Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
eidal 1 l—iiin» I—— BACSMEGYEI NAPLÓ 1927. április 17. Julis elámul. — Úgy, gyönyörű rabnők? — és kicsi veréb fantáziája hatalmasan dolgozni kezd. Mert mit tudhat Julis a börtön belügyeiről? Csak amit a félhivatalos Ubrik Borbálában olvasott ahol a porkoláb leánya beleszeretett a deli fogolyba és megszöknek kötélhágcsón, viharos éjjel. Enyveskéz robbant: — De még milyen gyönyörűek! (cuppog a szájával). Fiatal, kemény, tyü, a ragyogóját! Julisnak az arcába szökik a vér. —- Hát akkor itt rám semmi szükség. — Azt nem mondtam. — Isten áldjon — zokogja a leány. — Isten áldjon — szorítja össze fogait Enyveskéz. A lány megtorpan. — Hát elengedsz? Elküldesz? Enyveskéz vállat von: — Én? egy szóval se küldtelek. Zsebre dugja a két kezét és önfeledten íütyörészni kezd, mire az őr rászól keményen és Enyveskéz porig alázva elnémul. Julis leikéről pedig felszállt a Jidérc, ohó, hát mégse olyan nagy fene iegény itt ez a Menyus! — és a bucsucsóknál már mosolyog. így gyötrik egymást, marják, mint a tigrisek, mert Enyveskéz tudja hogy állhatatlanok a nők és csak ilyen komisz kezeléssel lehet megőrizni a szerelmüket melyet örökké elnyeléssel fenyeget az Éhes Város. »Nem szabad levegőhöz engedni« — ez a szisztémje. De azért szereti a lányt és kijelentette hogy elveszi. Már csak a gyerek miatt is, aki útban van. * Dávid ur már nem nézi oly mohón az uccát. Az ablaknál csak pár pillanatig időz, inkább azi udvaron tartózkodik. A négy vastag fa! oly bizalomgerjesztő, itt nem üldözik kiváncsi, tolakodó szemek, mint a tárgyaló teremben, ahol megjelentek hajdani cimborái, asszonyok. szeretők és akik a szeretői szerettek volna lenni, ha Dávid ur érdemesiti őket erre a pozícióra. Számára csak egy asszony létezik, a szent, a mártír, a felesége, aki megosztja vele a keresztet. Dávid ur a virágokkal flörtöl, ásót vesz a kezébe és felvidul az arca. Tenyérből eteti a galambokat és pipeg, tutbékol velük. Ez a nagy darab milliomos, aki azelőtt két percet se szentelt arra, hogy végighallgasson valakit, hogy gyönyörködjék egy szoborban, egy képben, vagy végig olvasson egy könyvet, most hizcleg a verebeknek, elnézi a hangyák vonulását és mellére szívja a rozmaring illatát. A kamaszkorból a férfikorba való átmenet ilyen izgató, kapkodó, játék. Lépésről-lépésre jön rá, hogy mennyi öröm van még a világban, amit ingyen adnak. Figyeli az embereket és közli velem észrevételeit. — Ez a borbély egy jó pofa. — Igen, határozottan eredeti fickó. — Vette észre milyen eredeti ötletei vannak? És az> a kenyérbélből gyúrt Sakk valóságos műremek. Képzelje a szájába vette, úgy rágta össze és vesződött vele. Hallatlan türelem kell hozzá. — Igen. hallatlan türelem kell hozzá. És e néhány mondat között kicsit öszsze melegedtünk. * Tisztelt asszonyom és tisztelt uram, aki reggeli mellett, vagy ebéd után a P'.mlagon, vagy este az ágyban lámpafénynél olvasod ezt az Írást, gondolj önváddal a Sárga Panzió lakóira, akik a zsebedbe kényszerültek nyúlni pillanatnyi segélyért, mert a sziveden hiába kopogtattak. Ám ök mégse szorulnak a részvétedre. Mind megkeresi a kenyerét. A fogházban egy nagy kefegyár működik, amely az egész Sárga Panziót foglalkoztatja. A munkadij másfél dinár egy napra. Persze, senki se a pénzért dolgozik, hanem hogy legyűrjék a fogság unalmát. Önként kéretöznek. így gyorsabban múlik az idő. Hamar feltalálják magukat. Gondjuk nincs, a munka könnyű, szinte élvezetes. Weisz ur, a gyár kitűnő tulajdonosa apró ajándékokkal serkenti őket. És gavallér is a Weisz ur. Kéthetenkint külön vacsorákat ad, bablevest, bográcsgulyást, vagy finom tésztás krumplit, valóságos soirékat rendez és az öreg munkásoknak komplett kefekészletekkel kedveskedik. »Olyan jó, mint egy falat kenyér« — igy a rabok. Sokszor elnézem a Weisz urat, amint egész nap gyün-megy a munkatermekben, a zugó gépek között, rendelkezik és sürög-forog és csak akkor jut ki a szabad levegőre, ha az őr harsányan kiabálni kezd utána: — Weisz ur! A telefonhoz! Ilyenkor tréfásan a háta mögé áll és úgy kiséri fel az irodába szuronyosan, hogy a laikus azt hinné: most viszik a Halasi-uti rablógyilkost. — Igen, a Málcsi néninek is... persze... — És a Tóni is azt mondja, hogy ha már megtörtént a dolog, hát ki kell egyezni a Dankóval, látod ők is szeretnének megmenteni... Dávid ur tombol: — Megmenteni? Azok a rablók akarnak engem megmenteni? Hát te Anna csakugyan azt hiszed, hogy én... A feleség szepeg szeretne az urához huzni, de viszont elhatározta, hogy igazságos lesz. Igent bólint megbocsátó arccal és Dávid ur elrohan, fel az emeletre. befurja a fejét a pokrócába és nem akar tudni še emberről, se ételről. Ha bemegy, rázárják az ajtót. Mindig csudálkozom, hogy tud a végén kijönni, záróra után is. Teljesen úgy él itt benn, mint a többi rabok, épp, hogy este hazabiciklizik aludni. Föfő bánata, hogy kitűnő munkaerőit, mikor már belejöttek a kerékvágásba, elszállítják a fegyintézetbe. ö milyen szívesen megbocsátana az apagyilkosnak is, fő, hogy szépen kösse a kefét. A kapitalizmus kistükre ő, élő szimbólum, amely áthelyezte életét a börtönbe és a profitért együtt robotol a többi rabokkal, az élet rabjaival, akiket az Igazságszolgáltatás láncolt a cellapadokhoz. Az öreg őrmester viharosan káromkodik a női osztállyal: — Csend, tyúkok! De a galambokhoz, szőlőkhöz és rezedákhoz kedves és előzékeny. Délután engedélyt adott, hogy* lemehessek az udvarra. A Sárga Panziót eddig csak a törvényszéki tudósítónk karácsonyi riportjaiból ismertem. De most saját tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a legkevésbbé sem félelmetes. Hajléktalan szerencsétlenek menedékháza. Aki itt magába száll, nem azért teszi, mintha megbiinhődött volna a rámért fogsággal, vagyis hogy: »nem lopok többet, mert bezárva lenni kellemetlen«, hanem, mert a bőséges idő alatt ráért gondolkozni élete értelméről. Ezek a számvetések sokszor az őrüléshez vezetnek. A szabad ember, akit tervek és gondok foglalkoztatnák. nem jut Hozzá, hogy rovancsolásvt„csináUon a lelkében és átengedi magát kénye-kédvé a pénzszerzés ördögének. Ha a kiszabadult rab azt mondja: »újra fogom kezdeni az életet«, akkor nem a zavaros múltját, hanem a haszontalanul elherdált esztendőket siratja. Oly gazdag az élet, de bolond, aki házra alkuszik, görnyedten jár, hogy kisebb legyen az adója és a szalmazsákra bízza a kincseit. Meguzsonnáztatom a fogház galambjait. Ezek a galambok egyenesen antipatikusak, önzők, felzabálnak mindent és aztán fütyülnek rám. Örökké éhesek s nincs annyi erejük, hogy a háztetőre felvergődjenek. A Szent Márk-tér pocakos galambjai jutnak az eszembe, amelyek versenyre keltek a sirályokkal is! * Az asszony, isteni jelentéktelenség, szőke és fitos, igy szólt David úrhoz: — Hát mond meg, hogy te dugtad el azt a pénzt! Nekem csak bevallhatod! Dávid ur ránéz. Remegnek a lábai. — Ezt te mondod Anna? Te? Az asszony zokogva: — De édesem, ha tudnád, folyton jönnek, gyötörnek és a Málcsi néninek is az a véleménye ... Dávid ur szélütötten hallgatja: Újonc érkezett, egy fiatal tanár, egyébként lapunk szentai tudósítója, akit nyolc napra Ítéltek valami újságcikkért. A mi szobánkba tették. Az újonc rengeteg tréfának esik áldozatul. Folyton irul-pirul és exkuzálja magát: — Cikkeztem — mondja — cikkeztem — és haptákba ugrik egy rab előtt, akinek a fején katonasapka van. Naivul érdeklődik egész délelőtt és mindenbe beleiiti az orrát: — Mi az, mit visznek ott? — kérdi a déli levonulásnál izgatottan és felemeli a fedőt az egyik illem-csöbörről. Elpusztíthatatlan kedély. Kedves és szeretetreméltó, de a vén rókák azért végig járatják vele az uionc-canossát. — Séta! — kiáltja be az őr és Tanár ur beáll a menetbe. Persze nem tudja, hogy a kezeket hátra kell csapni, vagy karba fonni és mukkanás nélkül libasorban keringeni körbe az udvaron. Folyton csacsog és turbékol: — Mondja aztán jó-e a koszt? A kérdezett visszasziszeg: — Hallgasson! Az újonc azt hiszi, hogy rosszul értette és most már hangosabban kérdi: — Jó a koszt öreg? A rab hátrarug és csak ennyit mond ve’ősen: — Kuss! Mire a tanár sértődötten elhallgat. Hm. kicsit modortalanok, annyi szent, de azért megbocsát neki, istenem, ki tudja müven súlyos elitéit, micsoda viharok dúlnak a szivében. A cellában aztán felvilágosítják a tarjár urat: hogy ha séta közben beszélgetésen csípik, egy napi Sötétbe dugják. Alig akarja elhinni. Olyan kedélyesen fogja fel az egészet, operettszerüen, akár a békebeli garnizónok izraelitái, »az ezred zsidaja« aki humort és tiszteletlenséget vitt a csukaszürke katonaéletbe. — Szombaton súrolás — mondja Enyveskéz — tanár urnák protekciósán a lépcsőházat fogjuk kiosztani. A jó professzor elképed, de hősiesen lenyeli a félelmet és úgy tesz, mint aki nem riad vissza semmitől. Viccekkel traktál. Iszonyú tréfái vannak. A torma facsarja igy el az ember kedvét, de nem lehet ellene védekezni, jön, mint az árvíz és nem akarja tudomásul venni, hogy nincs a IV-ik bében, ahol a diákoknak röhögni kell a jövőjük érdekében. * Enyveskéz roppant szigorúan bánik a tanár úrral. Ez a gonosztevő olyan hangulatos, mint egy költő. Tanár ur, a tapintatos, atyai jóindulattal vereget a vállára: legideálisabb irmHiiiimmimmiiiHiihimmiimimiHiiiiiiiiitiiimn bőrápoló-arckrém itíMMiiiHiiiiiiiiiiMiiMiuimiiimiimimMmmiiiiiiniiiiii „CREME ELEKTRA“ Egys7eri használat után nél ülözhelet" lennek talalja. Illatosítva ROSA CENT1FOLIA parfümmel, amely a vérvörös rózsa navy«■>erü illatát adja vissza a legcsodálatraméltóbb természetességben. Kanható tubusban és tégelyben minden illatszert;írt»an. — Kérjen levelezőlapon ingyen mintákat. J. F. Schwarzlose Sehne, Berlin Vezérképviselet: Hü er i Vaionji, Vetika Kikinda — Hát kend mért került dutyiba? Enyveskéz ránéz bögöly szemeivel: — Mert fütyültem a templomban. És undorral leíricskázza villáiról a tanár kezét, mint egy rovart. Fura egy betyár az Enyveskéz. Vasárnaponkint viszont méltóságos misztikumba borítja a múltját: — A politikán törtem ki a nyakamat — és gyengéd célzásokat tesz az olaszaibán konfliktusra. Harangszókor felkönyököl az ágyban Pénzhamisító és elmeséli a »kálváriáját«. — Tervszerű hajszát indítottak ellenem — mondja — tőrbe csaltak és kifosztottak. Ismeri kegyed a Pusztai Győzőt? Nem? Ez a maga szerencséje. Kérem ez a csirkászi jön hozzám egy nap, hogy akarok-e egy jó üzletet. Micsoda kérdés, ugyebár? Akartam. Megjegyzem boldog családi életet éltem nőmmel és kisleánykárnmai, aki jelenleg menyasszony. A feleségem mondta is: »te nekem nem tetszik ez az ember«. »Jó vicc, még az kéne, hogy tetszedjen« feleltem és ezzel el volt intézve az ügy. Bár hallgattam volna azi ő szimatjára! Szóval megvettünk egy vagon kendert őszi szállításra. A Győző leszámol a kezembe ötvenezer dincsit, amit én azonmód beraktam a spórkasszámba. Éjjel aztán kocognak az ablakon »ki az?« kérdem. »A törvény nevében« felel egy hang. Na jól nézek ki, mit akar ea itt éjnek idején a törvény nevében? Szó ami szó, feldúlják a lakomat és kisütik, hogy hamis bankót gyártok. Hallott már valaha ilyen nonszenszt? Most itt rothadok, a nőm éhezik, a vőlegény pedig herótet kapott és vissza akar táncolni, mert csak nem fog benősülni egy rovottmultu famíliába! A tanár elszörnyedve rúgja le a pokrócot: — Hisz ez borzasztó! Más bűne miatt ülni. És elhatározza, hogy mentőakciót indít. Mig az adatokat jegyzi, felsikolt az izgalomtól: — Egy uj Dreyfus ügy! És ennek ő a Zola Emilje. Reggel, mozsdás alatt Bábi felvilágosítja: — Ez az ember hatvanöt rendbeli betöréssel és csalással volt vádolva a főtárgyaláson. — Vádolni mindenkit lehet! — De hetvennyolcért ítélték el. — ? — Igen, közben még tizenhármat bevallott. Egy kész Rinaldó, se istene, se családja, csak kitalál hazugságokat a nemlétező feleségről. Hisz nem is ért rá soha megnősülni, mindig börtönben ült. A tanár le van sújtva és zavarba jön, ej az ördögbe is, hát itt mindenki gazember? * Ma este énekeltem. Egyházi dalok zagyva maradékát, amik a fülemben kuksoltak még régről és most kirepültek a gyönyörű estébe — istenem március 21, ma lépte át a város kapuit a Tavasz — héber zsoltárokat és a circumdederunt gajdoltam szomorúan. — Az élet himnusza — mondtam nagy képűén, amikor megkérdezték, hogy »mit káricálsz«. A tárgyak szoros összefüggésben vannak velem. A fakupa, amelyben azi ivóvizet tartom, nincs a szokott helyén és én tudom előre, hogy ma történni fog valami. Vagy bennem, vagy velem. A hangya megérzi az esőt. Engem a tárgyak figyelmeztetnek, ha bosszúság vagy fádalom ér. Ó, be kár, hogy nincs itt a szájharmonikám. És hová lett a szép, férfias hangom? Mindig halkan beszéltem, túlsókat hallgattam az életben, visszafejlődött a hangom, besüppedt, mint egy elhanyagolt sir. Hogy nagykorú lettem, az izek iránt is elvesztettem a fogékonyságomat, akár a játék, vagy a futás iránt. Emlékszem: egy datolya kellemes ize évekig megmaradt a számban, akár a csóké, vagy egy emléké. Mit is ettem tegnap ebédre? Nem tudom. És hirtelen magam előtt látom a tüdőbajos Zsiga sárga, véres köpetét, amely a
