Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

1927. április 17

BACSMEGYEJ NAPLÓ __________________________oidaí.

KIS BÉCSI FILM

Selma testvér a járdán prédikál; egyenruha van rajta, sötétkék blúz piros parolival, azt lehetne hinni a kisasszonyról, hogy viilanyoskalauz, ha jegytáska helyett nem egy ormótlan gitár lógna spárgán a nyakából. A vasárnap délutáni sétálók megállnak a Sechshauser-strassei methódista-egyház előtt és csöndes derültséggel hallgatják Selma alezredest, aki vékony, kedves madárkahangján invitálja a járókelőket.

— Jöjjetek hozzánk, mi sem vagyunk jobbak, mint ti, de mi már kinyitottuk szivünket a napsugárnak.

Ujjai közben állandóan cirógatják a hangszer húrjait. Pontok és vesszők nélkül, egymásbaömlő mondatokban verklizi az Üdv Hadserege szólamkincsét és minden három percben ismétli: jöjjetek hozzánk! A stábja utánazugja. A stáb egy kecskeszakállas, szőke fiatalemberből áll, aki ballábára biceg; egy alacsony, gömbölyű néniből, aki sötétkék zsemperre kihajtott gallérjára varatta fel a rangjelzést, arany »S« betűt; egy divatos öltözékü fiatal lányból; egy agyonkoplalt, lázas tekintetű rajongóból; és egy paposképü, kopaszodó stréberből, aki állandóan az égre meregeti a szemét és olyan arcot vág, mintha háromig se tudna számolni. A vezérkar tagjai közül csak 6 visel fórsriftos uniformist, a többiek beérllf egy piros karszallaggal

Ez az őrmester soronkivül akar avanzsálni.

Amikor az uccal toborzás véget ér, a hadosztályparancsnokság rágyújt egy indulóra és gitárkisérettel bevonul az épületbe. A bámészkodók közül tiz-tizenöt kiváncsi követi őket. Egyik maszatos kis kölyőknek közben átférje támad egy idős kofával, mert csalóknak és butáknak nevezi az Üdv Hadserege tagjait, mire a legszentebb érzéseiben megbántott ősz hölgy reprodukálhatatlan káromkodások közt utasítja rendre.

Bent a teremben ezalatt megkezdődik a gyűlés. Selma felvonul a szöszékre. a hallgatók megtöltik a a első bárom padsort

—- Énekeljük el a 82-es dalt a kiskönyvből — proponálja Selma törzstiszt és a gyülekezet rákezd a »Reinige mich!« refrénü indulóra.

Minden strófa után szünet. Selma nagysád felkéri sorban az egybegyűlteket, hol olvassák fel a kővetkező szakaszt A dal vagy harminc versszakból / áll és igy mindenkire sor kerül, ami roppant praktikus, mert szerepelni a legtöbb ember szeret.

— Térjünk át gyakorlati feladatainkra — konferálja be Selma, aki szintén szeret szerepelni — első és legfontosabb teendőnk, hogy félötre befejezzük a gyűlést mert a terem akkora ki van adva Istentisztelet céljaira. Remélem minden testvérünk segítségünkre lesz abban, hogy a gyűlést idejében befejezhessük. Halleluja! Sietnünk kell a gyűlést befejeznünk és ezért gyorsan végére kell érnünk a napirendnek, ha ugyanis . . .

Azt, hogy a gyűlést sürgősen be kell fejezni, még huszonkét percig fejtegeti. Mindössze. Úgyszólván keresztülsiklik ezen a fontos kérdésen. Amikor beleun, arról kezd beszélni, hogy mindenkinek kötelessége rongyos cipőket és ruhákat küldeni az Üdv Hadseregének a szegények számára. Ezzel a felhívással is eltelik egy negyedóra. Az alezredesnek, lehet mondani, bő szókincse van és ugyanazt a gondolatot többféle formában is ki tudja fejezni. Azután egy kövér asszonyság szólót énekel. Látszik rajta, hogy hentesnek a felesége. A hangja azonban olyan, mintha anyósa , lenne a hentesnek. Ä még cifrázza is. Amikor kész, szedi a cókmókját és elvonul; leadta a »számát« és a többiekre nem kiváncsi. Újból Selma lepi el az emelvényt:

— Jelentkezzenek azok — parancsolja — akik itt a földön megtalálták a meny országot.

A vezetők sorra felállnak. Egy borotváltképü fiatalember pirulva elmeséli, hogy ő »úgynevezett zsidó» volt és héber tudományokat tanult, de emellett nagy bűnös, arniut a biblia mondja, előkelő bűnös volt Az előkelőséget bizonyos büszkeséggel hangsúlyozza, látszik, hogy tart valamit róla. Selma rámondja:

— Halleluja!

Ez a kedvenc szakklfezejése.

Egy nagybajszu bácsi kijelenti, hogy ő nem egyszer találta meg a menyországot. hanem legalább százszor. A szerencsés megtalálót számosán üdvözlik. Rekordot állított fel.

Utána egy csukaszürke egyenruhába öltözött Üdv-hadfi misztikus pénzügyi hasonlattal magyarázza megtérését:

— Azelőtt, ha volt két shillingem — mondja — annyit ért csak, mint húsz grosni. Most ellenben ha van két grosnim, úgy érzem, mintíta húsz shillingem lenne.

— Halleluja! — vágja rá Selma.

— Halleluja! — viszonozza az üdvözlést a csukaszürke — én ma nagyon boldog vagyok.

Egy kis botrány. Feláll valami feketeszakállas bádogosmester és rámutat két gyerekre:

— Azok ott vigyorognak.

Egy olvasóm, érdeklődő (s igy müveit) úriember, a következő sorokat intézte hozzám;

Tisztelt Uram,

Gustave Le Bon-nak Vélemény és Hit cimü pompás tanulmányát olvasom mostanában, és pedig olyan passzióval, mint ha az a legérdekesebb regény volna. De az élvezetem nem maradt zavartalan, mert olvasásközben olyan helyre bukkantam, amely meglepett, megdöbbentett. A könyvet haragosan dobtam félre, az olvasását egyelőre abbanhagytam, s most nem tudom, mit gondoljak, s minő álláspontot foglaljak el szemben vele? Higyjem-e el, amivel meghőkőltetett a szerző? Tartsam-e túlzásnak vagy tekintsem egyszerűen képtelenségnek?

Képzelje: Le Bon ur azt állítja & Shakespeare Hamletiéről, hogy: alkoholista! Mit szól hozzá?

Nos, én nagyon szeretem Hamletet, s szeretem a bort is, de nem szeretem az alkoholistákat, s fáj nekem, hogy egyik legkedvesebb barátomról ily lesújtó véleményt muszáj hallanom. A dán királyfit az egyetemes irodalom egyik legérdekesebb figurájának tartom, sőt megvallom, hogy bár ő Hercegsége igen sok závart csinált és sok vért ontott, mégis határozott rokonszenvet érzek iránta. Szeretem még most is, amikor komoly — és valószinüleg szavahihető — tudóstól azt hallom, hogy e kedvencem be szokott volt rúgni. Ámde félek, hogyha ez az állítás nemcsak puszta hallomás lesz (amit, ha akarok, hiszek, ha kedvem tartja, nem hiszek), de bebizonyított valósággá válik, s ha kiderül, hogy ez a finom sztrukturáju jellem ilyen gyűlöletes szenvedelemnek a rabja, nagyon félek, hogy a predilekció, amellyel gimnazista korom óta viseltetek irányában, közömbösséggé lohad vaey épp ellenséges érzületté süpped. Félek, — mert lelkiekben alig érhet bennünket nagyobb veszteség, mint ha kénytelenségből megszűnünk valakit szeretni. Ezt sohase bocsáitjuk meg annak, akit valaha szerettünk...

Amint már bevallottam, én barátomnak tekintem Hamletet (és valószinüleg még sokan vannak, akik ily viszonyban érzik magukat vele), igy szinte személyes sértésnek, ellenem is intézett affrontnak tekintem a szégyenletes vádat, amelyet a presztízse ellen emeltek. A barátság arra kötelez, hogy az ember ilyenkor ne hallgasson némán, hanem a megtámadottnak védelmére húzzon kardot. De ehhez nem érzem magam eléggé fölfegyverzettnek, s másrészről nem tudom, ártatlan-e Hamlet abban.

Selma tapintatosan közbeveti magát:

— Majd eljön az idő, amikor ők is megtalálják a menyországot itt a föl,dön. Ez egész biztos.

A két lurkó lebujik a pad alá és még jobban röhög, ök a hittanórán mást tanultak és nagyon mulatságosnak találják ezeket a tréfákat.

A nyilvános gyónások után bcjelenttik, hogy a következő szám tudományos előadás, tartja dr. Freud Selma. Megint az alezredes. »Religion — Suggestion?« az előadás címe és ha jól vettem ki az értelmét, arról szól, hogy egyszer az egyetemen vitatkozott egy szabadgondolkozóvaj, aki pont úgy nézett ki, mint Lucifer és hogy a bátyja látott a tisztikaszinóban egy szuggesztiós előadást, ami nagyon érdekes volt.

A nagy tetszéssel fogadott előadás után újabb dal következik és a gyűlés véget ért. A volt bócher távozás közbe odament a hátam mögött ülő kislányhoz, akit akkor látott először és megszólította:

— Testvérem, jöjj velem moziba!

amivel vádolják? Önhöz fordulok tehát, tisztelt uram, aki a hivatásánál fogva nemcsak egyszerű olvasó, de kritikus is, és kérem, tegye magáévá az ügyemet, világosítson föl, s ha lehet, nyugtasson meg ebben a kérdésben. Csakugyan alkoholista volt az Ofélia szeszélyes szerelmese? A lét és nemlét problémája fölött töprenkedő filozófus a Rajna borából meritettte az igazságait s ivópohárból a pesszimizmusát? Vagy ráfogás ez, amely kutatások során megdől, s én tovább barátkozhatok a meditáló királyfival, akitől el kellene fordulnom, ha bebizonyulna róla, hogy részeges volt?

Fogadja, kérem, szives válaszáért, amelyet a szerkesztői üzenetek között várok, előre is őszinte köszönetemet.

(Aldirds.)

A kérdés olyan természetű, hogy a felelet rá másokat is érdekelhet, s ez az oka, amért nem a kívánt rovatban, hanem a magam szószékéről, a számomra fentartott helyről válaszolok rá.

*

Gustave Le Bon egyike Franciaország legbecsültebb tudósainak. Kiváló szociológus, aki szorgosan kutatja a cselekvések okait és okozatait, és mélyen pillant be az embernek s az embertömegnek pszihéjébe. Mégis botük néha, — mint a legtöbb francia, ha idegen nemzetbeli, nemfrancia szabású emberi értékekről, jellemekről és jelenségekről kell ítélnie. Bizonyítja az az állítás is, amely a hozzám irt levél íróját méltán megdöbbentette. Megnyugtathatom t levelezőmet: a kitűnő tudós nem mondott bebizonyithatót, amikor Hamletet iszákosságra hajlamosnak mondta. Le Bon ur akkorát tévedett, mint akkor tévedne, ha azt állítaná, hogy Dezdemona kacér vagy Lear király flegmatikus természet volt... Igaz, a királyfinak vannak olyanfajta gesztusai és felkiáltásai, aminőket a szeszes italok mértéktelen élvezete szokott kiváltani a temperamentumos halandókból. A geniális, neuraszthéniás és impulziv természetek gyakran tesznek oly benyomást, mintha mámorosak lennének, pedig bornak vagy egyéb szeszes italnak a színét se látták. Hamlet kelthette Poióniuszban vagy Rosenkrantz és Guildenstern urakban azt a véleményt. hogy felöntött a garatra, de Le Bon urban aligha... Arra, hogy inni szokott volna, semmiből se lehet következtetni, hacsak nem abból, hogy diák s talán »bursch« Is volt egy ideig a Luther Márton városában. A döbbenetes mondásai inkább

a zseniális embernek és ideges betegnek az elszólásai, mint egy alkoholistának a felelőtlen nyilatkozatai.

Ellenkezőleg: a róla elnevezett tragédia nem egy helyén gúnyosan, elítélőn, sőt undorral kárhoztatja az ital szeretetét s a részegeskedést.

Mikor a wittenbergi egyetemről hazaérkezett Horatioval először találkozik Hamlet U. 2.), ez a párbeszéd foly le köztük:

Horatio, — Korlielykedésl hajlam, jó ura Hamlet.

—... mi hoz Wittenbergből haza? Horatio.

— Korhelykedési hajlam, jó uram. Hamlet.

— Rossz embertől nem tűrném el ezt; Magad se tégy fiilemen erőszakot, Hogy elhitesd ez önvádat velem. Korhely te nem vagy, én tudom. De hát Mi dolgod Helsiiigőrbcn? Na, ne félj, Majd megtanítunk inni emberül.

Valószinüleg az utóbbi verssor hitette el a »Vélemény és Hit« Írójával, hogy Hamlet szeretett korhelykedni. A íranciák, ha még oly alaposak a maguk szaktudományában, fölületesebben szokták olvasni Shakespeare-t, mint például a németek, s nem ő az első francia, aki Voltaire óta félreérti a nagy drámaköltőt. Ha |csak egy kissé belemélyed e tragédiába, észrevette volna, hogy e pár .szót Hamlet kesernyés tréfaként és : nem komolyan mondja- ö bizony nem fog senkit megtanítani »inni emberül« ... Inkább jellemezni kívánta, és pedig a pesszimistának sötétlátásávai, a dán udvarnál meghonosodott éjszakázást rendszert, amely természetesen a királytól ered, mivelhogy mindig fejétől bűzlik a hal. Még világosabb lesz a Hamlet bornemisszasága a két jóbarát második összejövetelénél (1. 4.), ahol igy szól a királyfi:

Ma éjjel fent van s dőzsöl a király, Nagy dáridóján bősz tánc tántorog:

S amint leönti Rajna kortyait,

Az üst-dob és rézkürtök igy riadnak Reá dicső tust.

Horatio.

— Hát ez a szokás?

Hamlet.

— Ez ám bizony:

De szerintem oly szokás, melyet Megtörni lisztesb, mint megtartani.

E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra, Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz; Iszákos a nevünk s utána disznó Cim is ragad móg; s e szokás, valóban, Bár tetteink megütnék a tökélyt,

Jó hírnevünk savát, izét veszi.

Aki maga is szeret inni, nem igy beszél.

Hamlet itt egyenesen filippikát dörg az iszákosság ellen s aggodalmának ád kifejezést, hogy ha e szokás általánossá lesz a hazájában, csúfság esik a hírnevén. Legjobb barátjával s egyetlen bizalmasával bizonyára nem beszélne ilyen hangon, ha maga is laborálna a hibában, amelyért korholja nemzetét. Tudtommal a Hamlet-magyarázók közül nem is vádolta az agyonkommentált hőst senki azzal, hogy kétségeit és fájó gyötrelmeit borba szokta volt fojtani. Egy mai Hamlet — hasonló tragikus helyzetben — talán morfinistává züllene vagy a kokain vízióiban keresne feledést és vigasztalást. Meglehet. De a Shakespeare-é nem ivott.

T. levelezőm azért olvassa nyugodtan végig a megkezdett tanulmányt. Ha bolondot mondott is Le Bon, az nem árthat a presztízsnek, amelyet Hamlet háromszáz esztendő alatt szerzett, s a levélírója nyugodtan barátkozhat tovább a kedvelt tragikus hősével, aki néhány gyilkosságban bűnös ugyan, de az iszákosság vádjával szemben teljesen ártatlan. Hamlet becsülete meg van mentve, — embert ölt ugyan, de nem volt iszákos...

Helyreállítván igy a dán királyfi becsületét, most a Sir Francis Bacon-é van soron, a Novum Organum halhatatlan szerzőjéé, aki egy nagyon elterjedt vélemény és hit sze- I rint szerzője a »tévesen« Shakes- I peare-nek tulajdonított Hamlet-traigédiának. Le Bon ur róla is állit va-Ez a közvetlenség egész mozgalomban.

ér

legtöbbet az (d. t.)

rodalmi levél

Irta: Baedeker

I