Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
1927. április 17 OldaL BÁCSMEGYEI NAPLÓ Kávé nyes sen „ROSSI“ Nagyban és kicsinyben, postai szétküldéssel is. Érdeklődjék az árak iránt KOSfe>l, Zagreb,Samostanska 1 Kávé pörkölve — És... meddig tarthat — tagolja kínosan. — Nem sokáig. Napokig, órákig. Az is lehet, hogy csak percei vannak. Ebben a stádiumban már nem lehet pontosan tudni. — Hanem maga Puttmann... maguk között volt valami, mi? János erőtlenül tiltakozik. — Mondjon le róla öregem. Ez nem a szerelem aziluma. Kórház. — Kórház — dongott rá Jánosra. — Akarja talán látni? ü, hogyne, szeretné. Amált, a drága, kicsi, félénk Amált a láz arabeszkjével. Elmondani, hogy mennyit köszönhet neki, hogy egész más emberként mehet vissza közéjük. A nők közé. A nő kezet nyújt. Végre kezet nyújt. — Minek — fordul az orvoshoz — minek meglátni. A tébécé különben is fertőz. És öt perccel később egy taxinak intett a kapuban. TITOK, AMIT KETTEN TUDNAK ... A hálófülke befüggönyözött ablakán erélyesen kopogtattak: — Vámvizsgálat! Az asszony kiugrott az ágyból. Pyjamát kapott magára, lábaira hattyuprémes papucsot húzott, azután a legnagyobb lelki nyugalommal a fülke falán függő ováltükör előtt rendbehozta a haját, arcán néhányszor végighuzta a púderes pamacsot és miután a tükörhöz egészen közelhajolva megállapította, hogy a csókálló, rouge folytonossági hiány nélkül piroslik az ajkán, felnyitotta az ajtót. A fiatal vámtiszt bosszús arca az asszony láttára udvarias mosolyba simult. Álmos szeme kigyult és éhes tekintete egy pillanat alatt felbecsülte a nyugodtan mosolygó asszony minden értékét. Néhány sablonos kérdés után mélyen meghajolt és eltávozott. Az asszony mosolyogva nézett utána. Mosolyában némi önguny vibrált. Egy pillanatra megborzongott: csak most reagált a férfiből kiáradt vágyra, amely az imént némán körülcsókölta testét. Azután vállat vont és bereteszelte az ajtót. A vonat újból megindult. De már nem tudott álmot parancsolni a szemeire. A fülke ablaka nyitva volt: a nehéz, fülledt szeptembervégi éjszaka tikkásztó lehelete, mint valami örökkéfartó csók lángolt a levegőben. De az asszony belül is izott... Vére nyugtalanul nyargalt az ereiben és gyors lüktetéssel kopogtatott halántékán ... Pókhálószövésü selyeminge idegesitően tapadt a testéhez... Az agyában testet nem öltött gondolatfoszlányok kergetőztek lázas gyorsasággal... Kínnak érezte az egyedüllétet ... Lehunyt szemei előtt sorjában megjelentek a férfiak, akiket az elmúlt nap folyamán útközben látott: egy borotváltképü, kisportólt izniu angol a kit délben az étkezőkocsiban néhány pillanatra szemügyre vett; egy rongyos, de villogószemü hordár valamelyik kis olasz állomáson: egy tejfölösképü, angyalszőke, de jólfejlett diákgyerek, akit az egyik állomáson le- és a következőn leszállni látott; azután az étkezőkocsi finommosolyu, lordfrizurás pincére; meg aztán — és a teste borzadva összerándult — asztaltársa a vacsoránál: egy púpos gnóin. hoszu végtagokkal, de mélyen izzó hipnotikus erejű szemekkel; végül a vámtiszt: kissé ostoba, de jóleső hódolatával. Férfiak; szőkék, barnák, ifjak, idősebbek, épek nyomorultak ... — Eh egy sincs itt köziilök — sóhajtotta mélyen. Megnézte az óráját. Két óra volt éjfél után. —• Még hat óra — gondolta rosszkedvűen — és otthon vagyok. Milyen nehéz lesz újból megszokni a kis vidéki várost sör- és érettdinnye illatú unalmával, a két havi olaszországi vándorlás után. Az ura majd várni fogja az állomáson. Mert táviratozott neki, hogy ma érkezik. Maga elé képzelte a törődött testű, pergamentbörü kis embert, akinek az esze csak a vagyongyűjtésen jár. — Pfuj — mondta csaknem hangosan — ezt az embert sohasem fogom megszokni! És a barát... A család barátja ... — Igen, — gondolta — ő az egyedüli, akiért élnem érdemes. Különb mindenkinél: szép, elegáns, magas és okos... — Robbykám! — susogta a levegőbe és kitárta a két karját. A szemei könnybelábadtak a közeli viszontlátás örömétől. Már derengett: künn piszkossárga világosságiéi küzdött a sötétséggel. De a meleg még elviselhetetlenebbé vált. Az asszony kiugrott az ágyból. A tükör elé állt. Néhány percig olyan érdeklődéssel vizsgálgatta az arcát, mintha először látta volna magát. Azután kuncogva felnevetett: és leeresztette az ingét. Meztelen álomfejiér teste ezüstösen vibrált a tükör fényes lapján, a fülke sárgás világításában. A kezeit kerek, lányos mellére szorította és szerelemittassan nézte saját magát. Hirtelen rettenetes robaj bömbölt bele az ébredő hajnalba... Az asszonyt egy hatalmas lökés az ablakhoz vágta.... és a következő pillantban még egy borzalmasabb ütést érzett a fején... A pillanat egy , ezredrészéig kétségbeesetten viaskodott az eszméletlenséggel, mely piros fátyolt borított szemeire; azután elhalt minden... Csönd és sötétség borult az agyára... ífc-Reggel hét óra volt. A telefon kétségbeestten csengett. Robby —ágyból kelve — rosszkedvűen kapta füléhez a kagylót. De az arcáról hirtelen eltűnt az élet szine ... A férj telefonált...----Halló . . . Hogyan? — kérdezte rekedten. — Kisiklott . . . hatvan kilométernyire ide . . . Húsz halott . . . Negyven sebesült ... A hálókocsi pozdorjává zúzódott ... — ismételte gépiesen a férj szavait. — A szerencsétlenség színhelyére . . . Természetes, hogy veled megyek . . . Percek alatt felöltözködött. Meg sem mosakodott. Meg sem fésülködött. Hosszú szőke haja kicsüngött a kalapja alól. Kirohant ... Az uccán nem látott, nem hallott . . . Agya gondolatok nélkül gépiesen dolgozott ... És a lábai szolgai módon vitték a megszokott utón . . . A férj már .várta. Amint megpillantotta a vézna kis embert, hirtelen leicsillapult . . . Valami jeges, gonosz nyugodtság ereszkedett a szivére . . . ügy érezte, hogy az ő erős és szép asszonyát, akit ez az ember bitorol, semmi baj » sem érhette. Szótlanul kezet szorítottak. A férj csontos kis keze egy másodpercre segélytkérően remegett Robby izmos tenyerében. Autóba ültek. És a gépkocsi széditő iramban megindult. Sürü porfelhő szállott utánuk. Némán ültek egymás mellett. Amidőn kiértek az országutra a barát lopva a férjre nézett. A kis ember sápadt, kiszáradt bőrére apró, piros foltokat rajzolt az izgalom. A természettől kissé előreugTÓ alsó ajka szüntelenül remegett. Olyan tehetetlennek látszott és olyan rut volt, hogy Robbyt névtelen szánalom fogta el . . . Az erősek és kiegyensúlyozottak szánalma a gyöngék és bizonytalanok iránt. Némi lelkiismeretf urdalás is bántotta: olyan nem egészen kialakult rosszérziés. ügy érezte, hogy meg kell törnie a hallgatást. — Nem bizonyos — kezdte . . . A férj ránézett . . . Apró, szürke szemei ijesztően kifejezéstelenek voltak. de valami fenyegetés bujkált a pillantásában. A barát elhallgatott . . . Mint rémület cikkázott át agyán a-gyanu, hogy a másik talán mindent tud ... De a férj azután lemondóan legyintett. — Elveszett minden — mondta rekedten. — Érzem, hogy mindennek vége. — Nem sejt semmit — gondolta Robby megkönnyebbülten. És az autó nyelte azt utat. Egy hirtelen kanyarulatnál előtűnt a katasztrófa képe. A vasúti töltés lábánál öszszetört vaggonok feküdtek . . . Egy gigászi romhalmaz . . . Lécek, vasalkatrészek . . . Néhány messzire gurult kerék, mintha menekülés közben érte volna őket a halál . . . Üvegcserepek csillogtak a napfényben .... De a mozdony, épen, oldalradülve, mint egy pihenő óriási állat, meredt rájuk. A romok között utászkatonák dolgoztak. Vezetőjük a lassitó autó elé sietett. — A sebesülteket már elszállították a szomszédos községbe — mondta az autó utasainak. — A halottak közül tiz még itt van ... A töltés túlsó oldalán. Azokért is nemsokára jön a mentő-autó. Ha az urak látni akarják . . . —- és zavartan elhallgatott. Robby szorongva nézett a férjre. Ez intett és kiszálltak. Megkerülték a romokat. Felmásztak a töltésre. A töltés tetejéről megpillantották a szép katonás sorrendbe, egymástól egyenlő távolságra fektetett holttesteket. A férj hirtelen fellobbant energiával rohant le a töltésről. Kitátott száljjal, miközben az arca szinte egy egyetlen nagy szemmé vált, lépdelt el a holtak előtt. Sorrendben az ötödiknél néhány szempillantásra megállt . . . Egy hanyatfekvő meztelen nő volt ... A feje hiányzott . . . Talán valahol a romok alatt lehetett még ... A nyakán néhány húscafat ... De tökéletesen faragott, hibátlanul fehér teste sértetlenül hevert a sárguló pázsiton . . . Azután tovább ment. Azi utolsó holttestnél félig reménykedve felkiáltott: — Robby! Nincs köztük . . . Robby a meztelen nő fejnélküli teste előtt állott . . . Mereven, mintha annak sirköve lett volna . . . Szeme merően egy pontra nézett ... A féri rosszatsejtve sietett mellé . . . Robbyra pilr lantott . . . Követte annak tekintetét, a mely szinte látható vonalként kötötte össze a barát szemeit a halott asszony keble alatt piroslő, éremnagyságu anyajeggyel. — Anyajegy — susogta a férj. — Neki nem volt anyajegye . . . Vagy én nem tudom . . . Hirtelen világosság gyűlt az agyában. Minden, eddig a tudat alá fojtott gyanú egyszerre felszabadult benne. Keze ökölbe szorult . . . Durván meglökte Robbyt és rekedten kérdezte: — ő az? Robby lenézett a kis emberre, aki a válláig sem ért, és alázatosan és megsemmisülten felelte: — Igen, ő az! A kis ember most megnőtt. Felfújta magát. Arca kipirult. Végignézett Robbyn, aztán bántón, élesen, kárörvendve felnevetett. ALAKOK Hangversenyrendező (Szállodai étterem délután 6-kor. Higanyszin selyemsipkdk a csillárok villanykörtéin, afrikai pálmák a fűtőtestek mellett és jazz, melynek ütemére néhány pár Járja a charteston-t: meg nem értett anyák aranykalapban, negyvenéves lesoványodott nők, húszéves nyurga diákokkal. Barátomnak, a hangversenyrendezőnek leglényegesebb része egy batikolt selyemzsebkendő, mely felső zsebéből lóg, meg egy csiszolt üveg darab, mely balszemén szikrázik. Ehhez hozzájárul egy fej is. Valami villamos nemzetközi Homunculusnak érzem, ki hajdan egy színházi csillag jegyében született, a rádió és mozi szerencsés együttállásában. Nem európai, nem is amerikai, hanem a kettő sajátos vegyüléke. Gépírásos levelek hevernek előtte az asztalon, egy newyorki kábel, a dollár szép kabalisztikus jelével. Minden nyelven tudja, mi a teltház, vastaps, előleg. de egyiken se tudja, mi a kepe, cséplés, homlitás. A kassza fontosabb, mint a kasza. Azért megérteti magát a földgolyó minden népével. Egy berlini, háromszorosan sürgős telefont vár s inig habos feketénket szürcsöljük, csevegünk. Igyekszem csorbítatlanul viszszaadni huszadik századi nyelvezetének minden báját.) — Tudom, hogy az ön irodája itt a legelső, az egyetlen. De a többi, a bécsi, a párisi? — Bécs nem számit. Párisban szintén nem lehet üzletet csinálni. (Fanyar fintorral) »Fauler Boden.« Paris se számit. — Hát mi számit? — Newyork és Berlin. A Metropolitan, aztán Wolff és Sachs. A newyorki operából indul ki a világsiker, Németország az európai pénzszerzés forrása: Berlin a Mekka. Az fémjelzi a márkákat, Wolff és Sachs tovább adja^ ahova kell, Svájcnak, Ausztriának, Magyarországnak, természetesen erősen »lefölözve«. A csokoládé kiddieseket is tőlük vettem át. Most Olaszországban »plasziroztam« őket. (Gondos csomagolásban.) — Mennyit keresnek az irodák? — Dempsey és Timney mérkőzésénéi a boxbajnokok egymillió dollárt kaptak, az iroda, mely a meccset rendezte 400.000 dollárt. De nehéz mesterség. Nincs a világon brancs, melyben ily késhegyig menő harc folyik az egyes Irodák között. A mi áruink száma korlátozott. Másodpercek ezredrészén múlik, ki »happol« el valamit. Saljapin-t is véletlenül sikerült megszereznem. — Mit fizetett neki? — 3500 dollárt egy estére. Másfél óráig »dolgozott« érte. Minden percre körülbelül 40 dollár esik. Legelőkelőbb pénzintézetünk biztosította, hogy az összeg letétben áll rendelkezésére, de 6 megkövetelte, hogy kezébe adjuk, előzőleg Prágába kellett utaznom, ott nyújtottam át a honoráriumot, csak aztán jött, mint egy fejedelem, hat tagú kíséretével, titkárjaival, gazdasági intézőivel. (Beethovent a halálos ágyán poloskák csiplék.) — Baklanoíi milyen ember? — Nagyvonalu, aranyos, »fitt« ember. Csak egyszer látott s azonnal meghívott Spanyolországba, a sansebastiáni villájába nyaralni. Bejárta az egész világot, de még sohasem ült vonaton. Autóján utazik. — Bond? — (Taglejtés.) »Passé.« (Az erkölcsi sikert kevésre becsüli.) — Moissi? — Évek óta fix ára van. Esténként 200 dollár. — Kit hozott még, mester?
