Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-01 / 110. szám
18. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ niájus 1. szeretettel a derék Czuczy Emilt, az ezermestert — megfesti, az határozott jellemző tehetségről tesz tanúságot. A könyvhöz Szász Károly irt meleghangú ajánló előszót. Az illusztris iró egy szóval se nagyította a Grób Imre kvalitásait. Aki végigolvassa a könyvet (mindenki, aki elkezdte), szívesen aláírja mindazt a dicséretet, amit az előszó tartalmaz. Én is. És utószóképpen azt szeretném ajánlani a szerzőnek, hogy böngésszen még egyszer a jegyzetei között, — lesznek ott még bizonyosan komoly és derűs adatok, amelyek épp úgy érdekelhetnék a könyve olvasóit, mint az a történeti mü, amelyet lankadatlan érdeklődéssel olvastunk. Nemcsak a mód, ahogy Grób Imre a szenvedéseit eltűrte, de ahogy azokat leírta, azt az Ítéletet váltja ki belőlünk: — Ez férfimunka volt! Hogyan uéőtem meg Dorothy 6isht a sajtóual szemben? Egy heti titkárságom története a mosolygós, szö'^e mozistár oőaldn Hallo, Old Jim, how are you? (Szervusz Jimmykém, hogy vagy?) — repül felénk egy kibomlott hajú szőkeség a Cryllen-szálló egyik fejedelmi lakosztályában. Már tudniillik felém és kísérőm, egy hires amerikai mozioperatőr felé. Azután összecsókolja őt, velem kezet szőrit és egy fotel felé tuszkol mindkettőnket. — Jó, hogy jöttek gyerekek, nagy bajban vagyok, itt vannak az újságírók! A szőkeség a világhírű amerikai mozistar, Dorothy Gish, a nagy Lillián nem kisebb húga. Éppen egy hatalmas tarka kosztümerdőt bírált hattagú vezérkarával. Most Londonban filmezik ugyanis és a »Nell Gwynne« befejezése után átjött Párisba, igazi francia kosztümökért uj filmjéhez, a Madame Pompadourhoz. Olyan szigorúan és olyan üzleti komolysággal volt még csak az imént is elmerülve munkájába, hogy ha be nem mutatják, egy nagy amerikai női divatcég directrice-ének néztem volna. Semmiesetre sem jutott volna eszembe azonban, hogy ő a film mosolygós, huncut Mary Pickford II.-je. — Mr. Agen, a »Daily Mail «-tói, jelenti a néger titkárnő. Mary Pickford II. elsápad, kezét dobogó szivére szorítja és igyekszik mosolyogni. Mr. Agen egyáltalán nem látszik emberevőnek. Igen udvarasan érdeklődik Miss Dorothy hogyléte felöl, párisi impresszióit kérdezi. A művésznő párisi impresszióiképpen tőle telhető lélekjelenléttel elmondja, hogy vele együtt most hatan vannak odaát Londonban amerikaiak, akik azon fáradoznak, hogy az amerikai invázió megakadályozására életre keltett uj angol filmipart felvirágoztassák. Megy is a dolog szépen. Jó angolokká lettünk — mondja — egész nap teát iszunk és a megmaradt időben golfozunk. — És hogyan készül a film? — kérdezi bátortalanul a Daily Mail. — A műteremben nagyszerűen, mert van egy »ködszivó« gépünk, amely megeszi a ködöt. A hatalmas uj műterem pedig a londoni ködterületen kívül épült. Külső felvételeknél már nehezebben megy a dolog. Először is nincsen nap. Amikor végre mégis van, akkor jön a londoni rendőrség és kijelenti, hogy a Hyde Parkban nem szabad filmezni. Miért? Mert egy régi törvény tiltja. — De hisz van egy uj törvény az angol filmipar felvirágoztatásáról. — Úgy látszik ez a Hyde Parkra nem vonatkozik... Rettenetes — mondja az újságíró. Bizony az — feleli Dorothy Gish és »több tárgy nem lévén«, az interjú végétén Dorothy kisasszony megkönnyebbülten lélegzik fel: — Igazán nem hittem volna, hogy ilyen kedves újságírók is vannak! — Hogy-hogy — kérdeztem mosolyogva — hát Amerikában mozistart esznek? Dorothy Gish nem ér rá válaszolni. Kéretlen s hívatlanul belép a második, ő a Newyork Herald. Nem köszön. Nyugodtan helyet foglal és ezután leveszi a kalapját. Komoran maga elé mered, majd némi gondolkozás után kifújja az orrát. Náthás. — Mikor érkezett? — kezdi , mint egy kihallgatást. A megszeppent világhiresség, mint egy kis iskoláslány felel a kérdésekre. Bemondja személyi adatait, elmeséli londoni munkásságának történetét és éppen párisi impresszióit akarja lelkesen ecsetelni, amikor a náthás riporter türelmetlenül félbeszakítja. — Igen, igen, ez nem érdekes. Dorothy Gish rémültén elhallgat. A vad legény komoran maga elé mered. Az orrával bajlódik. Nagyon náthás. Majd néhány percnyi vérfagyasztó csend után megszólal. — Nos és mi van a nővérével? Miss Dorothy fellélegzik. — Köszönöm kérdését, jól érzi magát, most Californvában .dolgozik. Sakkjáték... — Most már egfcsz feltűnően és bevallottan a teljes fiúsítás felé törekszik a női divat. A kurta szoknya már csak egyszerű rózsavíz, mert hiszen, a szoknya bármilyen kurta is, mégis csak szoknya! Ez semmi. De mi az a szmoking-hajtóka már megint az uj jaknidon? — kérdezem a feleségemet. — Talán felvetted az uj felöltőmet? — Eh, ne viccelj! — feleli az aszszony feszengve — mintha nem tudnád, hogy ez az uj tavaszi ruhámhoz készült kabátkám ... — Ez? Ez egy női kabátka? — mom dóm — ez egy röhögvény! Hiszen olyan a melled ebben, mintha vasalódeszka volna rajta... — Ez a legnagyobb bók, amit csak mondhattál! — riposztoz győzelmi fö lénnyel. — Hát hiszen épp ez a modern. Hogy lapos legyen a mell! Lejárt már, fiacskám,az ideje annak, hogy a nő elől dagadt legyen. A nö legyen lapos, karcsú, elegáns! — Úgy! — mondom elképpedve — szóval; férfias legyen a nő! Szép. — Bizony: a nő legyen férfias! Ez a mai idők nagyszerű, felszabadító újítása. Vége van fiam a gyönge női nemnek. Itt az erős női nem. Megérkezett! ... — És... — kérdezem, alig tudva visszafojtani a nevetést — mit húztál a lábadra! Mi az a kockás vacak? — Ez? Harisnya! A legújabb pepitaharisya! Hát te nem is tudod, hogy az idén mindenben a pepita a divat? — Nem! Én csak azt tudom, hogy diákkoromban az Édi bácsi, aki falusi takarékpénztári kettőskönyvelő volt. ilyen harisnyában járt nyulra vadászni — ősszel... ■ — Igen? Hát, hogy a hasonlatodnál maradjunk fiam, most mi fogunk vadászni, mi: nők! Majd megmutatjuk nektek, hogy tudunk olyan férfiak lenni, mint ti!... ' — És mire fogtok vadászni, ha szabad kérdeznem? Talán ti is, úgy, mint az Édi bácsi, nyulakra? — Férfiakra, fiam! Ami annyi, mintha nyulakra vadásznánk! Hiszen minden férfi egy-egy nyúl. Mily gyáván fogadják azt a mi kis előretörésünket. Hogy’ féltik ezt a kis fölényüket!... — Eh, ne üsd el viccekkel ezt a dolgot! Nem tudod, hogy valódi farsangi figura vagy! A kalapod szallagja pepita! A kabátod hajtókája pepita. A blúzod szalagja pepita. A manzsettád pepita!A keztyüd hajtókája pepita. A harisnyád pepita. És a szoknyád.. .nézd’ valóságos sakktábla vagy már! Kész röhej! Hogy is adhatjuk oda magunkat mi férfiak, az ilyen dolgokhoz! Hogy még pénzt, lehetőséget nyújtunk néktek ilyen ruházkodásihoz! Kész rejtély! — Mondd mindjárt, hogy sakkrejtvény! A királyné áll és a parasztok elesnek ... — Eltaláltad! És a férjek lóugrással menekülnek... ( s. z.) ni nyVMC 3 nap al8lt íehéf DI-UAINC [8SW!S1HZlM. — Nem erről van szó. Arról a kis ügyecskéről beszéljünk inkább. — Milyen ügyecskéről? — hangzik a megdöbbent válasz. — Én nem tudok semmiféle ügyről. — Titkolódzunk, titkolódzunk — mondja vészjóslón az amerikai hirzsaroló. — Ám legyen, annál jobb. Akkor úgy látszik kénytelen leszek a többit kitalálni. Ezekkel a búcsúszavakkal nyugodtan eltávozik. Annál nyugtalanabb Dorothy Gish. Kétségbeesetten tekint segítségért. A szobában ülőkön rémület vesz erőt. És a nagy moztidiva sirni kezd . . . Ez volt amitől félt. Egy igazi amerikai újságíró. Vigasztaljuk, nincs semmi veszve; Végre is Párisban vagyunk. A dolgot még rendbe lehet hozni. Gyerünk a Newyork Herald párisi szerkesztőségébe. Mr. Wilcexnek, Dorothy Gish rendezőjének és nekem jutott a feladat, hogy közvetítsük a Newyork Herald és Dorothy Gish között Editor — a lap szerkesztője — miután végighallgatta előadásunkat becsenget egy fiatalembert, aziután barátságosan igy szól: — Az illető uj ember. Most jött Amerikából. Nem ismeri még az itteni szokásokat. Majd dr. Case kimegy az urakkal és rendbehozza a dolgot. Egy negyedóra múlva Miss Dorothy már könnyeken áttörő mosollyal mesélte dr. Casenak kalandjának történetét, rossz véleményét az amerikai száraz rezsimről és megfigyeléseit a publikumról, amely kedvenceitől felsöbbrendü tulajdonságokat követel. Dorothy Gisht kibékítettük az amerikai újságíróval. Jutalmul kinevezett titkárának. Egy hétig tartott a dicsőség. Ezalatt az idő alatt úrnőm végigjárta a párisi kalaposboltokat, végignézte a diyatrevüket, itt-ott vásárolt is. Az árakat általában drágáknak találta, egy mindössze ötezer dollár hetifizetéses, szegény moztdiva számára. Naponként eljárt Jean Gabriel Domergue műtermébe, aki Páris legdivatosabb portréfestője és nem azonos Doumergue köztársasági elnökkel . . . Végre aziután, hogy parfümállományát is kiegészítette és a hivatalos ügyek ezzel végetértek, Dorothy Gish kijelentette: — Most pedig szórakozni akarok! Ez azonban sokkal nehezebb munka, mint a hivatalos. Legalább is Dorothy Gishnek. Mert a művésznő már megpróbálta egyszer, hogy három hétig »pihenjen« Párisban. De meg is szökött a nyolcadik napon, ötéves korában lépett a színpadra. Azóta dolgozik. Nem ért a semmitevéshez. Most azonban ez egyszer szerencséje volt. Nizzából befutott Richard Barthelmess és a felesége. Barthelmessék válni jöttek Párisba és mert a válás erre kitűnő alkalom, az ember megünnepli a múltat ... A mulatságok sorozata tehát megkezdődött. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a dolog nem is jutott tovább ennél az első »party«-nál. A dolog annak rendje és módja szerint tizenegykor a Montmartreen cocktail partyval kezdődött és hajnali ötkor a versailles-i kastély kertjének felseprésével végződött. Emlékül a vidám társaság hazahozta magával a három hatalmas kertiseprüt. ... És ráadásul Dorothy kisasszony egy hatalmas náthát, amelytől három napig mukkanni sem tudott. A negyedik napon azután bucsuteát adott. Ott volt a francia filmvilág elitje és a francia sajtó. Dorothy Gišh jobbján Abel Gance ült, bail'ján udvari festője, Domergue. Dorothy izgatottan készült az estélyre. Jóelőre alaposan megbeszéltük, hogy mit is fog mondani a sajtó részére. Beszélni fog vándorszínész gyerekéveiről, arról, hogyan hozta be kis pajtásuk, Mary Pickford őt és Lilliant egy Griffith nevű kezdő mozirendezőhöz és hogyan csinálták meg később evvel a Griffithel a »Két árvá«-t. Elmondja majd, mennyire nincs megelégedve az amerikai mozival és hogy Anglia után Európa minden országában szeretne egy-egy nagy rendezővel filmet csinálni. Itt aztán úgyis mindenki tudni fogja, hogy ebben Abel Ganceról van szó, aki maga is régóta készül filmet csinálni a két Gish-nővérrel. Mert folyton csak tanulni-tanulni szeretne. Ilyen pompás felkészülés után ütegeinket pontosan beirányozva bátran kezdettük a teát. Dorothy Gish mosolygott jobbra. Dorothy Gish mosolygott balra. Mindenkihez kedves volt. De mindenkivel angolul volt kedves. És a jelenlévő franciák együttvéve sem tudtak tíz szónál többett angolul. Ez azonban egy cseppet sem zavarta őket, hogy nagy lelkesedéssel ne hallgassák Dorothy elbeszélését ha nevették is. Például akkor, amikor apja elvesztését panaszolta. Abel Gance nagy beszédet mondott az amerikai-francia együttműködésről. Nagy angol nyelvtudásról tett tanúságot. Francia szónoklatát gyakran fűszerezte angol szavakkal. Sokszor hallatszott ki beszédéből a »well« és a »Miss Dorothy« szó. öt viszont a jelenlévő angolok és amerikaiak tapsolták meg. Ezután az ujságirók intéztek kérdéseket tolmács segítségével a hősnőhöz. Sajnos, a tolmácsot telefonhoz hívták. Ez azonban nem zavarta a társalgás menetét. Dorothy Gish zavartalanul íelelgetett a hozzáintézett kérdésekre, amit sebtiben le is fordítottunk. Néhányszor meg is történt, hogy a feltett kérdésre felelt. Például amikor az l’Intransigent tudósítója megkérdezte tőle, hogy szeret-e Londonban dolgozni. Dorothy kisasszony kijelentette, hogy őszintén szólva erre nem tud felelni, mert reggeltől estig a műteremben dolgozik és egyik műterem olyan, mint a másik. Londonban is mindössze annyi történt vele, hogy férjhez ment egy angol színészhez. Gish kisasszony közben egészen belejött az interjuadásba. Már csöppet sem félt az újságíróktól. A figyelem azonban egyre csökkent, mert a franciák az eredeti szöveg helyett egymástól igyekeztek megtudni az interjú tartalmát ... Másnap reggel a Gare Saint Lazareen búcsúzunk Szorongatja a kezemet. Hálálkodik. — Sose felejtem el magának, hogy megvédett az újságíróktól — mondja hálásan. — Nem ingyen tettem ám, Miss Dorothy — felelem. — Miért, mit kiván jutalmul — kérdi aggódva. — Egy interjút — felelem mosolyogva. Nem érti. — Hogy-hogy? Hisz maga nem újságíró! — Be kell vallanom. Miss Dorothy, az vagyok... A vonat indul és lassan kigördül a lesújtott Dorothy Gish-el. Aigner László F i utó- és ebédlő-szőnyegek, butor-brokatok és gobleinek, kész függönyök, valódi angol linóleumok, minden szélességben, orvosi rendelőkbe, óriási választék Pero Vujkovié divatáruházában Subotica • Tele/. 701 4223
