s az afgecirasi konferencia. Mindaz, ami a világháborúban ki-! robbant, felgyulladt és explodált, a világháború kitörését messze meg- j előző esztendők eseményeiben sűrűsödött össze világtörténelemmé. A Hamburg-Bagdad-i vasútvonal terve Anglia olajmezőit fenyegette s a megfenyegetett ola.imezők termékével gyújtotta az angol diplomácia lángra a francia revanspolitiká't. Retrospektive majd megállapítható lesz az is; hol robban ki az a készülődés, mely most az olasz barátságban. a kinai csapatok támogatásában & a francia, köztársasági elnök s a francia külügyminiszter londoni utazásának 'tervében nyilatkozik meg? A világpolitika a legnagyobb formátumokat keresi. A gyarmati háborúknak. a csetepatéknak ideje lejárt. Az érdekek annyira összefonódtak a ahelyett annyira labilis, hogy a legkisebb eltolódás a szövetségek és érdekhálózatok egész szövevényét mozditja meg. S most e nagy összefüggések fölé a legnagyobb készül kiépülni: a világháborúból visszatérő nagyantant. Amit a Népszövetség jelent dekórumban és ünnepélyességben, azt a nagyantant s annak vezérállama: Anglia hatalomban akarja jelenteni. A népek szövetsége talán megvéd az incidentális háborúk ellen, de ha egyszer háború lesz, éppen a kiépített szövetségek fogják soha nem látottá fokozni méreteit. S Anglia nem azért szövi a szövetség hálóját az ágyup árkok között, mert békében akar élni Oroszországgal. A szegény Fridolin története Irta: Baedeker Egy ur, aki résztvett a Bácsmegyei Napló novellapályázatán és nem nyerte el a kitűzött dijat, az alábbi levelet intézte hozzám, amelyet — bár szerzője nem hivatkozott a saj tótörvény 26. szakaszára — abban a reményben közlök, hogy a benne foglaltak nem fogják szaporítani az amúgy is szépszámú novellairókat. ¥ Tisztelt Uram! Van szerencsém értesíteni, hogy nem irok többé novellákat. Kérem, ne próbáljon engem ez elhatározásomban megingatni. E tárgyban ez utolsó szavam. De hogy e meglepő újság érthető legyen, elmondom önnek a Szegény Fridolin történetét. A Szegény Fridolin tudniillik a Cime utolsó elbeszélőmüvemnek, a mellyel a Bácsmegyei Napló ezer dinárját szerettem volna begombolni. Amint tudni méltóztatik, a tervem nem sikerült, pedig az irodalomnak épp oly égető szüksége volt egy jó novellára, mint nekem ezer dinárra. De hát pech-ünk volt mind a kettőnknek, a magyar szépirodalomnak is, meg nekem is. A pályadijat egy nádamnál ugyan kevésbbé tehetséges, de sokkal szerencsésebb novelláin) söpörte be. Más ember ilyenkor leül az Íróasztalához és Ír egy, két, tiz uj novellát, egy egész hepta- és dekameront, ir mindaddig, amíg csak magára nem vonja a közfigyelmet és szerkesztők meg kiadók el nem árasztják csábitó ajánlatokkal. Én nem. Én lemondok a novellairásról. De elejéről kezdem. Tisztába’ lévén a tehetségemmel, s tudva, hogy ez idő szerint magyar nyelven senki se ir oly jól, mint én, a pályadijat már a magaménak tekintettem. Adósságokat mertem volna rá csinálni, sőt az igazat megvallva, csináltam is. Kis barátnőmnek vettem egy üveg francia parfümöt, amely szavatolt valódi hamisitvány, s a drogistának azt Ígértem, hogy az árát abból a bizonyos, sőt biztos, ezer dinárból fogom lefizetni, amelyet lelkes szerencsekivánatok kíséretében fog a kezembe szolgáltatni a Bácsmegyei Napló főpénztára. Szegény drogista!... Gondolhatja tehát, mennyire elkedvetlenedett ez a jó ur (akinek azok az illatszerek után is kell adót fizetni, amelyeknek az árát sohase kapja meg) és menynyire elkeseredtem én, mikor a század legkegyetlenebb kritikai Írásművét, a Lucia asszony epével szerkesztett és mérges fullánkkal irt jelentését a lap húsvéti számában meghirdették. Nem valami kellemes dolog, ha az embernek ezer dinárt kilopnak a zsebéből. Pdáne olyant, amely még benne se volt. S ezt nevezte a szerkesztőség húsvéti ajándéknak! De bármennyire le voltam sújtva, nem árultam el senki előtt, hogy haragszom. A kávéházban ültünk többen no vellapályázók, együtt olvastuk a halálos Ítéletüket és én viselkedtem köztük a legférfiasabban. A jelentést oly nyugalommal betűztem végig, mintha nem is lettem volna érdekelve benne. Mellettem egy irótársam majd elájult, amikor art olvasta a pályamunkájáról; hogy az »teljesen elhibázott alkotás«, egy másik kollégám pedig, haiálsásadt icU. _ amint megtudta, hogy »müvében a tehetségnek leghalványabb nyomai se fe dezhetők föl.« Gyönge bábok! Férfiatlan jellemek! Én uralkodtam magamon s arcomnak egyetlenizma se tándult meg, mikor Lucia urhölgy és a hóhérlegényei kijelentették, hogy a szegény Fridolin »kritikán alul van.« Erős voltam és nyugodt maradtam, mert éreztem, hogy részemen az igazság. Magamhoz vettem a Szegény Fridolin kéziratát és elindultam vele a bírálóbizottság egyik tagjához. Meg akartam tudni tőle, hogy mért követték el azt az égbekiáltó igazságtalanságot? Mért nem koszoruzták meg a novellámat? Mért rabolták el az ezer dináromat? Az utón reszkettem. A nyugodtság, amelyet a kávéházban színleltem, kezdett elhagyni, s lassankint erőt vett rajtam a méltatlanság keserű érzése. Ez izgalomhoz hozzájárult az alkalom ünnepiessége és a pillanat komolysága is. Nem csekélység, ha valaki egy novellabiráló elé lép. Ez igen hatalmas férfiú (kivéve persze Lucia úrnőt, aki hatalmas ugyan, de egyáltalában nem férfi) és Ítél elevenek és holtak és 189 pályamű fölött. Nagyon nagy hatalom, talán még több, mint egy novellairó. Végre is, meg kellett lenni, eléje kellett járulnom. Tudni akartam minden áron, hogy az ezer dináromat mért ítélték oda másnak? A birám lakásához érve, gyorsan felszöktem a lépcsőkön s egy perc alatt a félelmetes ember előtt álltam. Azon kegyetlenek egyike előtt, akik elvakultságukban kijelentették, hogy a Szegény Fridolin nem ér semmit. Más novellista az én helyemben és helyzetemben megfojtotta volna. Nem tagadom, volt is hozzá kedvem, de aztán elgondoltam, hogy már elég vért ontottam (a Szegény Fridolinban is hárman pusztulnak el erőszakos halállal), s a bírálómat, aki a tehetségemet meggyilkolta, életben hagytam. Egy nemével az önérzetnek mutattam be magam. A pályanyertes mü szerzője se tehette volna több méltósággal.- Hahota Flórián vagyok — mondám — a Szegény Fridolin szerzője.- Áh! A Szegény Fridolin! — kiáltott a bizottsági tag ur. — Emlékszem. Ez utóbbi szónál mosolygott. S nekem úgy tetszett, hogy a mosolya inkább volt gúnyos, mint rokonszenves. — Igen, a Szegény Fridolin szerzője, aki tudni szeretné, hogy Uraságod mit tart a novellájáról? — Hm! Olvasta a bizottság jelentését? — Olvastam. — Nos, akkor hát ismeri a véleményemet.- Eszerint ön szolidáris Luciával, aki kötőtűt, akarom mondani pálcát tört a novellám fölött? S a pályamüvemet értéktelennek tartja? — Mit csináljak, kedves Uram? Tegnapról mára nem változtathatom meg a véleményemet. — Akkor hát hallja meg az enyémet is. önök értelmetlenek, elfogultak, tudatlanok, igazságtalanok. Elnyomják a valódi tehetségeket, való&óiuü6£, mcu léinek a koanurreacíától, részrehajlók a dijak kiosztásánál, bizonyosan províziót kapnak a pályanyertestől, irodalmi szélhámosok, önök — Nein ismételhetem mindazt, amit akkor fölpanaszoltam. Csak azt tudom, hogy hosszú filippikám alatt, amelyben a bírálóbizottsági jelentés szigorú, de igazságos kritikáját dörögtem el, a papírjai közt turkáló iró türelmetlenségének nem egy jelét adta. Talán mondanom se kell, hogy én e jelekkel vajmi keveset törődtem. Beszéltem, amíg csak el nem fáradtam. Vég*-e szóhoz jutott ő is. — Az mind igen érdekes, amit itt elmondott, de mit ér el vele? Ha nincs megelégedve a bizottság Ítéletével, segítsen magán úgy, ahogy más pályázók teszik. írjon jobb novellát! Erre már kacagnom kellett. — Jobb novellát?! Hát lehet jobbat Írni a Szegény Fridolinnál? S talán a pályakoszoruzott mü ilyen? — - Minden bizonnyal. Ez volt a 189 novella közt a legjobb. — A Lucia-bizottság Ítélete szerint. De én azt mondom önnek (s az irodalomtörténet nem önöknek fog igazat adni, hanem nekem), hogy az a Szegény Pridol’n mellett közönséges fércmü s messze áll az én mesternovellám mögött, amely uj korszakot fog megnyitni az újabb magyar plbeszélő irodalomban. A bírálóm újra mosolygott. önnek, jó uram, fogalma se lehet arról, hogy milyen mosoly volt ez! Erről a mosolyról láttam, hogy legnagyobb ellenségemmel állok szemközt. Még csak egy kérdést akartam hozzá intézni. — Mondja meg Uraságod őszintén, igazán olvasta a Szegény Fridolint? — Az igazat megvallva, nem olvastam végig, mivelhogy már az első kutyanyelvnél láttam, hogy — hogy — — Nem érdemes 'tovább olvasni, ugy-e? — Nos, igen. — S ez a véleménye most is? — Nincs okom megváltoztatni. — S ez az utolsó szava? — A legeslegutolsó, már csak azért is, mert egyéb dolgom is van, mint a Szegény Fridolin szomorú sorsáról tárgyalni. Láthatja az itt tornyosuló papiroshalmazról, hogy mennyire el vagyok foglalva. — Hahaha! El van foglalva? Persze novellairással és novellakritikával! Ez igen mulatságos foglalkozás. Itt fogok maradni és segítek önnek. — Megőrült ön? — Szépen. Ha meg volnék őrülve, nem tartanám a Szegény Fridolint a huszadik század legklasszikusabb novellájának. De mivelhogy annak tartom, világos, hogy ép észnél vagyok. S mert uraságod saját bevallása szerint e műremeknek csak az eleiét ismeri, majd fölolvasom önnek. Kihúztam zsebemből a kéziratot s fölolvastam neki a Szegény Fridolint. Hogy végighallgatta-e a pályabíró. azt nem tudom. Általában, ami ezután következett, az egy kicsit elhomályosult az emlékezetemben. Azt kell hinnem, hogy fölolvasás közben — valószinüleg a müvem költői szépségeitől megmámorosodva — elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, kis szobácskábán találtam magam, amely feltűnő egyszerűséggel volt bútorozva. Csinos kilátás nyilt belőle egy szép kerthelyiségre s az ablakon vasrács volt, bizonyára azért, hogy senki be ne mászhasson rajta. Mingyárt világos volt előttem, hogy eszméletlenségem ideje alatt lakást változtattam. Persze most is tudtam uralkodni az arcomon és az idegeimen, — senki előtt se árultam el, hogy ez a változás rám nézve meglepő. Gondoltam, majd kisül lassanként minden magától. I
