Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-08 / 117. szám
1927. májns 8. WAJPLÖ 19. oldal. A „PÁRIZSI REGÉNYÉBŐL Irta: Szomory Dezső ’ Mikor Ady megjelent abban a rue de Constantinople-beli garniszállódéban, a hol bus életemet tengettem fiatalságomban, rögtön sejtettem, hogy miattam jön ide lakni, ebbe a szomorú házba. Nem mondta ezt, én sem kérdeztem, de ez volt a sorok között, mint egy finom olvasmányban. Mások is miattam jöttek (ide hazugról. Évekkel később Heltai is itt szállt meg, egy házzal odébb, a Konstantinápoly uccábán, ahol akkor a lakásom volt. Mert olykor, jobb sorsomat keresve, egy házzal odébb mentem. A vándorok egyazon hazából, egyazon utakon jönnek egymás után. Az egymás módját utánozzák az idegenben, mint egyféle szegények. Az egymás létén bátorodnak fel s az egyféle helyzetek és körülmények adottságával, egyazon helyre építik légváraikat. Az ember nem tudja, hogy éljen Párisban, kevés pénzzel, vagy inkább semmi pénzzel, főként ha először indul neki a világnak. Azért válasz valamelyes mintát, amelyről azt hiszi, az bevált. Ha annak jó, nekem is igy lesz jó, gondolja az atyafi. Mindezt igy éreztem a szivemben, mikor megláttam Adyt a garnim kapualjában, egyéni frizurájával, magyarosan, zseni! a felöltő' jével a karján s egy bőrönddel, ami könnyűnek tűnt. Már akkor én hires párisi levelzö vagy úgynevezett külön tudósitó voltam! Ausztria-Magyarországon csak a »Neue Freie Pressernek és az én pesti lapjaimnak volt ilyen külön levelezője Párisban. De amig a »Presse« Herzl Tivadarja, komoly, nagy fizetéssel, majdnem olyan fényesen élt, mint Blowitz, a levelezők királya, addig én, azzal a rengeteg cikkemmel, s riportommal a mit írtam, majdnem óhenhaltam: Ha manapság, papírjaim tömegében, egyegy ilyen régi riport, falevél sárgaságával, megzörög előttem s a szemembe ötlik, megvallom, elrémülök. Részint az időtől, ami elmúlt, részint a szavaktól, ami szintén mind elmúlt, részint annak a nyomornak s koplalásoknak emlékétől pont azon a napon, mikor egy ilyen ujságqikk tanúsága szerint, éppen Rockefellerrel ebédeltem volna a Cefé Anglaisban, virágok között. Mindezt a romantikámat, képzeletbeli biggame-t s orchideákat, Ady is ismerte. Volt egy perc, mikor az ő bus sorsa hasonló yolt az én bus sorsomhoz. A bus sorsok könnyebben is hasonlítanak egymáshoz, mint a boldog sorsok. Hasonlóképpen külön tudósítónak érkezett Páfisba. — Sokat dolgozol, — mondta. — Ö istenem, ez attól függ, — feleltem. — Főleg az élettel dolgozom sokat, mert ezt az életet az ember úgy valahogy nagyon közel érzi magához itten, ezt a kutya életet! — fejeztem be magyarosan. — Nőm d’un chien! — tettem hozzá franciásan. Te is dolgozni fogsz a lapoknak? — kérdeztem azzal a barátságos szerénységgel, ahogy egy torlódó juhnyájban, alföldi dűlőkön, az egyik birka fordul a másikhoz, hogy valamit kérdezzen. —- Én is, — felete jókedvűen, mert még nem tudta, ez mit jelent! — Inkább könyvekről s színházról fogok írni, — folytatta, — mert ahoz még nem tudok' eléggé franciául, hogy az emberekkel úgy elcsevegjek, mint te. — No, amennyit én csevegek el velük, ahoz te is ép eleget tudsz! — biztattam. Megvallom, nem is mondtam többet. Megvallom, nem is nagyon örültem Adynak, hogy itt lesz mellettem, szomszédom a garniban. Nem mondtam azt, a mit ma mondanék, irodalmi értelemben: Maran Atha! az Ur megérkezett. Ady egykorú lehetett velem, talán egy-két évvel fiatalabb, talán huszonötéves. Még akkor nem volt az a sötéten szenvedélyes, koncentrált, benső ember, akivé azóta fejlődött. Alig volt hozzá valami érzésem s az a spontán ösztönöm sem fakadt, mint sok más hasonló helyzetben, mikor egy fiatal szív egy másik fiatal szívhez hajlik, mint egyik falomb a másikhoz, átplántálva az idegenbe. A fiatalság, ha üde ívelését időelőtt megsebzi az élet, nem igen lendül mások iránt magasabb érzelmekbe s főleg nem ismer szánalmat a szó erkölcsi értelmében. A magam keservével, honvágyával s bánatával e bajtársam nyakába kellett volna borulnom mindazért, amit szenvedek s amit ö is szenvedni fog! Éreztem, hogy ezt nem értené meg, mert az ilyen elvont dolgok gyönyöréhez, mint minden gyönyörhöz, ketten kellenek, már az ut végén mind a ketten, hogy összeölelkezzenek. S mélyebb sebeimen túl, külön a telkemtől, csak azt a keserű naivitást láttam ebben az esetben, hogy könyvekről s színházról akar írni hazai lapoknak! egy magamfajtája szerencsétlen. Csak koldusok közölt van ilyen érzés, ilyen hűvös viszony, ilyen distant magatartás s ami eleve elhárít minden közösséget s minden bizalmasságot, holott testvérek volnának. micsoda sorsban! micsoda világban! igazi testvérek. Nem is árultam el Adynak, nem is kérdezte, igaz, levelezői munkásságom technikáját. Amint körülnézett a szobámban s a könyveimet vizsgálta, rögtön láthatta is, hogy nem minden rózsaszi nü velem, — tout n’est pas rose, ahogy akkor mondtam. Minden nap, kivétel nélkül, délutáni három óra felé. bementem a Terminus-kávéházba, mint egy szerkesztőségbe. Nem abba az utcai részbe, a rue de Havre-en. ahol tulnagy volt a zaj, hanem abba a hátsó traktusba, ami a Saint-Lazare vasút benső udvaraira s magas lépcsözctérc nyílt, a hol torlódó tömegek, rohanva a vonatokhoz, a nagy utakat idézték in the mind’s eye, a nagy utakat, melyek innen vezettek a tenger felé s a tengeren is túl. E szakadatlan mozgásban s rohanásban, kocsitáborban és kiáltozásban, a honvágyam is megenyhült illuziórusan. ha ugyan még marcangolóbbá nem lett de viszont a munkám tempója valami kis lendületet nyert. A pincér már hozta azt az úgynevezett quoi éerire-t, a tollat, a tintát, a fekete bőrmappát, iteln1 gyönyörű Terrninys-levélpapirral, ami mind díjtalan volt s már át is néztem a lapokat, már irtam is, együltömben, egy pohár kávé mellett, ami az ebédem volt, két-három cikket másfél óra alatt, olykor többet is, jó isten úgy segéljen, olykor ötöt is két-három óra alatt, mikor napilapjaimon kívül a hetilapokat is bekap, csoltam valami nagyobbszerü premier esetén, talán megírtam, átlag csak két cikket számítva nao-mta, talán megírtam tizenkétezer cikket! Ettől csak a Terminus levélpapírja fogyott, viszont én nem gyarapodtam, sőt! Sok cikkem meg se jelenhetett, amint a Havas-sürgönyök megelőzvén őket, vagy utánuk nyargalászván, elhervasztották aktualitásokat, nagyon sokért mindmáig netn kaptam meg a dijat. Volt olykor, hogy magam is utrakészen, Dieppe felé, Londonba, az portot a Saint-Lazare várótermében, a szerelvényt figyelve az üvegajtókon át. ha nem-e indul már s azzal a naiv reménykedéssel. hogy utánam küldik a dijat s legalább megvacsorázom Londonban, week-end-re, ha már Párisban nem ebédeltem. Már pusztán a postai költségeken is tönkrementem volna, ha nem mint nyomtatványt küldöm költészetemet, 5 centime-os bélyeggel, nyitott borítékban. Óh istenem, gondolom' Ady sem volt szerencsésebb, holott ő komolyabban irt, sőt talán egy kissé tulkomolyan is, azzal a belső profuzióval, ami az olykor ijesztő mesterkéltséggel s mindig súlyos robotszerüséggel. zűrzavarokban s fra zeológiákban, ami a tipikus versirók sa játsága, mikor prózát írnak. Az ember ámul egy Victor Hugón, páratlan dalnok! igazi sas! mikor szárnyai a versben s amennyire sas, ép annyira elefánt, mikor a prózában tapos. Tehát különösebb vonzalom nélkül, holott évekkel később. Pesten .igen kitűnő barátok lettünk s agyba-főbe dicsértük egymást, de egyelőre különváltan éltünk, mind a ketten a magunk külön zárkózottságában. Abban a sajátságos aggodalom ban is éltünk, amit csak honfitársak éreznek egymás iránt, ha anyagi tekintetben nemcsak hogy semmit sem remél hetnek egymástól, de sőt még egymástól kell félteniük sovány kis pénzüket. Tudva volt, hogy jómagam, legsúlyosabb perceimben sem kértem soha semmit senkitől ezen a világon s nem is fogadtam el semmit. Mint az igazi szegény, akin nem lehet segíteni, mert kitünően érti a látszatok művészetét, amit gőg és büszkeség sugall, nem egyszer inkább koplaltam, mint egy spártai, semhogy megadjam magam megalázó kényszerűségeknek. Mégis, Ady, nyilván lélt tőlem, e pénzügyi értelemben. Nem is volt olyan emberszakértő, oíVan mély búvár, mint Daudet. Viszont igaz. én is féltem tőle, hasonló értelemben. A közepes vagyon ritkán aggódik, ahogy ezt sűrűn láttam az életben. Komolyan csak azok rettegnek, akiknek vagy rogyásig van, vagy akiknek nincs semmijük. A csordultig telt éppen úgy hat, mint ami teljesen üres. Azt sem szabad felejteni, hogy az ember, a külföldön, mint szegény honfitársa egy másik szegény honfitársnak, mint költőtársa egy költőnek, főleg a hibáival boldogul. Hogy az egyik a másikhoz csakugyan jó lehessen, úgy kellene gondolkodni, mint egy férfi, de úgy érezni, mint egy nő. Ezt nem tudta sem Ady, sem én, legalább ezekben a távoli időkben. Azóta lehet, hogy Ady ezty is tudta, zsenije sugallatában, amit magamról, sajnos, mind máig nem mondhatok. Valahányszor úgy gondolkodtam, amint az férfiúhoz illik, utolsó tiz percben firkáltam valami ri-iaz érzésem sem fordult nőiessé, viszont Kálmán László: Magányos tekintet Talán igy jobb! Leülni egy sarokba meres gerinccel és hideg mosollyal (olyan hideggel, mint a sarki jég!) s csak leülni, egyre ü'ni, egyre ülni... Nem kérdezgetni: hogy vagy? és mi [újság? nem mondani: ma szebb lett az idő, nem gondolni se tavaszra, se pénzre, se szentigékre. Egy szivdobbanást sem hallani, egy könnyet sem ejteni, egy hangra sem figyelni. Csak keményen összeharapni minden drága szót, hogy ki ne hulljon e hazug világba martalékiául sablon-agyaknak... Talán igy jobb! Levetni a szavak százszinü gyöngysorát, letenni a szent amulettet, mit úgy hívnak: álom, kihányni gyorsan minden régi fájást, mi bennrekedt a roskadt, béna szdvben, beteg szerelmek forró, fülledt mocskát lemosni... És mint régi, bölcs fakirok a benáreszi bálvány talpa mellett: örök, titokzatos, fagyott mosollyal csak ülni, egyre ülni, egyre ülni... Igen igy jobb! fiadd kongassák a gyávák a szent Morál repedt harangjait ezer roskadt toronyban. Hadd tiporják egymást meddő, korcs őrülettel a komor porondokon, fiadd jőljenek hát a kérges lelküek, u józunok, szennyes, molyette lobogók alatt Jöjjetek hát! Tiétek minden itt! Szervusztok! Itt a mámor! Itt a cirkusz! Hej, olcsó itt az élet! Ámde mégis van egy gyönyör, mely mégsem a tiétek, a legdusabb, a legfenségesebb gyönyör ez: Csak leülni egy sarokba merev gerinccel és hideg mosollyal, (olyan hideggel, mint a sarki jékg)... £$ kegeüogni némán a Halállal.., mikor úgy éreztem, mint egy nő érezhet bizonyos esetekben, azon nyomban férfiasán gondolkodtam hozzá. Ugyanabban a kis hotelban, ugyanazon az emeleten és folyosón, az egymás tőszomszédságában, csak egy zárt ajtóval a két szobánk között, ahogy a nagyobbszerü appartement-ok ilyen garnikká változnak Párisban: két magyar ifjú, zsurnaliszták, akik voltunk egy hazából, inkább csak hallottuk, mint láttuk egymást, heteken s az ajtón át! Ilyen közel egymáshoz, már nem is lehettünk messzebb, két »saját külön tudósitő«, mindegyik külön magának s a lapjának — a vágyainak, az álmainak, a jó isten tudja! Olykor, igaz, nagyritkán, mikor találkoztunk, költőkről is beszélgettünk, meglepő egyetértéssel, ha Baudelaire-ről s Verlaine-ről volt szó. ” Máskor, ismét a könyveim vizsgálva, elkérte a Leconte de Lisle, a Leon Dierx, a Mallermé versköteteit egy napra. S ez volt minden kapcsolatunk az eszményiekben, néhány finom verseskönyve. Még .hallom az ajtón át, amint fenhangon olvas, keserű akcentussal, egy-egy Mallarmé-verset. Mikor átszóltam hozzá, mint egy arkangyal, harsányan, a kiejtését javítja, rögtön elhallgatott s csak duruzsolt s nem is hallottam többet. De egy éjjel, későn az éjszakában, a mint az asztalomnál ültem s valamelyik leg reménytelenebb színmüvemet, mint anya a gyermekét, úgy tápláltam s becézgettem, hallom, amint jön haza azzal a jellegzetes kísérettel, amelyben a női léptek és selyemfodrok crescendo^ ja mind hangosabb az ajtóm mentén. Ez olyan természetes, olyan szabályos dolog Párisban, az ilyen kis szállókban, az ilyen női kiséret, mintha az ember szép rendesen hazajönne a feleségével. Még egy perc s már a kulcsot forgatja a zárban, már benyit a szobájába, már le is tette a gyertyacsonkot a sárgaréztartóban, amivel a lépcső csigavonalában világított az útjában, már a lámpáját is meggyujtotta. ahogy az szokás, a gyertyacsonk lángjával s már megint jön a folyosón, hallom, az ajtóm irányában s kopog. — Tessék! S belép sugárzón, a legszebb hajtincscsel a kétharmad homlokán. — Van cigarettád? — kérdi. —- Óh istenem, — szólok vissza —bocsáss meg, nem értelek — hangsúlyozom megintőn. — Az uccáról jösszt miért nem vettél? Atnennyim van még, tessék, fogjadi! — fejezem be azzal a reménnyel, hogy nem veszi el mind. — Neked nem marad — feleli egyszerűen. ama ibseni mélységek nélkül a hangjában, mely kissé túlozza értékben az efajta nagylelkűséget. De ez volt a sorsom mindmáig, mint Prosper Merimée-nek. Ritkán történt, hogy a magam javáért másokat áldozttain föl. Egy hamutálcán előttem, egy csomó s?ivarkavég hevert. — Majd én sodrok magamak ebből... ami dohány marad bennük, majd abból. Mert papirom van bőven. S már nyúltam is a maradék után. — Nem kérem a magam számára, nem is venném el — szólott. — De egy hölgy van velem, annak kérem. C’est pour la damc! — fejezte be — Micsoda hölgy van teveled? —‘ kérdeztem, a tökfilkót színlelve. — Egy magyar leány! — No nem! '— Szavamra! — Hol szedted ezt? — A Folies Bérgére-ben fedeztem fel. S úgy meresztett rám, két olyan csillogó szemet a haj tincse alól, hogy szinte megijedtem. — No jól van Endre — mondtam — mulass jól, eredj. Csak csendben légy, kérlek, mert még dolgoznék is itt, látod. Ne csap) nagy zajt, ha lehet. — Te bolond! — felelte és ment. Hoffman Mihály özvegye SUBOTICA Uliilirtiliiisi »állatot. Hoffman Sándor Budapest, Dorottya ucea 9. Tel. Teréz 142-02.
