Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)

1927-05-15 / 123. szám

18. oldal. B ÁCSMEGYEI NAPLÓ 1Q27 május 15. „Bois öes lles“ áimoöói és széhímosai Paris, május. Elgondolkoztak már a furcsaságokon? Az iram: előre, olyan táltosléptekkel száguld, hogy az évtized fölnyalábolja az évszázadot; vágtatás előre és ugyan­akkor az ember, menttél kulturáltabb, szereti, keresi, maga köré megszerzi az elmúlt korok bútorait. Divat, mondanák a kényelmes itéle­­tüek, de ez a »divat« immár hosszan tar­tó, körülbelül évtizedek óta megfigyel­hető és pedig világjelenség, már a hábo­rú előtt, amikor a lelkeket, idegzeteket zavaró káosz már könyörtelenül kuszá­­lódott és a »divat« nem csökkenő, de mindinkább elhatalmasodó, akkor körül­­fogottak vagyunk: a romok között, a há­ború után. Amatőr-passzióval azelőtt is éltek emberek, akik öreg bútorokkal megteremtették a maguk elvonuló miliő­jét, de megállapítható, hogy az általáno­sabb vonzódás az ódon keretekhez, kö­rülbelül ott kezdődik, amikor az emberek fanyarul Ízlelgetni kezdték a háborodó világ idegenségeit és folytatódik ott, a mikor az idegenségek elviselhetetlenül ismerősen zuhantak az emberiségre. Az ember már menekülne önmaga elől és visszahúzódik a hajlékba, ahol az elpi­henő öregség nyugalmával körülbástyáz­za magát. Budapesten is tulajdonképpen a hábo­rúval kezdődött a régi bútorok konjunk­túrája és tartott mindaddig, amikor az emberek már az uj bútort sem tudják megvásárolni, ám a szerencsésebb orszá­gokban javában tart az antikvitások kul­dolgoztak a leghíresebb francia bútor építők Régen elporladt asztalosok, de szinte liturgia, ahogyan az öreg bútorok szak­értői, rajongói esküdnek rájuk Daudan­­ne, Nicolas Petite, Popopino a párisi ódon bútorok istenei, XV. Lajos nagy­mesterei, akiknek munkáit, ha valami­képpen még forgalomba kerülhetnek, ugyancsak nagy pénzzel fizetik. Nemré­giben egyik legrangosabb, régiségkeres­kedő hozzájutott egy ilyen XV. Lajos­­korabeli kommódhoz; virágintarziásan befuttatott volt a teteje, oldala, mindene; facsavarai unikumok; vagyis helyes por­téka került ama amerikai milliárdos elé, aki meg is vásárolta S0.000 frankért a takaros kis holmit. A kopirozásnak önérzetes művelőitől hallom ez adatokat, tehát logikus, ha megkérdezem: — Miért nem utánoznak ilyen 80.000 frankos ügyességet? Csüggedt a felelet. Nem érdemes. A kommód elkészítése eltartana két-há­­rom évig. Nem jó üzlet! Már számol­ják is előttem a munkadijat, de abba­hagyják a hirtelen meggondolással, hogy manapság még ráfizetéssel sem tudnának olyan tiszta kézimunkával ké­szült bútorokat előállítani, mint amilye­neket a régi ztalosok produkálta^. Szép és különös, ahogyan a bútornak eme elszánt szerelmesei az öreg idők­] röl beszélnek. Van egy nagy katalógu- I suk, melyben nyilvántartják a régi mesterek minden kis és nagy munkáit, I amikről tudnak. A katalógus feltünteti a (legnevezetesebb bútor építők mono­gramjait is, betűk, betűk, ornamentikás íjelek, amiket a régi mesterek a bútorok belsejében, rejtett helyen a fába bele­­! véstek, vagy beleégettek. Ezek a tipi- I kus monogramok, az igazi próbája a j ritkább bútoroknak. Az ilyen bizonyság­jel egymaga sok pénzt ér és inegtörté- I nik, ha valahol fölfedeznek összetöre­­í dez^tt bútordarabokat, de a monogram i a romok közül éppen előbukkan — bi­zonyos, hogy köréje építik a legszebb­fajta valamelyik Lajost . . . Szenderegnek a különböző emlékeze­tű Lajosok, de álmodnak róluk. Nincs fmár bútoruk Párisban. csupán a mu- 1 zeumokbin. XIII. Lajos korának nagy- I arányú bútorai még itt-ott előkerülnek I az* ősi kastélyokból, minden dollárt, fon­­tot sőt yent is megérnek, de elébb át- 1 alakulnak a régiségkereskedők gyárai­ban. Ritkaságszámba megy ma már az ! empir-, diroktoir-korabeli bútor is, de azért, hagy ilyen portékát akar a ma­kacs amerikai, prompt leszállítják. Louis Philip-butor annyi van a raktá­ron, hogy igazit árulnak, a hamiskás régiségkereskedők. Révész Béla Qyóni Géza túsza és ezt frappánsan szemlélteti Pá­­ris régiség-üzleteinek forgalma, ahová a világ minden tájékáról eljönnek a valuta­tulajdonosok, azi öreg bútorokért. Kezdjük talán a látogatással, a rue Wagram egyik öregbutor- gyárában. Gyár! A műhelyben, előttünk a pompás XV. Lajos-korabeli könyvszekrény. Ha­talmas, tulamagas, három méter ötven centiméter. Látom, amint a szép holmit, a restauráló munkások kettéfürészelik. Kérdezősködöm. Bizalmassággal jutot­tam a telepre, hát megtudom, hogy a szekrényt ilyen termetesen alig tudnák eladni, viszont a formái alkalmasak arra, hogy két darab legyen az egy da­rabból, pontosabban tálaló- és ezüst­­edény-szekrényt csinálnak a kettészelt könyvszekrényből, a stilus-formákat is gondosan elosztják, úgy hogy »igaái« XV. Lajos-korabeli bútorok lesznek az átalakuló objektumból. Mondanám, hogy mégis csak uj, ez az »antik« és felvilágosítanak, hogy az öreg bútorok mostaniban legtöbbnyire igy ké­szülnek Párisban, azelőtt másképpen volt és a mai gyakorlatnak sokféle az oka. Érdekes, hogy a régikereskedők azért igen hangsúlyozzák, hogy ők valóban ódon portékát árusítanak a szomju ame­rikaiaknak, svédeknek, dánoknak, néme­teknek és a többi fürkészőknek. Azt mondják, hogy ^z eladásra kerülő hol­mik anyaga hamisítatlan antikvitás, mindössze átalakítják a matériát a ke­lendőség számára Lajosok-korabeli, vagy empir-direktorir-butorokká. Óriási üzem ez a párisi öregbutorokat gyártó világipar. Kétezernél több régi­üzlet van Párisban. Mindjobban érdekelt a gyáraknak, műhelyeknek nem egészen nyíltan cselekvő munkája és most már avatottabban tudom, hogyan nézzem a boulevarde Raspail, boulevard St. Ger­main pazarló antikbutor-kirakatait. A gyártásnak, átalakító csalafintasá­goknak tulajdonképpeni oka az, hogy a párisi, valódi antik bútor körülbelül ki­fogyott. A föntebb jelzett nemzetközi kereslet nagyjában elhordta Páris régi bútorait, amiket megvásárolni lehetett. A régiségkereskedők most már a vidé­ket járják, hogy áruikat megszerezzék Főként a francia alpok között elterülő városok a kutató területek, Lausane kör­nyéke, ahol a butorépitömüvészet az öreg időkben épp úgy virágzott, mint Párisban. Mégis más, a párisi és lausane­­környéki bútor. Az anyag a nagv kü­lönbség. A lausane-környéki bútorok fe­nyőfából készültek, a párisi öreg búto­rokról nemességjelzéssel mondják: »Bois des lles« minden porcikája. Vagyis a pá­risi öreg bútorok fáját az Antillákról Madagaszkárból. Cubaról hordták össze és ilyformán a legtokélesebb matériából A most folyó Gyóni ünnepségek — sajnos — cseppet sem hozzák közelebb hozzánk a költőt. Arcké­pét nem rajzolják meg. legfeljebb ha halotti maszkját rekonstruálják és dermedt verseit középiskolai ön­képzőkörök pódiumára vagy hatod­­rendű csip-csup irodalmi társasá­gok hideg, halott üléstermeibe ci­pelik. Ámulva kell megállni egy pillanatra, olvasván a Gyónt ünnep­ségek programmját. Rákosi az ősz Rákosi valami önképzőköri emlék­­ünnepélyen értetlen, szájtátó kisdiá­kok előtt ejt néhány szenvtelen nyomot nem hagyó mondatot a köl­tőről és ezenkívül mindössze a fel­nőttek egy önképzőköre — ha jól emlékszem a Gárdonyi Géza társa­ság — rendezett Gyóni estet, amely­nek ismeretlen nevű előadói legfel­jebb ha a zsurnivót garantálják. Bo­­csájtassék meg nekem, ha a mon­dottakon felül is tartottak volna Gyóni ünnepségeket, melyek nem lehetetlen, hogy elkerülték újságol­vasó figyelmemet, hiszen a lénye­gen nem üt sebet ez sem. Le nem tagadható, érthetetlenül szomorú tény, hogy Gyóni Géza, aki ha mást nem is, de az »ismeretlen poéta« mauzóleumát tipikusan csukaszürke tragédiájával mindenesetre megér­demelte, hogy a szegény hányatott és tehetséges Gyóni halálának tize­dik évfordulóján mindössze a gim­názium díszterméig tudott eljutni. * Már ifjúsága is halálos volt. Nyo­mott szürke pesti esztendők, rossz­kedvű redakciók, robot és házita­­nitóskodás, a háború előttiének egész fülledt, loholós Budapestje keretezték ezt az ifjúságot. Világos­sága a lichthófok gyanús rétegeken átszíiremlett siralmas fénye volt. örömeit az örömnyujtás professzio­nistái szolgáltatták és Gyóni, aki mielőtt rossz végzete a fővárosba hozza, partiképes vidéki fiatalember lassankint belerongyosodik az iro­dalmi idegenlégióba. Saját _ költsé­gén nyomatja ki verseit és ezzel végleg kétségbeesetté teszi anyagi helyzetét. Állást hajszol, kenyérért lohol kevés sikerrel. Jóbarátja Nagy Lajos a gyúrói költőpap szintén mozgósítja ismeretségét, hogy ha máshol nem hát vidéken jusson kis újságírói stallumhoz. Ez sikerül is. Jön a vidék enyhébb szürkesége, Su­­botica, a helyiérdekű megbecsülés, Gyóni harcos kedve kirobban, ter­mékenyebb, mint valaha. Azután a háború. És Gyóni háborúba megy, ir, fogságba esik, ir és meghal. A háborús Gyóni versek — jól emlékszem — óriási szenzációt kel­tettek. A körülzárt Przemyslből re­­repülőgépen kicsempészett __ verses­könyvek rövid idő alatt a népszerű­ség egész kivételesen széles ország­úját járták meg. Megjelenésük ro­mantikája a körülzárt vár fantáziát izgató titokzatossága különlegesen csengő aktualitást kölcsönzött ver­seknek. Szavalták és idézték, sze­rették és vásárolták őket (kiadójuk mesés összegeket keresett). Szó sincs róla, e hirtelen fellángolt nép­szerűséghez kevés közük volt a ver­sek intern értékeinek. Csak hát gyujtóan aktuálisak voltak, aznapi kívánságokat, egy hétnél nem idő­sebb problémákat énekeltek. »Csak egy éjszakára küldjétek el őket« ir­ta Gyóni és mindenki, mindnyájan a papirbakancsszállitókra gondol­tunk, a csalán?«övetkirályokra, a pöffeszkedő hadseregszállitókra, a »hadimili« perszionifi'kációjára, az alacsony kövérkés civilre, erre az akkor kisarjadt undorító keselyüti­­pusra gondoltunk és a Gyóni vers kifogástalan ritmusára szorult ököl­be a kezünk. Szó sincs róla a »Cé­zár én nem megyek« bátor paci­fizmusa, a »Petőfi lelke« ihletett, kü­lönös, egyedülvaló hangja kevés ér­tékelőre találtak. Csak éppen jól­­esőn és a laikus szemnek is köny­­nyen megállapíthatóan különböztek e versek a Kiss Menyhért, Peterdi. Költay féle halálba indulós, sóhajos virágesős tévköltészettől, melyet Tóth Árpád találóan nevezett srap­­nelpoézisnek és nem kevésbé találó­an parancsolt ki az irodalomból. * Valóban a világháború magyar lí­rája: Gyóni. Csak Gyóni, hiszen még a nagyok, a beérkezettek há-1 borús versei is (természetesen nem j azok, amelyeket csak keletkezésük dátuma sorol ide, hanem, amelyek tartalmi vagy érzelmi összefüggést mutatnak a világégéssel) eltévelye­­dettek voltak. Elfogultak és elvakul­tak mint a tömeg, mint akkor min­denki, cukrozottak vagy intranzigen­­sek. Gondoljunk csak Rákosi Vik­torra, aki például egyik háborús versében rossz rímekben de annál vehemensebben bizonyítgatja azt a kétes valószínűségű dolgot, hogy mig a franciák megisszák a zsák­mányolt német borokat, addig a né­metek a hadikórháznak juttatják a kezükbe került francia pezsgőt. És ezt Rákosi Viktor irta le a magyar irás egyik legbecsülendőbb ősze. Gyóni mm cukrozta yerseit. de nem öntötte le vérrel sem a stró­fákat. A falánk nagy háború uj epi­kát termelt és uj mithologiát Igaz ez az epika ösztövér volt, a mitho­­lógia ellenszenves, ám Gyóni meleg megértő testvériességben fürdette meg, szivéhez szorította az ösztö­vér véres epikát és a messzi béke varázstükrében mutatta rajt fakóbb­nak a vért. Igaz volt és ha költőről el szabad mondani, hogy zenekar volt, hegdü és fuvola, zongora és oboa, úgy Gyóni az volt. Nem vilá­got keresztülturnézó, királyokat ri­­kató, de becsületes itthoni művész­­zenekar. Gyóni lirájí voltaképen pantheis­­ta, ez a pantheizmus azonban nem távoli, elvont magasztosságok táp­lálja. Az eszmék: béke, emberies­ség, testvériség, kultúra, Gyóni ide* jében rég kiszállottak már a gondo­lat testtelenségéből, két lábra álltak, kiabáltak és tiltakoztak. A Pacifiz­­ihus, melyet harminc és felesek lőt- I tek ronggyá és a lövészárkok raffi­­nált drótakadályai között véres láb­bal bukdácsoló Testvériség lettek az uj Krisztusok, kikhez imádkozni kel­lett járni és szintúgy letörölni gyöt­­rött orcájukról a vért, miként ama másik Krisztusnak. Gyóni megtette ezt. Lírája állandóan fehérizzásig hevült s e forráspont celsiusai soha­sem fogytak bágyatagságig. Mégis sokszor van az az érzésem, hogy Gyóni, kiben az Erzsiké versek sze­líden csobogó szerelmi líráját kato­nás ridegséggel némitották el, volta­képen úgy járt, mint a játékától megfosztott gyermek. Az Erzsiké versek óta úgyszólván nincs is sze­relmi költeménye. A szerelem csak a harmadik személy rezignált távo­­liságában szólal meg nála ezután, gyötrődő orosz önkéntes vagy ha­zavágyó infanterista ajkán. A nyel­vet azonban a szerelmi költemények e puha ecsetjét hiánytalanul mentet­te át ezutáni Írásaiba. Nyelve — mint annyié — nem bénult meg az irodalom nagy gránátnyomásától, a harctérre is puha, csupaszilv hangu­latok szavait vitte és tábori levelező­lapok enyhe rózsaszínjét. Munkái az arannyal mutatnak kapcsolatot: az arany középszerrel, az arany magaismeréssel. És igy a Gyóni versek papírpénze mögött is érzés és indulat, szív és tehetség száz szá­zalékos aranyfedezete áll. * Nyilvánvaló, hogy e hirtelen fel­lobbanó népszerűség csakhamar ál­lásfoglalásra késztette a kritikát is. A hivatalos és félhivatalos irodalom sietett fémjelezni az uj p/oétát. Ezen a ponton érte azután Gyónit az a nagy és kiáltó igazságtalanság, melynél nagyobbnak és kiáltóbbnak talán nem is volt még alanya ma­­! gyár költő. Schöpflin Nyugat-beli j kritikájára gondolok, mely úgy hi­­j szem tizennyolc vagy tizenkilenc- I ben jelent meg, mikor Nyugaték si- I ettek a már valóban túlzásokba sik­­j lőtt Gyóni tömjénezést ellensúlyoz­ni. Schöpflin, ez a máskor oly nyu­godt betüjü, szinte száraz esztéta, • szfcnvedélyes elánnál rontott Gyom­nak és a Gyóni kultusznak. Megta­gadta tőle a költő nevet, a nyom­dafestékhez való jogát és párhuza­mosan idézett Gyóni és Ady versek­kel igyekszik bizonyítani, hogy ’ amaz ennek még csak nem is tehet- I séges epigonja. Ennek az Írásnak, mely a Nyu­gat akkori széles nyilvánosságánál fogva sok rontást tett, igazán csak keletkezési körülményei adhatják meg az abszoluciót. Gyóni Géza ki tíz éve halott egy kicsit zászló is volt, hiszen — mint Szabó Dezső mondja — verekedni zászlók körül szoktak. Gyóni óta a Vers nagy utat tett meg. Lefelé. A vers kegyvesztett lett és koldulni jár. Azért néhány Gyóni sor itt jár még közöttünk, sok ember előtt il­lenék elszavalni őket. Kivált most. tiz éve annak, hogy költőjük nem ir le ilyeneket többé és legkivált Gyóni Naagyváradán: Szuboticán. Debreczeni József

Next

/
Oldalképek
Tartalom