Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-06 / 63. szám
L 81 »SI nein cserélem fel 'az otthoni kényelmemet mindenféle * piszok kis szállodai kiszolgálással. De azért aki teheti, patinát süttet az arcára, szép barna, férfias szint, mintha á tengerpartról jönne. Hol sültél le ilyen nagyszerűen? Kérdezik egymástól és azt mondják: megszöktem néhány napra Abbáziába vagy: vasárnaponként Siófokra rándulok és ott maradok mindig két napig! A, helybeli lesülést nein szokás bevallani. Az nem finom, szalonképes feketeség. A nagy szerelemnek most valami ideges, uj korszaka kezdődött. Tihamér és Mici csak estéként találkoztak, de mindegyikük tudta a másikról, hogy napközben, mikor egymástól távol vannak, ennek a szerelemnek pillérjeit építgetik és azon fő a fejük, hogy miképpen törhetnének keresztül azokon az akadályokon, melyek egyre világosabban és egyre fenyegetőbben bontakoztak ki előttük. Telegdy grófot ugyan nem lehetett látni, de bizonyos volt, hogy beváltotta fenyegetését és Tihamér egy reggel a következő ievelet kapta: Urain. ha szereti a kis nőt, akivel két hónapja mindig együtt van. úgy nagyon vigyázzon rá, mert valaki mindenáron el akarja venni magától és ennek a valakinek igen hatalmas fegyverei vannak. A nő próbáljon bizonyos általa ismert egyénekkel tárgyalni és engedmények árán is boldogságukat megvásárolni. Isten vele, üdvözli egy régi jóakarója. Tihamér félig nevetve, félig bosszankodva gyiirögette a levelet ujjai között. Micsoda ostoba ponyvaregény stilus, mormogta, azután a névtelenség, noha első pillanatra megismertem Klári Írását. Szóval Telegdy gróf már annyira dühös, hogy kedvese előtt sem titkolja a hajtóvadászatot, melyet Mici ellen indított és mert Klári, ugylátszik, gyanút fogott és féltékeny, jónak látta engem figyelmeztetni, nem is anynyira önzetlenségből, mint inkább azért, hogy a veszélyes vetélytársnőnek látszó Micit elvigyem a gróf elől. Nos hát, ideje, hogy mi is felvonultassuk a nagy ágyút a gróf ur ellen. Lnh&rt'trrin kisasszony azért is akarással őrjöngtek belé a pillanat szépségébe. Reggelre elszállt a rózsaszín mámor és a posta uj levelet hozott Micinek. Pestről jött, pecsétes, irodaszagu levelet. — Az ügyvédem irt — mondotta később Tihamérnak — azt mondja, jó volna, ha személyesen is jelen lennék ügyeim rendezésénél! — Telegdy gróf komiszkodik megint, ugy-e? — kérdezte Tihamér. — Drágám, ne beszéljünk erről. Ez az egyetlen, legszemélyesebb ügyem, amelybe téged sem avathatlak be! Tihamér nem felelt, de úgy érezte, hogy amúgy is világos a dolog. Egészen bizonyos, hogy Mici előkelő családból származik, hiszen ezt maga is bevallotta. Telegdy grófot, ugylátszik, szorosabb kötelék fűzi ehhez a családhoz, amellyel együttesen elhatározták, hogy Micit elszakítják tőle és gondnokság alá helyezik. Hiszen könnyen érthető, hogy a pénztelen Íróval való kaland egyáltalában nincsen Ínyükre. Mici mindezt tagadja és nagy erőlködéssel próbálja még elhitetni, hogy teljesen független nő, de helyzete napról-napra tarthatatlanabb. Es Tihamérban egy vakmerő, bizarr ötlet íogamzott meg. Egy héten belül teljes világosságot fog deríteni az ügyre. Tudja már, hogy mit fog tenni. És ettől a gondolattól olyan jó kedve támadt, hogy hangosan felkacagott és az áhnélkodó Micit inagáhor ölelve össze-vissza csókolta. XIV. Három nappal későbben Budapesten. A kánikula még javában áll, az uccák porosak, a szobák fülledtek, az emberek még mogorvábbak és sápadtabbak, mint azelőtt. Sok ingujjat látni mindenfelé és gallértalan nyakat. A Margit-szigeten azt mondják egymásnak az ismerősök: kérlek, egészen felesleges elutazni, amikor ilyen gyönyörű strandfürdőnk van Budapesten! És a másik azt feleli: Én Forró Pál Fcrrn Pn! l*ia 'ittii ■ 6 s ■" i x '' sW-.rÁ ■'viS;;:.'.'.' ‘Hi iis.'l niiii'JtüiK.i OídaÖStílíffi • -p. ino* * — *- •“ • , i -Km mesial Lohengrin kisasszony servét. Nagy pergőtüzek idején azon tanakodtak, hogy aki kettőjük közül túléli a nagy veszedelmet, hogyan viszi el a másik családjához a szomorú, hirt. Ezer kaland, szép és rossz idő emléke kapcsolta őket össze és János még ma is úgy nézett fel volt főhadnagyára, mint egy bálványra, — Egy kicsit külföldön voltam, János, ezért nem láttál! — De azért olvastam ám a iőhadnagy ur minden könyvét. Azokat mindig megveszem és a feleségem is mondja, hogy nincs még egy ilyen aranytollu Író a világon, mint a főhadnagy ur! — Ejnye János, hát miért nem szóltál, hogy szereted a könyveimet. Adtam volna én néked ingyen belőlük. — Nem sajnálom én arra a pénzt, főhadnagy ur. De hát hogyan tetszik lenni? Hogy szolgál a főhadnagy ur egészsége? — Hát az egészséggel csak meg lennék, de a nőkkel van egy kis baj, öreg komám! — No már, ne tessék mondani. Egy ilyen szép szál embernek! — Nem is ezen múlik a dolog, fiam... hanem tudod, nincs pénzem. — Ahá, értem már. — Dehogy is érted. Nem arról van szó, hogy nékem kellene fizetni, hanem egy olyan finom, előkelő dámával kerültem össze, aki nem szédül meg előbb, csak hogyha elhitetem vele, hogy gróf vagyok. Hát tudod, arra gondoltam, elvezetném ide, ebbe a palotába, azután azt mondanám neki, hogy itt iniuden az enyém. Nem jönnénk ide sokszor, csak úgy négy-ötször délután. Hiszen a te gazdád ugylátszik aniugysem jön ide soha... János erősen vakarta a fejét: — Néni könnyű dolog ez, főhadnagy ur! Nagyon kényes vállalkozás. — Vállalkoztál te már ennél veszélyesebb dolgokra is a drótsövény előtt. szélek. Önzésből cselekszem, mert ez az egyetlen módija annak, hogy megtartsalak. Csak hogyha azt érzed, hogy nem csupán a vágyadnak, vérednek van rám szüksége, hanem a munkádnak is, akkor leszek igazi barátnőd. Tihamér elborult arccal nézett maga elé. A gondolás közönyesen, egyhangú ütemben mártogatta a vizbe hosszú evezőjét, repkénnyel és vadszőlővel bejuttatott falak mellett haladtak el, egy-egy égőszemü sápadt leányarc bámult rájuk az apró ablakokiból, magányos, szomorú virágok a szerelem városában. A csatorna néhol úgy megSzükült, hogy a házak szinte összeértek, évszázados, sötétfolyosóju házak, ahol korhadt faíépcsők vezetnek az emeletekre és soha nem éri napfény a szobákat, csak valami homályos szürkületben élnek az emberek, a nyurga, hamar elvirágzó, villogó szemű, fehér fogú, teltcsipöjü leányok, akik mind- úgy néznek ki, mintha táncosnők lennének, kecsesen és ringó léptekkel járnak. Nappal itt húzódnak meg ezekben a rémületes üregekben, aléltan és piszkosan, egy ingváilban és mezítelen lábbal, krumplit hámoznák, irtózatos, avasszagu olajban főznek undorító kocsonyás tengeri polipokat és pókokat, a hajdani velencei vérbiróság iakvizíciós szelleme jár még itt a recsegő padlókon, az ember nem tudja, mikor villan egy tör, mikor hördül valaki végsőt. Néha egy patkány üti fel a fejét a cölöpök között, a viz sötétszürke, olajos és büdös. Tihamér úgy érezte, hogy elfullad a !élekzete. — Hol vagyunk? Miért hozott ide ez a fiokó? kiáltotta magánkívül. — A régi Velence uram!, magyarázta vigyorogva a gondolás. Nagyon érdekes, az uraságok szeretik felkeresni! — A napra! Evezz gyorsan a kertek alá. a szabad tengerre...!, kiáltotta Tihamér. És hirtelen támadt nagy levertséggel fogta meg Mici kezét Látod, minden szemfényvesztés, a ragyogás, Velence muzsikás operett élete... A színfal mögött un-160 153 I
