Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
'Ü*h OWÜMt RRFIHYfnnüRR Irta: RÉUÉ5Z E5ÉLR lamit, ami éppoly kevéssé igaz, mint az, amivel Hamletre hibázott rá. Azt óhajtván bizonyítani, hogy a legmagasabb intelligencia olykor aljas jellemmel párosul, Bacon-re hivatkozik, aki korának s talán minden időknek egyik legmélyebb gondolkodója s amellett kiválóan gyakorlati érzékii államférfia volt, és mégis (s most már Le Bon-t idézem) : »semmirekellő udvaroncnak és szemtelen panamistának bizonyult; zsarolásai oly méretűek voltak, hogy jószágvesztésre és életfogytiglani fogságra ítélték«. A jeles tudósnak e szerencsétlen mondatában több a túlzás és valótlanság, mint a tényszerűség és igazság. Ha élő emberről, Bacon-nál jelentéktelenebbről is, mondana ilyet Le Bon, s az rágalmazási pert indítana ellene, biztosan elitélnék s hosszabb időre csuknák le, mint Francis Bacon-t, aki mindössze 48 órát »ült« amúgy se nagyon szigorú börtönében. Az Ítélet ugyanis nem jószágvesztést és életfogytiglani szabadságvesztést mondott ki rá, hanem csak pénzbírsággal és a király által kiszabandó szabadságbüntetéssel sújtotta. Nos, ő Felsége (aki jobban tisztelte kancellárjában a bölcsészt és politikust, mint amennyire megvetette^ benne a pénzsovár panamistát), a pénzbüntetést egészen elengedte neki és mindössze két napi custoáia honesta-ra ítélte, s e rövid terminus letelte után megnyitotta előtte cellájának (egy valószínűleg kényelmesen bútorozott csinos szobának) az ajtaját, s — hogy a rehabilitációja teljes legyen — rövidre rá újból behívta a felsőház lordjai közé. A Le Bon ur tévedése (vagy mondjuk: túlzása) itt még szembeszökőbb, mint a Hamlet dolgában. Shakespeare e halhatatlan jelleme, ha élt is a történelmihez hasonló mondaéletet, a tragédiában mégis tisztán képzeleti teremtménye a költőnek, akire a valószínűség látszatával még csak rá lehet kenni egy tulajdonságot vagy szenvedélyt, amely mások szerint egészen idegen tőle- De Bacon igen jelentékeny történelmi kiválóság, s róla állítani olyat, amit okmányok hazudtolnak meg, már sokkal nagyobb merészség. Olyan, amelynél az ember kisértésbe jön, hogy fölkiáltson, mint Voltaire egy Du Deffand asszonyhoz irt levelében: Et voilá comme on écrit l’histoire! (Tessék! így írnak históriát!) Hiába, igaza volt Descartes-nak, aki megvetette, és France-nak meg Bourdau-nak, akik fölösleges ékesszólásnak és semmiképpen se szükséges szószaporitásnak tartották a történetírást. Mindenki aszerint hamisítja a históriát, ahogy szüksége van rá, s aszerint, hogy mit akar vele bizonyítani. Semmit se kell oly kétkedő kritikával fogadni, mint az u. n. történelmi müveket, amelyek csak többé-kevésbbé érdekes mesék, s a rosszabbik esetben pártos írások. A regény sokkal megbízhatóbb, mert annak a történései legalább valószinüek, s ha hozzáértő ember Írja, minden oknyomozó és okmányokra támaszkodó históriánál is igazabb. S még egy tanulság kínálkozik ebből az esetből. Nincs az a tudományos könyv, amely ne volna tele hibákkal, s ha a kritikus oly módon akarná korrigálni őket. mint ahogy most tettük, akkor a tudományos irodalom, amely igy is túlontúl nagy, még jobban megdagadna. Jóformán minden könyvről lehetne egy kötet cáfolatot irni. S némelyikről kettőt. 50!) dinárt becsomagolhat 2 dinárért speciális pénzdobozzal Ba rt h - doboz gyár Movisad j731 Soha se láttam annyi madarat, mint az érseki parkban. Az együgyü kertész gondozta a virágokat, fákat és mire megöregedett, kevert, hatalmas erdő terült el a bazilika alatt: Jáva, India, Afrika flórája bokrosodon, nyújtózott a magyar hársakkal, tölgyekkel együtt. Sürü, borult útvesztők, virító mezőkkel, amik körül meneteltek a fenyvesek glédái, arrébb, tovább nyárfák reszkettek a merevült pinea-ligetek mellett, fellengző lombok a messziségben ... futamodó ezerarcú, sehol se záruló erdő, a hol a madarak úgy éltek, mind a kiimák alatt, ahonnan a fákat is elhozták. Az érseki udvar másik szolgálója, a vén madarász versengett a kertésszel és tenyésztette mindent kiélő törekvéssel madarait, úgy mint társa a virágokat, a Fejedelem olykor kitipegett üvegházaiból és fehéren elbotorkált a parkban, ilyenkor gyönyörködve elnézte, amint a szines virágágyak fölött repültek a színes virágok, az ö madarai... Temérdek madár, sokat éltem köztük és ismertem őket, mint az embereket, a kopárabb, másik kertben. Évszakok évek mentek el fölöttünk és láttam életük módját, társadalmi különösségeiket, tanúja voltam fiókák repdeső megszületésének, madarak halálának, amint lefonnyadtak az ágról, mint a galy. Az eseményeik jobban foglalkoztattak, mint az emberek dolgai. Elmondhatom, egész életemet átröpüli annak a madárnak a históriája, melynek fajtájáról nem tudtam, színeinek titkát nem értettem, megrendítő fölszárnyalásait álmélkodva csak ügyeltem, aranymadár volt. A csipkézett, zugó, trópusokkal torlódó. felhőkig törő erdő sűrűjében minden madár szines volt, mindegyiknek meg volt a bóbitáján, hegyén, farkán a maga külön megjélölő, ékes tolla, de a díszük megfakult, színük elszürkült, ha az aranymadár megrebbent az ágon. A kitakart kánikulai nap csurgóit végig a gyengéd testén, élénk fején a bokréta tüzelt, mint a fölforrott smaragd és szárnyainak karcsú vonala alatt a slepje. remegett, mint a hajnali pirulás. Különös, magányos madár, a tetézett szépségeivel... ragyogását talán az azur-vizek mellől a góliát-eucaliptusok biboros horizontjáról hozta... himbált az ágon, tündökölt akaratlan, ahogyan felfűz a távoli szivárvány. Könnyelmű, mámoros madár, boldogan repkedett a lombok hintáin és kitárta szárnyait, a szürkébb madarak fölé... Aranymadár borzongott, fürge fejét föl-fölkapta, bóbitája megnyilt, mint a kehely, körben röpködött, szinte űzte magát, uszályát fölemelte, lila, kék, sárga, piros sarlók rezegtek az aranytunikáján, boizongott, az izgatott öröm kifeszült minden porcikáján és ágról ágra úgy szökkent, hogy csavarodott a teste, feje, nézdegélte magát. Sajátos pillanat volt. Az aranymadár bűvöletben csudálgatta a legszebb tolláit, borzolódott, visszasimult, a küllőit nyitog&tta és megakadt díszeivel, káprázó céltalansággal csak sugárzott a lombok közül. Más ágakon, a fák alatt, a gyepen, csiripeltek, riogtak, éktelenül kiáltoztak az összesuhant többi madarak. Sokszor észrevettem a madarak fölzsivajlását, ha az aranymadár megemelte díszeinek koszorúját, vagy ha leröppent a fáról és tétovázó aprócska léptekkel, társai felé ugrándozott. A szürkébb madarak összefutottak, csipogtak, lármáztak, csapdosó fejükkel szárnyukkal az aranymadár ellen fordultak és maguk közé be nem eresztették. Az aranymadár újra és újra megkísérelte a közeledést, társai mindannyiszor fölsorakoztak, ingerülten csetepatéztak és a magányos madarat elkergették, elijesztették maguk bellől. Különös, titokzatos madár volt. Tetszelgett az ágon, hirtelenkedve elindította magán fényzuhatagait és felhevülten ámulgatta a fölmeredő szárnyait, kitárult farkát, majd megrázkódott, önmagába visszazárult és szótlanul gubbasztott a magosságban. Alátekintgetett a völgybe. Odalenn, a madarak falkában éltek, együtt ügyeskedtek, bolygásra, sétára, fáktól a fához együtt röpdöstek, mindig zajongtak, mondanivalójukkal el nem hallgattak, összefogtak és együtt vagdalták a jóizü gyökereket, kövér hernyókat, mannázva hulló magvakat. Az aranymadár ücsörgött az ágon, tollai gyönyörűek... de a csőre nem volt kemény, karmai nem elég élesek és a megkülönböztetett sorsa volt az is, hogy a vén madarász gondozta csipegetni valóval. Nem tudom, a vénült élete ennek az emberkének a madarak közt alakitotta-e a külsejét olyanná, de ahogyan kicsiny, keskeny arcocskáját egyre forgatta a fák alatt, horgas orrával mindig szimatolta, szippantgatta a finom levegőt, a mint apró léptekkel, csaknem ugrándozva meg-megállt kedvelt madarai előtt, totyogósan és fürgélkedve, ernyedten és # repesve, ő maga is olyan volt, mint egy furcsa, lankadt madár. Beszélgetett az aranymadárral, madárnyelven és olykor feltörő emberi szóval, ráfütyörészett 3 kedvesére, csicsergett hozzá, szórta neki a lisztes magot, rózsaszínű gilisztákat, részegült, boldog lakoma terült a füvek térítőjén, aranymadár megtelten megállt füttyös barátja előtt, pompáit felborzolta, uszályát lassú feszüléssel kibontotta... a madarász sípszavát a másik szó felgyújtotta és feltört: — Ragyogj... ragyogj... Az emberke fölkapta madárarcát,, a papagályos szőre, könnyes szeme tüzelt és a vén madarász eldőlt. A szürkék már nem féltek, a lesből fölrohantak, az aranymadarat elrebbentették és a veszteg gazda mellől, megelégedett kurrogással felzabálták a pondrókat, magvakat. Buzduló tavasz volt az emberek és madarak fölött. A bazilika harangjai állandóan búgtak, a sok kicsi kápolna és annyi templom mind arról zenélt, hogy meghalt az érsek. Súgták és búgták az emberek, a harangok szavával együtt bongták, hogy azon nap a Fejedelem leghübb emberei is temetkeztek. Mint hajdan lovát, szolgálóit vitte magával a siri világba az életek elvonuló ura, a vén madarász is velement az öreg érsekkel. Viadalos tavasz volt, a park lázongott, mint a halálokból föltarajosodó szülés. Az aranymadár szédülten röpködött az ágak között. A harangok dobálva, egyre szőtték a hangok mennyezetét a zokogó világ fölé, az esti nap belement a földbe és eltemették a kendermagon tartott aranymadarak patrónusait. Vembét kifordító tavasz volt. fü, szirom, levél gyöngyözve verejtékeztek, habzott a zsenge a fákról, a bokrokról. Tudatlan, könnyelmű aranymadár hujjázott a nászban, könnyű teste meglángolt, csapdosó koronája veleforgott, mint a csillagos csóva, söprő uszálya alatt elsápadt az uj levelek zöldje, friss fürtök pirosa, lilája, csudája. Balga madár, eszelős madár, felfűzött díszeinek hajszoló sodrában csak táncolt. A fakók, a nyugtalanok sikongtak. Üldöző tavasz volt, a rügy szorongott, hogy virág legyen belőle, a szürkék dárdásan beleszurták farkukat a verőfénybe, hogy tündököljön. Aranymadár táncolt... A fakók sipogtak, vijjogtak, falka-rivalgással felrohantak és nekizudultak a ragyogásnak 1927. április 17. Mentholos „ sósborszesz qax 50% szesztartalommá] Mindenütt kapható Gyenge idegek, a munkában kifráadt test, újjáélednek a Dianával val(5 bedörzsöléatöl Aranymadár a bűvöletben várta és állta, amikor beletéptek a csőrök, a karmok, hullott a fejéről, szárnyáról, uszályáról a temérdek tolla. Dúlták a szürkék és rekedten kiáltoztak: — Szebb vagy, mint mi... Szaggatták az irigyek és károgott a felforrt begyük: — Szebb vagy, mint mi... Az aranymadár vergődve repdesett, tántorgott, védekezni nem tudott és % szörnyű sujtások alatt egyre csipegte: — Ne... Ne... Ne... A kripta olyan magas, olyan súlyos volt, mint a hegy, a bazilika, ahol élt*, mették az érseket, a madarászt, a luxust és én láttam az igyekvő aranymadarat, amint törekedett furfaitgoM,j társulni, behúzott farkkal, csukott bóbitával. óvatoskodó szárnyakkal, elegyülni. Józanodó, régi kísérleteit egyre próbálgatta, a csőre olyan volt, mint a vl-s asz, ha kapácsolni kellett a fa kérgét* a karmai babra gyöngeség, ha ragadozni kellett magához a zsákmányt. Aranymadár találgatva ugrándozott. oldalogva, visszakozva, de mégis előbb-r ré cepperlizett, ám a fakók makacsig hápogtak, sikongattak, fíHtyentgettek, ti szövetkezett kevély tábor sorakozva» feállt és én láttam a falánk, dühöngő, kiabáló, nyálazó szájukban a testes gyönyörű gilisztákat, szinte lóbálták aranymadár felé... Szent Ferenccel elköltöznek az ő kiválasztott madarai is ... Aranymadár satnyuit, bágyadozott, szürkült, a finom étek meghalt, nem fényesítette tolláit. Egy másik tavaszon örökre eltűnt előlem aranymadár, sűrűben, avarban, seholsem teltem, a foganás, harsanás napjaiban mégegyszer láttam. A szürkék hoppláztak, vidámultak, nagy gusztussal lakomáztak és hatóvány tollaikat meresztgetve belemártogatták a napfénybe. Aranymadár aprócska botorkálással jött, felséges ifjúi fejét öregesen konyitotta, büszke, szép teste csúnyán meghorpadt, tékozló uszálya lekopott, öszszezsugorodott és dülöngélve, magát mutogatva megállt, a fakók előtt. Aliit, fonnyadtan, megcsufoltan, alázatosan a sokadalom előtt, bebocsájtást kért. A madarak fölindultán lármáztak, tanácskoztak sárga pillantással az aranymadarat fikszirozták. Már szürkébb volt, mint ők, de a fakók ezt nem tudták ... mérges, vaksi szemükkel a csapzott, mocskolt tollak mögül, aranymadár régi ragyogását látták és nem bocsájtották meg. Paris, 1927. Husvét. »ERICSSON“ rádiók és alkatrészek ,ph:lpS“ rádió iripák és egyenirányítók „CORN ALU“ ská’afejek, mi rodiálok kaphatók MALLER BÉLA O vi. gépécizmérnőltné. Subotica, Petrogradska ul, 8
