Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-01 / 110. szám
L91 K8T — Látjátok, gúnyolódott Tindur — ilyenek vagytok ti lányok! Úgy megszeppentek, hogy szólni sem tudtok. Nos, hiszitek-e vagy sem? —• Nem hisszük, — mondta végre Ticu — megint be akarsz csapni. — Nem-e? — kérdezte Tindur gúnyosan — és egyet füttyentett. Erre a jelre Pindur az ágy mögött elkezdte felfújni a léggömböt, a léggömb elkezdte felemelni a takarót és a két kis cicalányka elkezdett reszkedni. — Látjátok. Ticuka, Picuka, kár volt nem hinni a szavamnak, mit gondoltok, mi lesz most? Hogy most mi lesz, azt bizony egyikük sem tudta, csak álltak ott ijedten és rémülve nézték, mint emeli a kisértet mind magasabbra az ágytakarót. De mikor már akkorára felemelkedett. mint egy óriás, meg nem állhatták, futásnak eredtek. De az ajtóból még visszanéztek a szörnyű csodára. Hát akkor az a csoda már nem volt olyan szörnyű, mert a kisértet egyik oldaláról lecsúszott az ágytakaró és kikandikált alóla a Tindur urfi szép, piros léggömbje. Két kis tornász a zsinórt a harmadik pedig, hopp, jó magasan tartja, ugrik mint a labda. TAVAStI JÁTÉK G^^c) Tétlen Matyi szerencséje Tétlen Matyi már a harmadik elemiből kimaradt. Sehogysem ízlett neki a tanulás... De a dolog sem! Korholta is az édesapja emiatt eleget, Matyiről azonban lepergett a szidás, mint falról a borsó. S minden zsörtölődés ellenére, még tizenhatéves korában is munkátlanul heverészett a kuckóban vagy a nagydiófa árnyékában és lelkifurdalás nélkül fogyasztgatta azt, amit a szülei verejtékes munkával összekapirgáltak. Azonban a szülők türelmének is vége szakadt egyszer s Matyinak, bizony szép szerével kiadták az útját___ Jóidéig búslakodott a kerítés alatt, reménykedve, hogy hátha visszahívják, — édesapja azonban hajthatatlan maradt. S jóságos édesanyja se tehetett az érdekében semmit. A szigorú apától moccanni sem mert. Csak estefelé surranhatott ki egy pillanatra a kerítés mellé és nagy sietve egész tarisznya pogácsát akasztott a Matyi nyakába. S Matyi nagykeservesen neki indult a bizonytalan útnak.... Ment-mendegélt, — talán már hét nap, hét éjszaka is elmúlt az elindulás óta s bizony, a pogácsa is nagyon megfogyatkozott már a tarisznyában, — amikor széles folyó állta el hirtelen az útját. Letelepedett kedvetlenül a partmenti füvesben s jóízűen belakmározott a maradék pogácsából. S mert hogy nagyon megszomjazott közben, a magával hozott csuporral merített a folyó zavaros vizéből. Jónagyott kortyantott... hát Uramisten! ... a másik pillanatban majd kiejtette kezéből a mázos cserépedényt... A folyó, medrében, — akár hiszitek, akár nem. — a legfinomabb tejeskávé hömpölygött. S a fehér tajtékzás a fodrozó hullámok tetején, fölért akár a legsűrűbb tejszínhabbal ... No, Tétlen Matyinak se hiányzott egyéb! Fölütötte mindjárt a sátorfáját es elhatározta, hogy ebből a Kánaánból, amíg a jófajta kávé tart, ő biz egy tapodtat se mozdul. Gondolta, it eléldegélhet, munka nélkül, akár a holta napjáig... Csakhogy a sors könyvében másképen volt megírva! A nyár hamar elrohant s az ősz is belehajolt lassanként a szigorú télbe ... Matyi a hideget még csak bírta volna valahogy, a koplalásnak azonban nem volt barátja. Már pedig az történt, hogy a kávéfolyó egy’ decemberi No mi az! Mi történt? A vándor: Un, jóságos nagyuram. Ments meg. Rámtámadtak, kiraboltak___ A bíró: itt az utón. Szólj, ki volt a bűnös? Csak tán nem ez az ifjú? A vándor (szörnyen nyög): Nem tudom. Van furulya a kezében? A bíró: Van. A vender (még hangosabbon nyög): Ja,j jaj, nagy uram akkor ö voit! Ö lopta el az erszényemet. A jószivü fin: hazudik! Hazudik! önszántából adta nc- Ktm az erszényét, azért, hogy 1 agyjam abba a furulyázást, mert r.em akart rá tovább táncolni. A vándor (nyög): Jaj, oh jaj! A bíró: Miket beszé összevissza ez az ifjú! Törvényszolga, vidd azonnal a tömlőébe. A vándor (feláll és krírrövendöen nevet). A jószivü fin: Nagyuram, ha már el kell mennem a tömlőébe, könyörögve kérlek, teljesítsd legalább egyetlen kérésemet. A bíró: Nt'm bánom, csak azt ne kérd, hogy a büntetésedet «.a, geiijem. A jtszivü fiú: Nem azt kérem, nagyuram. Va'ami egészen uiusi. ringcüd, hogy egyszer furulyázzam furulyámon. A vándor (ijedten): Jaj, jaj, ne engedd! A világért se -engedd. A bíró (nagyon csodálkozik): Ostobaság! Mért ne engedném. Legalább kicsit felvidul. Csak furulyázzon! A törvényszolga (aki már azon volt, hogy megkötözze a jószivü fiirt, most félbehagyja munkáját). A jószivü fia (elkezd furulyázni, mire a többi három táncra kerekedik, előbb lassan, aztán mind gyorsabban és gyorsabban, majd vadul forogva). A bíró: Hagyjad — abba — könyörögve kérlek — ne folytasd — nem birom — be-le-pusz-tu-lok — inkább megígérem, hogy sza-ba-don bocsájtlak. Csak ne fu-ru-lyáz-zál többet. A jószivü fiú (abbahagyja a furvlyázást, mire mind a három táncos kimerültén rogy a földre, a jósz:vü fiú, a vándorhoz lép és szigorúan mondja neki): Honnan szedted azt az erszényt melyet nekem adtál? Mond meg rögtön, mert furulyázom. — Muncurkó, — kiáltotta, — gyere! Megyünk! Nem tűröm, hogy a pénzünkért még ki is röhögjenek. Muncurkó éppen akkor fogott meg két fogantyút, mely a falon zsinóron lógott. A következő pillanatban visitozott és rángatózott. A két fogó, amit a kezébe kapott, a villanyózó volt. — Jaj, nem birom elereszteni, — kiáltotta. A nemzetes ur segíteni akart a bocson és el akarta onnan húzni. Amint azonban megfogta Muncurkót. a villamos áram rája is hatott. Éles ütést érzett egész testében és nem birta. Muncurkót elengedni. Végre is a fürdőmester szabadította ki őket úgy, hogy a villanyáramot elálitotta. Mikor az öltöző helyiségek felé mentek, két kabint láttak a folyosón. Az egyiken az a felírás volt, hogy manikür, a másikon meg az. hogy pedikür. — No, azt, megnézzük, hogy micsoda, — mondotta Morgó ur. 190 179
